Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-04-27 / 18. szám

2 PÁPA. ÉS VIDÉKE 1913 április 27. nyomás« ellen lázítják az oláh népet: egyszersmind lefessék előtte azt a szép jövőt is, amely a hozzácsatlakozás folytán fog eljönni számára. S addig is, mig ez a politikai remény megvalósul, gazdasági és társadalmi téren igyekszenek a magyarokat visszaszorítani. S mig tehát röpiratokkal fanatizálja az oláh népet, hogy a magyart gyűlölje és a magyar kulturát minden módon megvesse és vele kapcsolatba jönni semmi módon ne akarjon: addig pénzzel az oláhság anyagi előhaladását, sőt nyelvi és erkölcsi térfoglalását is elősegíti azáltal, hogy iskolákat emelnek nekik, sajtót állítanak az oláh nyelv számára, a templomokban oláh istentisztelethez juttatják stb. Hallgassuk meg csak, hogyan ir rólunk egy ilyen oláh lázító dal: Hej te magyar, te pogány Ez a fold itt bizony román, Mert Erdélynek szép országa Nem a magyarnak hazája . . . Menj ki, hagyd itt lakomat, Ne várd véres haragomat! Hogy pedig gazdasági téren a Romániától pénzelt bankok folytán, melyek különösen a birtokvásárlásokat teszik az oláhok számára lehetségessé kölcsöneikkel, milyen szépen haladnak előre a magyarság kárára, mutatja a szomorú statisztika. Az utolsó tiz év alatt egész Erdélyben 360,000 kat. hold körül ment át oláh kézre, ami 150 millió kor. értéket képvisel. Ez mutatja a borzasztó veszedelmet, amely akkor is fenyegeti Erdélyben a magyarságot, ha területileg nem is vész el. Elvész a magyarság kulturális túlsúlya s vele veszik annak a lehetősége, hogy Erdély valaha teljesen magyar legyen annál is inkább, mert az oláhok mellett még szászok is vannak nagy számmal. Ezt a veszedelmet ma már, mint mondva volt, mindenki ismeri, tehát a kormány is. Tesz-e valamit, nem-e, ki tudná megmondani, nincsenek-e máshol erői értéktelenebb területen lekötve. Társadalmi téren azonban már egy negyedszázad óta igen sok történt. Mióta megalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (melynek rövid neve EMKE), azóta a vész terjedése nyelvi és egyéb műveltségi téren kisebbedett, bár meg nem szűnt. Az EMKE munkássága folytán magyar lelkészi állomások, magyar iskolák, magyar egyletek, magyar ipartelepek, olvasókörök keletkeztek a veszedelmes pontokon, hogy nyelvi tekintetben ne hódíthasson az oláh veszedelem. Az ovodáktól kezdve rajta van az EMKE, hogy a magyar nép nyelvének megőrzése és az oláhok gyermekeinek csendes magyarosítása biztosíttassák, de persze gazdasági téren folyik a romlás tovább. És a magyar társadalom ? Az ország legnagyobb részében tudomást sem vesz a dologról. A magyar társadalomnak hű tükre a sajtója, amelyet nemzeti ideál nem vezet; amelyet kielégít a gonosztevőkkel és a kat. vallás támadásával való bíbelődés. Neki minden eseménynek pontos elfecsegése, minden házasságtörésnek és gyilkosságnak bő ismertetése az elve: a magyar érzés ápolása, magyar öntudat nevelése, politikától ment magyar eszmények hirdetése nem programm nála. Ezért hagyják veszni Erdély magyar lakosságát: a székelyeket. Ezért küzd részvétlenség hiján nagy feladata mellett is aránylag kevés pénz és szellemi tőkével az EMKE; ezért nem akad' a magyar kulturának apostola a nemzetiségi vidékeken s azért nem válnak magyarokká a magyar iskolákban a kis oláh gyermekek, akiket ugyan magyarul megtanítanak beszélni az iskolában, de nem nyerik meg szivét a magyarság számára és nem történik gondoskodás, hogy az életben magyar nyelvtudását el ne felejtse. Mi, akik az áldatlan nemzetiségi viszályok szinhelyétöl távol vagyunk, s kiket amúgy is nyom az élet terhe úgy, hogy pénzáldozatokkal elő nem mozdíthatjuk a nemzeti eszme hódítását: mi azáltal fogjuk e téren megtenni kötelességünket, ha ápoljuk magunkban, ápoljuk gyermekeinkben a nemzeti eszményeinkhez való ragaszkodást! ha a rút anyagiasságba sülyedni szivünket nem engedjük és a korszellem léhaságáért nemzeti hagyományainkat oda nem adjuk és vigyázunk, hogy a rossz sajtó révén akaratunk ellenére szivünkbe ne lophassa magát az a gonosz irány, amely csak enni akar, de nem hazát becsülni. M. G. tévedés az Egyházon, mint Egyházon, azaz isteni intézményen, nem vesznek erőt. Az ilyesminek pedig még a föltevése is bűnös gondolat. Az Egyház három első századából kevés az irott emlék, mely sz. Péter római püspökségéről s utódainak, a római püspököknek egyházfői méltóságáról szólana. Ez egészen természetes, hiszen a nagy munka úttörői nem értek rá irogatni, lekötötte őket egészen az alapvető munka küzdelme. Azonkívül okosabb is volt az egyház vezetőjének a nyilvános és könnyen árulóvá válható írásbeli szerepléstől lehetőleg visszavonulnia akkor, amikor a közönséges keresztényt is halálra keresték. De ami kevés emlék fennmaradhatott e szomorú, keresztényírtó korszakból, az is kétségtelenné teszi józan fő előtt egyrészt sz. Péter római püspökségét, másrészt a római püspököknek világegyház-fői szereplését. Maga sz. Péter így ír kisázsiai híveihez I. levelében: »Köszönt benneteket a Babylonban együttválasztott egyház és Márk fiam.« Babylon-on pedig az őskeresztények nem a mezopotámiai romhalmazt, hanem a bűnös Rómát értették, amint az sz. János ev. és az egyházi irók Írásaiból is kitűnik. Az üldözések miatt szándékosan éltek ker. őseink homályos, burkolt kifejezésekkel. A 107-ben vértanúhalált halt sz. Ignác, antiochiai püspök, apostoli atya, a római egyházat a »szeretetszövetség elüljárójának« mondja s azt irja a rómaiaknak: »Én nem parancsolhatok nektek úgy, mint Péter és Pál« azaz egyházatok alapítói. A korinthusi hivek, jóllehet még élt és hozzájuk közelebb volt sz. János apostol, hivatalos döntésért még sem hozzá, hanem Rómába folyamodnak sz. Kelemenhez, sz. Péter harmadik utódjához, aki válaszában elintézi a viszálykodást vitán felüli jóghatósággal. E levelében sz. Kelemen Péter apostolt azok közt említi, kik a »minap« Rómában szenvedtek vértanúhalált. E két apostoli atyán kívül a keletet és nyugatot ismerő sz. Irén is azt mondja, a római egyházat »a dicsőséges apostolok, Péter és Pál alapították.« Ugyancsak a II. században Tertullián, a nagy afrikai tudós, azt irja »boldog Róma, melyre az apostolok az egész tant vérükkel együtt kiárasztották, hol Péter az Úr szenvedéséhez hasonlóvá lett.« »Van Rómád — irja másutt — ahol Péter az Úréhoz hasonló halállal mult ki.« Kortársa Cajus, római áldozópap, irja Proclus eretnekhez: »akár a Vatikánra, akár az Ostia felé vezető útra menjen ki vele, meg fogja mutatni neki Péter és Pál síremlékeit, kik a római egyházat alapították«. Mindezek alapján mondja sz. Irén ugyancsak a II. században: »A római egyházzal magasabb rangja miatt minden más egyháznak egyetértésben kell lennie.« Ezek alapján nevezi Tertullián a római pápát főpüspöknek, a püspökök püspökének. Ez alapon mondja sz. Ágoston: Róma nyilatkozott, az ügy tehát be van fejezve. Ez alapon szólnak bele már az I. és II. század római pápái végérvényesen a világegyház ügyeibe. Viktor (189—198) római püspök egyházfői méltóságának biztos tudatában kiközösítéssel fenyegeti meg Ázsiát, ha vonakodik Husvétnek a római egyházzal egyidőben való megünneplésétől.« Ezért kérdi Darnach, a nagy protestáns tudós: »Hogyan mert volna Viktor önálló községektől ily hallatlan dolgot követelni, ha mint római püspököt az egyházi-egység kiváltságos őrének el nem fogadták volna?« Ugyancsak Harnach irja, hogy Péter római vértanuságát először protestáns, majd kritikai célzattal tagadták. De »hogy a tagadás tévedés volt, az napnál világosabb minden kutató előtt, aki szemet nem húny az igazság előtt«. Nem engedi a hely szűke az érvek folytatását, de azt hisszük, a világhírű pro-