Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-22 / 52. szám

9 PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. december 22. Prohászka. Harminc éve, hogy egy fiatal pap a magyar katolicizmus ütőerére tette rá a kezét, hogy fölfogja annak minden lázas rezdülését s szerető, gyengéd kezű, meleg szívű orvosa legyen a beteg, sorvadó lelkeknek. Harminc éve, hogy ez a katakombák világától inspirált, pünkösdi tűztől izzó magyar levita eljegyezte magát a tollal. Harminc éve, hogy először csendült meg a krisztusi élet trubadúrjának ajkán a szó. Nagyítottam ? Művirágokat dobáltam a jubiláló püspök íelé? Nem. Aki csak valamelyest hallott a magyar katolicizmus belső, lelki életének ujabb nekilendüléseiről, annak alá kell irnia minden szavamat. Aki csak egy művét is végigolvasta a székesfehérvári jubilánsnak, nem vádolhat frázispuffogtatásról. Hiszen abból a fiatal magyar papból tudják ki bontakozott ki ? A mi nagy Prohászká?ik. Ha valakiről el lehet mondani, hogy élete összefonódott egy intézmény életével, a székesfehérvári püspök az. A magyar katolicizmus ujabb felpezsdülését és Prohászka működését nagy részben az ok és okozat viszonya fűzi egybe. De sokat tudnának erről beszélni az esztergomi szeminárium falai, a budapesti egyetemi templom, a Vigadó nagy terme! Hogy a magyar abbés, mondjuk »becsületes« katolicizmus, amely akárhányszor csak a lélek öntudat alatti részeiben húzódott meg s csak ritkán, akkor is félve, szinte remegve mert az öntudat fölé emelkedni, sokakban diadalmas világnézetté, a lelkiélet fókusába helyezett erővé lett, abban oroszlánrész Prohászka püspöké! Az irónak szól az örömünnep. Ha valaki megérdemelte, Prohászka az. Gyönyörű, új melódiákat csalt ki a magyar nyelvből. Bámulatos nyelvi készsége a lelki világ minden kis hullámveréséről, elváltozásáról, mozzanatáról tud szines, művészi fölvételeket csinálni. Ujabb meg ujabb regisztereket állít be nyelvünkbe. Előtte ismeretlen szépségekkel átszőtt ruhát adott a szegényes, kopott öltözetű hamupipőkére, a magyar katolikus irodalomra. Szalonképessé tette azt a katolikus irodalmat, amelynek addig úgyszólván csak a mestergerenda jutott. »Nem tudtam, hogy a mi vallásunkról is lehet ily szépen írni«, mondotta egy olvasója, mikor először élvezett át Prohászka-munkát. A mi világi intelligenciánk meg volt győződve, hogy a magyar nyelv mint a katolikus irodalom nyelve holt nyelv, fejlődésre képtelen, amely minden munkában megtermi a maga régi divatú virágait, de újabb szinváltozatozatokat, újabb nemesítéseket, frissebb, üdébb virágokat produkálni nem tud. Prohászka lett az élő cáfolat. Olyan ruhába öltözteti az örök igazságot amely fölülmulta a modern ember igényeit, még a legkényesebb irodaim gurmannokét is. De nem a stiliszta Prohászkáért lelkesedem én. Aki az ő igazi nagyságát ebben keresné, az igen kicsi látószög alatt nézi. Én Prohászkáért, mint az élet művészetének esztétájáért, mint a krisztusi élet trubadúrjáért rajongok. A modern életalakulások, a mi kényelmi taktikánk s más egyéb körülmények végezték azt a szomorú munkát, amely eltakarta az evangeliumi minta szerint szabott élet szépségeit. Mindjobban erősödik a lelkekben az a következményeiben végzetes tévedés, hogy a kereszténység a kor színvonalán járó, arisztokratikus, a szó nemes értelmében úri egyéniséget formálni, nevelni nem tud. Az evangélium egyszerű, fenséges soraiban lüktető erővel szemben a katolikus világ egy jórésze zárt rendszer lett, amelyre nincs hatása. Az új életfilozófia az evangélium csődjéről beszélt. Ennek az életfilozófiának dobott keztyüt Prohászka. S ezer meg ezer lélek a megmondhatója, hogy győzött. Felfödte előttünk az evangélium szépségeit, megtanított bennünket kievezni a mélyre. A reflektor szerepét tölti be: fényt hintett arra a világra, amelyről azt hittük, hogy kihalt, nincs virága, nincs napsugara, nincsenek tavaszi erőfeszülései, nekilendülései. Megszerettette sokunkkal az evangéliumot, a lelket, Krisztust. Nagyot mondtam, de tanúi a. sorok mögé odaállok önmagam. Az a harminc éves út, amelynek utolsó lépését ma teszi meg az egész TÁRCfí. Vágy. Csillagtábor fénye rezg az égen, Ragyogását elmerengve nézem; Örömkönnyet ejtve Angyaloknak szeme csillog benne. Hull a pehely pajkos táncot járva, Fehér lepel borul rá a tájra. Mit oly sokan várnak, Képe tán ez a megújhodásnak . . . Cseng a harang éjféli misére, Száll az ének az Isten elébe; Átszellemült lelkek Szárnyat bontva légi útra kelnek. Én is egy kis ablak alá szállok Ott lobognak még a gyertyalángok; Ima szavát hallom. Ének árja csendül rá az ajkon. Elhallgatom s oly remegve várom, Mikor száll el ez a bűvös álom . . . Öröm ragyog mindegyiknek arcán, — wh, ha én is itt imádkozhatnám! Tomor Árkád. A táveső. — Irta: Ballagó Béla. — Csöndesen, szinte félve vonultak be a fiuk a titokzatos fizikai terembe. A harmadosztályos tanulók csak akkor fordulhatnak meg itt, ha a tanár urnák nagyon jó kedve van. Az ö kis fizikájuk kísérleteit könnyen el lehet végezni a tanteremben is. Hisz azt a pár szert kézben is beviheti a tanár ur hozzájuk. Szaporán dobogó szívvel ülnek a hátrafelé folyton emelkedő padokba, ahonnét tágranyilt szemekkel nézik, mutogatják egymásnak a sok mindenféle gépet, kereket, kis és nagy szekrényeket, drótokat, lámpákat és mindent, ami ott látható, amit ők még megnevezni sem tudnak. Csak Izidorka érzi magát otthonosabban. Egypár bámuló társának lelkendezve magyarázza, hogy az ő Dezső bátyja — a nyolcadikos — már itt mindent ismer, amit ő nem is csodál, mert az ő gépházuk a gyárban, ahol a lakatosok dolgoznak, egészen ilyen formájú, csak éppen padok nincsenek benne, azt meg a papa nem tetet, mert a munkások egész nap azokban ülnének és hiába' kapnának fizetést. »Nézzétek — mondja az áhítattal ráfigyelő fiuknak — az ott a távcső, amit a tanár úr meg akar mutatni nekünk. Annak a Dezsőnk azt mondja, hogy túbus; pedig az tudja ám, mert franciát is tanult már. Engem meg is tanított — folytatja önérzetes felhevüléssel az élénk eszű fiúcska — hogyan kell vele látni . . .« »En is tudok látni vele — merészkedik egy pad szélén ülő fiúcska belevágni — mert a mamám kukkerjén sokat néztem, pedig a mama azt is távcsőnek mondja.« »Ke keverd bele a kukkert, ha távcsőis, de nem túbus, meg aztán lába sincs a ti kukkertoknak, pedig ez is különbség ám,, nem látod ennek milyen nagy lábai vannak — vág vissza Izidorka és hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, rögtön fogadást ajánl, hogy akárhogyan henceg isPista, nem fog látni a túbussal, mig csak a. tanár úr be nem tanítja rá; minthogy azonban éppen megjelent a tanár a küszöbön, a fogadás eldöntetlen maradt. A tanár csendet teremt. A fiuk fészkelődve várják mi mindent lógnak látni.. Egyik kísérlet a másikat követi. A gyerekek csupa fül és szem, csak Izidorka súgja szomszédja fülébe, hogy ezt ő is meg tudja csinálni a villámgéppel, amit kriszkindlire kapott. A villámos golyótánc, a meduzafő és a villámugratás egymásután folytak le, mig végre az ígért távcsőre került a sor. Néhány szóval felvilágosítást ad a tanár, hogy ez messze levő tárgyak nézésére való és bátyja a kukkernak, amivel színházban néznek. Aki olyanon nézett, az majd látja, mennyivel jobban nagyít ez. (Pista a nagy figyelem dacára sem mulasztotta el a jelentősebb szavaknál oldalba bökni Izidorkát, amivel bizonyára Izidorka emlékezetét igyekezett segíteni, aki a legnagyobb jóaka-