Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-22 / 52. szám

1912 november 10. PAPA ÉS VIDÉKE. 5. magyar katolikus, sőt az egész magyar művelt világ kíséretében a lánglelkü püspök, lelkekből formált diadalkaput vezetett. S ennek a ritka ténynek tudják mi, illetőleg ki a létrehozója? Az imádságos, az oltárról élő Prohászka. Az a virágerdő, amellyel elborítja a magyar katolikus világ, az ő mély, az evangélium szellemétől megtermékenyített lelkéből nőtt ki. Műveinek minden sora ezen a lelken keresztül szűrődött át, azért oly kristálytiszta. Ez az ember sokat járt, sokat evezett a mélységeken, azért tud oly biztatóan, oly bámulatosan kalauzolni. Nem az agya foszforeszkál, hanem a lelke izzik, az hint szét egy egész nemzetre, sőt azon is túl életet fakasztó sugarakat. El tud vezetni a modern élet szövevényes, veszélyes utjain keresztül is Krisztushoz, mert jól ismeri az odavezető útat, hisz sokat járt és sokat jár Krisztusnál... Hódoló tisztelettel köszöntünk, a krisztusi élet jubiláló mestere! A lelkünkkel fogtuk föl a te nagy lelked kisugárzását. Ezért fogadd mélységes hálánkat! Látod, sok még a töretlen ugar közöttünk: szánts hát tovább is a te mélyen járó ekéddel közöttünk! Ezt meg kéri Tőled a te harminc éven át hűséges jegyesed, a magyar katolicizmus! Y rattal és bólintásokkal hagyta jóvá a tanári szavakat). A tanár beigazítja a messzelátót és figyelmezteti a fiakat, hogy a tűzoltó torony van benne, figyeljék meg, hogyan járkál rajta az őr. Majd lejebb ereszti a tartón, hogy a fiuk is felérjék és egymásután eléje állítja őket. Pista az első. Belenéz, elvörösödik. »No mit látsz?« »Semmit sem tanár úr.« »Csacsi vagy, én nem nézhetek helyetted. Tovább a másik». Szepegve áll a távcső elé egy másik fiu, aki szintén azt vallja, hogy nem lát semmit. »Mars a helyedre szamár« — futja el a méreg a tanárt, -— mig Izidorka diadalmas arccal áll a tubus elé harmadiknak. »Látod-e a tornyot?« . »Oh igen tanár úr. A tűzoltót is látom, most éppen erre néz; még a trombitája is látszik az oldalán« hadarja Izidorka feltűnő biztossággal és zavarral, mintha a látvány nagyon meglepte volna. Egyszerre azonban a tanár karját érzi a hóna alatt, azután egy lendületet kap és a helyén találja magát. A többiek mosolygó ábrázattal, a tanár pedig vegyes arckifejezéssel tekint a zavarodott fiúcskára. A leeresztéskor ugyanis a lencsevédő a távcső nyílása elé lettyent és elzárta azt. A "két első fiu ezért nem látott. Izidorka pedig azért repült a szigorú professzor segítségével a helyére, mivel az elzárt távcsövön át is látni vélte még a toronyőr trombitáját is, amit pedig az életében sem viselt, lévén neki jeladóra harangja. Szegényház vagy kórház? Mi az első mellett vagyunk, azaz mind a kettő mellett. Első kötelességnek azonban a szegényház — s csak másodsorban a kórház létesítését, illetve a városnak közegészségügyi szükségleteit már jó ideje szolgáló irgalmas kórház kiépítését tartjuk. Mindenek előtt létesítsük azt, ami nincs; ami pedig már megvan, azt tökéletesítsük. Állítjuk, hogy nincs szegény vagy elaggottak háza Pápa városában. Ha volna, úgy nem hallanók a panaszt a száz — nyomortól és betegségtől agyoncsigázott ember ápolási hiányáról és még kevésbbé az ily szerencsétlen emberek vérfagyasztó nyilatkozatát, hogy számukra nincs hátra más, mint a szándékos, önmagukválasztotta halál. A nyomortól, az öregségtől, az elhagyatottságtól megbetegedettek mind gondviselésre, ápolásra várnak; de nem kórházi, hanem szegényházi ápolásra; sokan vannak ilyenek Pápán. Maga dr. Lővy állítja, hogy legalább százan vannak. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt az esetet, hogy mikor pár évvel ezelőtt télnek idején a hidegtől agyonnyomorított beteget hoztak a kórházba, ami miatt a kórház vezetője indignálódott, a jelenlevő rendőr azzal a kijelentéssel igyekezett őt megnyugtatni, hogy több talán már nem lesz, mert eddig is már három-négy megfagyott a szabad ég alatt. Nagy koncepciókkal dolgozó tisztelt uraink, gondoljanak elsősorban. ezekre a szegény nyomorultakra! Higyjék el, hogy ha e legsürgősebb kérdést megoldották, érdemeik és dicsőségük koszorúja szebben fog ragyogni, mintha bármily fényes és nagyszabású kórházat építettek volna. Lám Újpest már megtette ily irányú kötelességét; igaz hogy egy nagylelkű főúr áldozatkészsége mellett. Kellő utánjárás mellett áldozatkész lélekre talán itt is akadnánk! Ezzel — gondolom — a polgári ápolda feladata megszűnnék. Oda — ha jól tudjuk — úgyis csak némi megtakarított pénzösszeggel rendelkező polgárok vétetnek fel s hozzá még nagy ceremóniával, mintha az valami nagy, hősies cselekedet volna. Így hever megoldatlanul a szegényügy kérdése, ez pedig nem jó bizonyítvány a város humánus érzékéről. Ami már most az építendő közkórhá- ; zat illeti, nem egészen áll az, amit egyik helyi lapban olvastunk, hogy a közkórház biztos lépésekkel közeledik a megvalósulás felé; mert hisz' a belügyminisztérium a támogatásra nézve leiratában konkrét Ígéretet nem tett. Egy másik helyi lap meg csak úgy dobálódzik a százezrekkel, melyeket az egyes minisztériumok adnak majd Pápa város építkezési céljaira. Adja Isten, hogy ez az óhaj mielőbb megvalósuljon! Ám ne tévesszük szem elől, hogy azt a közkórházat nemcsak fölépíteni, hanem fenntartani is kell. A fenntartás meg nem olyan könnyű feladat, amilyennek első tekintetre látszik. Szépen igazolja ezt egy napilapból nem rég vett értesülésünk, mely szórói-szóra így hangzik: »Különös helyzetbe került az idén a debreceni közkórház. Betegeinek száma feltűnően leapadt, kintlévő ápolási dijait nem tudta behajtani s így a szállítóinak hónapok óta nem fizet. A hitelezők pörrel akarták megtámadni a közkórházat, amely szorult helyzetében a kórház fentartójához, Debrecen városához fordult azzal a kéréssel, hogy adjon kölcsön kilencvenöt ezer koronát a hitelezők kielégítésére. A városi tanács megszavazta a kölcsönt, melyből a tényleges deficit körülbelül harmincezer korona, nem is fog visszatérülni.« Eddig a jelentés; melyhez a magunk részéről még csak azt a kérdést fűzhetjük, vájjon a szegény Pápa megtehetné-e majd hasonló helyzetben ugyanazt, amit a gazdag Debrecen megtett ? Mindezt pedig nem azért mondottuk el, mintha Pápa város kultúrigényeivel szemben ellenszenvvel viseltetnénk. Mi csupán az osztó igazság alapján jelentjük ki, hogy fölösleges, sőt káros a városnak olyan megterhelése, mit az a kérdés más irányú megoldásával nélkülözhet; másrészt pedig nem hallgathatjuk el azt a kulturmissziót sem, melyet a helybeli irgalmasrendi kórház több mint százötven éven át teljesít. Igaz, hogy e kórház a mai követelményeket illetőleg nem mindenben tökéletes, de hogy azzá legyen, csak azoktól függ, kik a kórház ügyét égetően szükségesnek tartják s szivükön hordják. Merjük állítani, hogy Esterházy Pál, a nemes gróf, amily jóakarattal viseltetik a város kórházépítési törekvései iránt, hasonló készséggel támogatná az irgalmasrend kórházügyét, ha tudná, hogy ennek kifejlesztése a városra is, az irgalmasrendre is előnyösebb lenne és úgy folytatná azt a munkát, amelynek alapjait nagynevű ősei rakták le. Maga az irgalmasrend, mint legérdekeltebb fél szintén álljon a talpára! Lássa be, hogy ma több kívántatik annál, ami százötven éven át elég volt s hogy a saját érdekében az első lépést neki kell megtennie! Azzal végezzük, amivel kezdtük. Legyen szegényház és kórház; de első a szegényház legyen. Akik mindenáron a kevésbbé szükséges közkórház felállítását szorgalmazzák a szegényház mellőzésével, azok világos jelét adják annak, hogy törekvésüket nagyon is emberi szempontok, mellékes tekintetek irányítják. Anonimus. Kat. Kör művész-estélye. A pápai Katolikus Kör 1913 január hó 11-én este 8 órakor a Griff-szálló nagytermében tartja tánccal égybekötött művészestélyét. A rendezőségnek sikerült oly művésztársaságot megnyerni a szives közreműködésre, melyre nemcsak a Katolikus Kör, de az egész város műértő elite közönsége büszke lehet. Budapesti szereplőink, kik nem egyszer rendeztek már önálló művészestélyt a főváros legelőkelőbb egyesületeiben a hallgatók zajos tetszése és kitörő ovációja mellett, most szeretetre méltó szívességgel és áldozatkészséggel jönnek Pápára, hogy közönségünknek elfelejthetetlen műélvezetet szerezzenek. A helybeli művészgárda legkiválóbb erői is hagyományos szívességgel lépnek pódiumunkra, hogy felkeltsék bennünk a viszontlátás örömeit és gyönyörködtessenek ragyogó művészetükkel. Nyilik-e ennél szebb alkalom, mely elrezzegesse szivünkből a honfiúi aggódást, az