Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-15 / 51. szám

406. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. december 1. lelkes, szeretetreméltó ember, hanem azért is, mert az ő szerepe a legfontosabb. És tegyük hozzá mindjárt: a legháládatianabb. A főmunkatárs a mumus, az ütköző pont, a gúny céltáblája. Elismerést ritkán arat. A gáncsból, az éles, sokszor jóhiszemű, talán még többször rosszmájú kritikából annál bővebben kijut neki. Hétről-hétre épen azokkal kell pörölnie, akik szívéhez legközelebb állnak: a munkatársakkal, legjobb barátaival, sőt — önmagával. S ami a legkellemetlenebb: a legtöbb esetben kénytelen — önzetlen fáradozásainak jutalmául — sző nélkül lenyelni a legéretlenebb csipkelődést, i kénytelen magába fojtani legjogosabb felháborodását is, hogy magasabb, fontosabb érdekeket ne sértsen. Tehát nagyfokú önzetlenségre, hatalmas lelkierőre és szerető, megbocsátó szívre van szüksége. A mi speciális körülményeink közt a főmunkatársra vár az a feladat, hogy a szerkesztővel karöltve üg)'esen, finom tapintattal, de amellett, ha kell, kérlelhetetlen szigorúsággal intézze a lap sorsát. Utasításaihoz minden munkatársnak alkalmazkodnia kell. Ezt a kell szót aláhúzom, mert kénytelen vagyok nagyon erősen hangsúlyozni. Ha mindenki úgy ir, akkor ir és annyit ir, ahogyan, amikor és amennyi neki tetszik, akkor teljes lehetetlenség rendet teremteni. Ha a főmunkatárs 40 sort kér, ne írjunk nyolcvanat, mert ő tudja legjobban, mekkora anyagot szedtek már ki, mennyire van még szükség. Ha szerdára kér cikket, ne küldjük meg neki pénteken (mint a mellékelt ábra, akarom mondani: cikk mutatja!), mert az újság anyagát csak úgy lehet helyesen elrendezni, ügyesen összeválogatni és hatásosan csoportosítani, ha a főmunkatárs idejében megszerezheti a kellő áttekintést. Igen könnyen megeshetik, hogy amit irtunk, más alakban jelenik meg vagy egyáltalában nem lát napvilágot. Azért kár volna visszakérni a babaruhánkat; duzzogni, érzékenykedni is teljesen fölösleges. Intelligens emberek vagyunk, — uralkodjunk magunkon. Ne csak a hiuságunkra hallgassunk, hanem — másra is. Hátha a lap jól felfogott érdeke azt tanácsolja, hogy cikkünket ne tegyék közzé! Akár azért, mert pongyola, akár azért, mert magasabb érdekeket sért. Nem kell a szenzációkat hajhászni. Megengedem, hogy igen érdekessé lehetne tenni a lapot, de az a kérdés, nem ütköznék-e bele valami erkölcsi törvénybe ? Igen sokat tudunk privátim, amit sohasem közlünk a nagy nyilvánossággal. Gyerekjáték volna halálos csapást mérni egyesekre és egész intézményekre, — talán az igazságossággal sem ellenkeznénk, de halálos sebet ütnénk a — szereteten. A főmunkatárs a lap szellemi vezére, képviselője a nyomdával szemben is. Ne legyen a nyomdásznak négy-öt főnöke, mert akkor sohase tudja, melyiket szeresse, melyiknek a kedvét keresse . . . Kész abszurdum, hogy egy kiszedett cikket egyszerűen félredobjunk s helyette másikat szedessünk. Ez csak végső szükség esetén jogosult, akkor is csak úgy, ha a nyomdászt kárpótoljuk, mert ő már megfizette a szedő munkáját, azt meg nem kívánhatjuk tőle, hogy rá is fizessen! Ha nincs egységes, céltudatos vezetés, ha a nyomdában minden munkatársnak jogában van utasításokat osztogatni, sőt joga van homlokegyenest ellenkező intézkedéseket tenni, akkor tisztára lehetetlen jó újságot szerkeszteni, mert akkor minden szedőnek joga van — megbolondulni! De ebből egyáltalában nem következik, hogy a főmunkatárs legyen egyszersmind a korrektor is. Ha az volna, föltétlenül fel kell menteni tőle. Ha máskép nem megy, fizetett korrektori kell alkalmazni! A mostani főmunkatársnak unos-untig elég nagy; elfoglaltságot ád az iskolán kivül a kongregáció. Ez az ő igazi terrenuma, itt van igazán Otthon. Bűn volna tőle elvonni. Ha már a korrekturánál tartunk, szóljunk erről is néhány szót. Az legyen a fő alapelv, hogy csak a sajtóhibákat szabad kijavítani! Ha minden szabályszerűen megy, vagyis egy betű sem visszagondolok rá. Egy kis ösvény, tele tövissel, villogó szemű karbunkulusokkal és sziszegő kígyókkal, vezetett az ezüst kapuig. » Kop, kop!« »Ki kopog?« kérdi valaki rekedt s fájdalmas hangon. »A cucugnani plébános.« »A cucu . . . ? • »A cucugnani plébános. »Vagy úgy . . . Tessék besétálni!« Bementem. Szép deli angyal rótta ott a betűket, kra-kra, egy könyvbe, mely sokkal nagyobb volt, mint a Szt. Péteré. Szárnyai sötétek voltak, mint az éj, a ruhája ragyogó, mint a nap. Övéről gyémántkulcs lógott le . . . »Végre is mit akar s mi járatban van?« kérdi tőlem az angyal. »Óh, Úristennek szép angyala, meg szeretném tudni, — egy kicsit bizony kíváncsi vagyok — vájjon itt vannak-e a cucugnanbeliek. »Hová valósiak?« »A cucugnanbeiiek, a cucugnani emberek . . . mert hát én volnék a pásztoruk.« »Ja, maga a Márton tisztelendő úr, nemde ?« »Szolgálatjára, angyal uram.« »Tehát: Cucugnan«. Az angyal felüti a nagy könyvet, lapoz benne, még az ujjait is megnyálazza, hogy a papiros jobban csússzon . . . »Cucugnan, mondja, miközben egy nagyot sóhajt . . . Márton uram, nálunk a tisztítóhelyen nincs egy cucugnani se.« »Jézus, Mária, Szt. József! senki sincs Cucugnanból a tisztítóhelyen! Nagy Isten hát hol vannak akkor? »Óh, szt. atyám, hát a mennyországban vannak. Hol a manóba gondolja őket ? »De hisz' én onnan jövök, a mennyországból . . .« »Onnan jön ?! És ... ? »És . . . Nincsenek ott . . . Oh Szűz Anyám . . . »Mit akar még plébános ur ? Ha nincsenek sem a mennyországban, sem a tisztítóhelyen, nincs más hátra, mint hogy a...« »Jaj! Megváltóm! Jézus, Dávid Fia! Jaj, jaj, jaj, lehetséges ez? . . . Az a nagy szent Péter nem mondott volna igazat ?. . . De, hisz, nem hallottam a kakast szólani! Jaj, szegény fejem, hogyan juthatnék én a mennyországba, ha cucugnani hiveim nincsenek ott?! »Ide figyeljen, szegény Márton uram! Ha a dologról mindenáron meg akar győződni, akkor menjen erre az útra, de fusson ám, ha ugyan tud futni . . . Balra majd lát egy nagy kaput. Ott aztán megtud mindent. Isten vele! És az angyal bezárta az ajtót. Ez a hosszú út izzó szénnel volt kirakva. Ugy tántorogtam, mintha részeg lettem volna, lépten-nyomon csetlettem-botlottam; csuronviz voltam, minden egyes hajszálamon egy-egy csepp verejték és lihegtem a szomjúságtól . . . De hála a lábbelinek, amit a jó szent Péter adott, nem égettem meg a lábamat. Amint így már jó sokat vánszorogtam, balfelől láttam egy ajtót . .. nem, hatalmas nagy kaput, tárva-nyitva, mint valami nagy kemenceajtó. Kedves hiveim, micsoda látvány! Itt nem tudakozódnak az ember neve után, itt nincs lajstrom. Egymás hegyénhátán tódulnak ide be az emberek, kedves hiveim, mint ti vasárnap a kocsmába. Nagy kövér cseppekben folyt rólam az izzadság, mégis mintha megdermedtem volna, hideg borzongás futott végig rajtam. Hajamszála égnek állott. Éreztem az égett szagott, a pörkölt hús szagát, olyanféle szagot, mint amilyen Cucugnanban el szokott áradni, mikor a kovácsunk, Eloy egy vén szamarat patkol meg. Ebben a bűzhödt és forró levegőben elakadt a lélekzetem; borzasztó ordítást, nyögést, üvöltést és átkozódást hallottam.