Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-12-15 / 51. szám

VII. évfolyam. Pápa, 19x2. december 15. 51. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. B Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavv Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. (Zs. S.) A jövendő Oroszország-. Európa a történelmi idők óta mindig lázas tevékenységével tünt kí a többi földrész fölött. A regekorszakból Afrika életének csak piramid-kövületei bámulnak reánk. Az emberiség a meleg égalj alól özönlötte el a világot és huzamos ideig Európa néptelen lehetett. Valamikor talán Ázsia, Afrika sivatagai szomszédságában is »szép élet« volt. De erről az irás mit sem tud. Amennyire a történelem nyomán visszamehetünk a múltba, azóta a mi égaljilag is változatos földrészünk tevékenysége majdnem úgy aránylik a többihez, mint a képzelem játéka a valóságos kézimunkához. És e tevékenység úgy látszik még nem érte el fokozódása tetőpontját. Ha e cselekvési áram útját és indokait vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy ez azon mérvben növekedik, amint a népek öntudatra ébredésével a szereplők száma egyre szaporodik. Az áram a múlt század végén Angolés Franciaországok felől indult ki és haladt kelet-éjszak felé. Magában Oroszországban is éreztette hatását. Oroszország is tudatára ébredt annak, hogy az az erkölcsi erő, melyet ez ideig kifejtett, szégyenletes arányban van atlasi alakja nagyságával. Előttünk áll a hatalmas bajnok, rettentő túlsúlyával, aki »alacsony létét gyászolja,« aki tenni akar és helyre akarja hozni mulasztásait. Oroszország veszélyesnek tünt fel földrészünkre a roppant néptömege tudatlanságában, szolgai készségében, mely az abszolút hatalom kezében a legalkalmasabb eszközül kinálkozott hódító hadjáratokra. Azonban csakhamar tapasztalni fogja a világ, hogy az öntudatra ébredt Oroszország veszélyesebb lehet rája nézve. Xerxesek, Szolimánok roppant táborát Miltiádesek, Hunyadiak aránylag kis csapatokkal leverték. De mikor a szabad Róma, a forradalmi Páris népe indul hódító útjára, három világrészben hordozzák meg diadalmas zászlóikat. Akármint Ítéljük el a nihilismusnak erkölcsi rugóit, az való, hogy rendkívül nagy adag robbantó erőt rejt magában. Mi lesz akkor, ha találkozik majd ott is egy Bonaparte, aki ezen most öntestét pusztító robbantó erőt — kifelé lesz képes elvezetni ? Eddig Franciaország volt csak a forradalom kovásza Európában. Hova jutunk, ha majd egész Európa, vagy annak legnagyobb része azzá lesz ? Pedig azzá lehet Oroszország is. A művelődés szellemét íöltartóztatni nem lehet többé Szibéria sivatagjain sem. A vagyonszerzés mesterei szokták mondani, hogy csak az első ezer korona megszerzése nehéz. Azontúl a milliók felé közeledés könnyűsége hatványozódik. Oroszország is megtette már a nehezebb lépést a teljes átalakulás telé. Az orosz tevékenység eddig mozdulatlan jéglavínája megindulóban van — csak az a kérdés, merre veszi útját ? Európa, vagy Ázsia, avagy mind a kettő felé. A mai felfordulás, az orosztól uszított misz-masz Szerbia handa-bandázása azt a látszatot kelti, hogy Európát sem hagyja ki területi aspirációiból. Már pedig Európa összes népeinek valóságos létérdeke, hogy a nagy szláv hódításnak Európában teljes erejével útját állja, sőt egyesült erővel arra kellene törekedni, hogy hódítási aspirációit áttereljék Ázsiába amelynek műveletlen sivatagjain az orosz még termékenyítőleg is hathat. Egyesült erővel! ni. A főmunkatárs. (*) Tulajdonképen vele kellett volna kezdenem ezt a cikksorozatot. Nemcsak azért, mert a mostani főmunkatárs teljesen rátermett, melegszívű, sokoldalú, TÁRCA. A eueugnani plébános. — Irta: Daudet Alfonz. Ford. K. S. — Márton tisztelendő úr plébános volt Cucugnanban. Áldottlelkű, aranyszívű ember volt s atyailag szerette eueugnani híveit. Valóságos földi paradicsom lett volna számára Cucugnan, ha a cucugnanbeliek is egy kissé több örömet szereztek volna neki. De fájdalom, a gyóntatószék tele volt pókhálóval s húsvét szépséges napján a szt. ostyák mind megmaradtak a cibórium alján. A jó pásztornak emiatt nagyon fájt a szíve s mindennap csak arra kérte az Istent, hogy ne haljon meg mindaddig, mig elszéledt nyáját aklába vissza nem terelte. Kitűnik majd a végén, hogy az Úristen meghallgatta könyörgését. Egy vasárnap, evangelium után Márton tisztelendő úr felment a szószékre. — Kedves híveim — mondá — akár hiszitek, akár nem, én nyomorult bűnös mult éjjel a mennyország kapuja előtt állottam. Kopogtattam, szent Péter beengedett. »Nini, maga az, kedves jó Márton uram, — mondá; — micsoda jó szél hozta erre mi felénk ? s miben lehetek szolgálatjára?« »Kedves jó szt. Péter, maga őrzi a nagy könyvet és a kulcsot, meg tudná-e nekem mondani — ha nem volnék nagyon kíváncsi — hogy hány eueugnani ember van a mennyországban ?« »Szívesen teljesítem a kérését, Márton uram; foglaljon helyet, majd közösen utána nézünk a dolognak.« Szt. Péter előszedte a vaskos könyvet, kinyitotta s feltette ósdi pápaszemét: »Lássuk csak, mondja: Cucugnan. Cu . . . Cu . . . Cucugnan. Megvan. Cucugnan .. . Kedves jó Márton uram, ez a lap egészen üres. Nincs itt egy lélek se . . . egy fia eueugnani sincs itten.« »Hogyan?! Egy eueugnani se lenne itten ? Senki, de senki ? Ez egyszerűen lehetetlen! Nézze meg jobban . ..« »Nincs itt egy se, szt. atyám. Különben nézze meg maga, ha azt hiszi, hogy tréfálok!« »Szent ég! . . .« — toporzékoltam és összekulcsolt kezekkel irgalomért kiáltottam. Szt. Péter aztán igy szólt: »Higyje el, kedves Márton uram, nem kell ám mindjárt igy haragra gerjedni, mert még utóbb szélhüdést kap. Ez nem a maga hibája; mindezek után úgylátszik, hogy a maga eueugnani híveinek úgy negyven esztendőcskét még a tisztítóhelyen kell tölteniök«. »Ah, az ég szerelmére, eszközölje ki, nagy szent Péter, hogy legalább meglátogathassam és vigasztalhassam őket!« »Nagyon szívesen, kedves barátom . . . Itt van-e, fogja, húzza fel gyorsan ezt a cipőt, mert az utak bizony nincsenek igen jó karban . . . Igy ni . . . Most aztán csak menjen egészen egyenest. Látja ott, jó lent azt a kanyarulatot? Jobbkézfelől talál majd egy ezüstajtót tele fekete kereszttel . . . Kopogtasson, majd beengedik . . . Isten vele! Jó egészséget! . . .« S én mentem, mendegéltem. Micsoda kínos út volt ez! Most is megrázkódom, ha,