Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)
1912-12-01 / 49. szám
VII. évfolyam. Pápa, 1912. december 1. 49. szám. PAPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Virágos bazilika. A lipótvárosi bazilikába siettem. A mellettem elrobogó villamosokon le volt eresztve a »Megtelt« jelzésű táblácska. Kékszalagos, Mária-érmes leányok ültek bennök. Előttem gyalog sietnek ugyanolyan érmekkel kitűzött hölgyek, cilinderes, feketeruhás urak, rövidnadrágos diákok* kérges tenyerű, erős vonású iparosok. Mind éhes lelkek. Nyolc órára hivatalosak az ország legszebb templomába egy nagy Úrhoz... királyi lakomára. Belépünk a tényben uszó, művészi szépségekkel megrakott bazilikába. Miért tagadnám, erősen vert a szivem, kavargott, hullámzott a lelkem . . . Amint végigsiklik tekintetem a nyugodtan álló, több ezernyi tömegen, hirtelen egy kép szökik a lelkem elé: orgonavirágos tavaszi kert. Talán sohasem láttam, a képzeletem alkotta meg. Mellékes. Ez a bazilika most ilyen. Minden talpalatnyi helyén egy-egy harmatos orgonavirág, kivirágzott lelkek. Nincs rajtuk egy szemernyi por sem. Tegnap délután öntözték végig őket, kegyelem-zápor verte le róluk az élet, a világ porát. Ez a sok ezernyi szines tömeg tegnap a lélek fürdőjében járt. Gyóntak. Most várják a reggeli harmathullást az Égről, az oltárról. Tolsztoj úgy mondaná, hogy sipongnak az oltárról rájuk mosolygó Ur felé, mint a madárfiókák eledelt hozó anyjuk elé. Istenem, de szép volt ez a bazilika! Hát még mikor ez a hatalmas, az ország minden részéből ideültetett virágerdő dalra fakadt! Mikor sok ezer lélekből tört az Ég felé a méla dal: Nagyasszonyunk, hazánk reménye, Bús nemzeted zokogva esd . . . Nem tudom, szép volt-e, jó volt-e az ének. De hiszen az Égnek más az esztétikája. Ami ezt az éneket felejthetetlenné tette, az a lelkek összecsendülése volt. Lágy, finom hangokat lehelő ezüst sipok helyett Isten felé fordult lelkek énekeltek. Az Ég esztétikája szerint ez a legmagasabb művészet. Ha ennek a nyiló, őserőt lehelő harmatos virágerdőnek illata kicsapódnék a hatalmas vasveretü ajtókon át az utcára, ha ebből a virágerdőből útnak induló tavaszi, életfakasztó energiákat hordozó levegőáram bejárná ennek a szerencsétlen országnak minden zegét-zugát és sok-sok lelket sodorna magával a mélyebb, tisztább, szemével az Eget kereső lelkiélet mezőire, ha rohamosan felszöknék a virágos bazilikák száma, de más szemekkel néznők a sötét, katasztrófákat sejtető jövőt! Ha minden katolikus mozgalom ilyen virágos bazilikákból állna bele a munkába, ha kongregációs talajból nőne ki minden szervünk, akkor nem volna annyi széthúzás, annyi terméketlenség sorainkban! Szépek voltak a kongregációs napok, friss, üde, erőkkel megrakott lélek lüktetett bennök. De legszebb mégis tudják mi volt? A virágos bazilika . . .! y Egyesült erővel! (*) Mikor három hónappal ezeló'tt elbúcsúztam az én szeretett, velem egy célért küzdő, ugyanazon eszmékért lelkesülő testvéreimtől, ünnepélyesen megígértem, hogy továbbra is búzgó, odaadó munkása maradok a »Pápa és Vidékének«. Az a körűimén} 7, hogy más város polgára lettem, más levegőt szívok, más emberek között élek, nem törölheti ki a lelkemből a Pápán eltöltött hét esztendőnek napsugaras emlékét. Ettől a kis laptól meg talán akarva sem tudnék megválni. Nem csoda! Ott állottam a bölcsőjénél. Remegtem, lelkesedtem, dolgoztam érte, mikor még gyenge, mindenkitől elhagyott, jómagával is tehetetlen Hamupipőke volt és büszke örömmel néztem, hogy izmosodik, erősödik napról-napra, hogyan szöTARCA. Egy kedves magyar emberről, aki eltávozott.*) — Irta: Kun Andor. — Egy szép napon eltűnt a szélső baloldal legszélsőbb sarkáról a jó, öreg Papp Elek. Utolsó epigónja annak a rokonszenves, sujtásos kurucvilágnak, amelyet már csak ketten képviseltek az öreg Madarásszal. Mint ahogy elolvadt már ez a sujtásos kurucvilág maga is. A régi, derék Csanády Sándorok és Csatár Zsigák világa, akik paszomántot akartak varrni a Kárpátokra és nemzetiszinüre szerették volna festeni az Adriát. Nem akarjuk elsiratni, még kevésbbé visszasirni azt a világot, amely azt hitte, hogy csak akkor lesz boldog a magyar, ha mindenki pörköltet, töltött káposztát és turósesuszát vacsorázik, a Kossuth-nótát énekli éhgyomorra és az istennek sem tanul meg *) Vidám könyvtár, 13. sz. 5 o. németül. Nem parentáljuk el ezt a kort, de az bizonyos, hogy ezek a ráncos csizmáju, atillás hazafiak, akik nem tanulták, de megértették a demokratikus haladás parancsszavát, kedvesebbek, rokonszenvesebbek voltak a mai monoklis, bricsesszes és orfeumba járó junkereknél. Szegény jó öreg Papp Elek! Bekerült a Lipótmezőre. Nem is oly régen hallottuk pedig még az ő zamatos, szines, magyaros kiszólásait. Igazi, tősgyökeres kun-ember volt. Délceg, sugártermetű, tüzesnézésü, izmos, fiatalos öreg ur: piros-pozsgás arcú, deresedő, hegyesre fent, mokány bajszú. A Papp Elek kocsisa. Valamikor nagyon szerette a szép asszonyokat, a nótás éjszakákat és a tüzes bort. Erre ment el kis vagyonkája. Maga beszélte el, hogy amikor kocsist fogadott, kikötötte: — Dupla bért és konvenciót kapsz fiam, csak az a feltételem, hogy nem szabad akkor innod, amikor én iszom. Mert egyazon időben valamelyikünknek józannak kell lenni. Egy év múlva beállít ám hozzá a kocsis. — Felmondok Szentgyörgy napra nagyságos uram. — Hát nem bántam veled jól ? — Dehogy nem, nagyságos uram. — Talán keveselled a béred ? — Az is elegendő, nagyságos uram. — Hát akkor mi a pokol bánt ? -—- Csak az, nagyságos uram, hogy még eddig nem került rám az ivás sora. Mi az antisémita ? Kerületét vagy negyven évig képviselte. Nagyon szerették a nádudvari hajdúk. Ami érthető is. — Derék, jó nép — mondotta egyszer — ez a mi népünk, csak nem szabad vele egyenesen beszélni. A legvilágosabb dolgot sem veszi be a kobakja, ha nyiltan, egyszerűen magyarázza meg az ember. Példákkal, anekdotával lehet csak meggyőzni. Az sem baj, ha a példa kajsza és az anekdóta sületlen.
