Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-11-24 / 48. szám

VII. évfolyam. Pápa, 1912. november 24. 48. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi betilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Hunyadi J.-u. 1. házszám, A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Érthetetlen dolgok. Furcsa! Érthetetlen dolgokról — nem-egy hasábot, könyveket lehetne irni. Megmondhatói az elemi, gimnázium, egyetem gyermek, ifjú, fiatalember tanulói. De vannak, kérem alássan, érthetetlen dolgok — ugyancsak szép számmal — azok előtt is, kiket az élet iskolája képesített, ha nem is kutyábőrre irt, öreg betűs oklevéllel, nyomván oly pecsétet rája, mint a holdnak karimája. Vannak bizony! Még pedig nem is olyan jóizü rébuszok, miknek sikerült megfejtésén szélesre derül az ember ábrázatja; sem amolyan iskolai rejtvények, miknek nyitja a tudás nemes önérzetével tölt el: hanem olyan keserű rébuszok, miknek megoldásán lesz az ember képe, mint a fanyar uborka és megnyúlik orra, miként a dühbe fujodó pulykáé. Igen, igen! Ily képet öltene, teszem, a becsületes muzulmán, ha a dicső padisah őfelsége biborszin dühbe borulva, felugranék magas portájának Iegvirágosabb perzsiai szőnyeggel bevont, mese díványáról és felséges kezével alaposan képen törülné becsülettel küzdő, jó Názim basáját, Fitcheff-nek, a bolgár vezérkar főnökének, a kutya gyaúrbasának kecskeszakála fölé pedig mézédes cvikipuszit cuppantana. Csudálkoznék valaki a szegény muzulmán megbotránkozásán ? Azt hiszem, nem. Nem bizony, még akkor sem, ha ugyanez az eset kisebb méretek között ismétlődnék meg. Ha teszem, ellenfél előtt hajtanok meg lobogónkat, kit azzal vádolnak meg, hogy veszedelmesen tyúkszemünkre hágott, élesen nyilaló fájdalmat okozva. Ezzel a nagyon is magyarázatra szoruló és megmagyarázatlan eljárásunkkal ugyanis a magunk sérelmet szenvedett embereit törülnők képen, csak azért, mert a fájdalom miatt fel mertek jajdulni. Tetszik tudni, az ilyesmi valóban boszszantóul érthetetlen dolog lenne! Sapienti sat! Bűnvallomás. Az elkapott, gőgös Nyugat meakulpáz. Lehorgasztott fővel bevallja, hogy a lángbaborult balkán alá ő rejtette a kanócot. 'Csak az a szomorú, hogy már későn, a magasan fölcsapott lángok fényénél ismeri föl a megrontót — önmagában. De szerintünk a késő bánat sem — ebgondolat A párisi »Figaro«-ban Pierre Loti, a Keletnek alapos ismerője »A törökök mészárolnak« cim alatt cikket irt a minap. A többi közt, ezeket mondja: »Szegény törökök! Mindenki elfordult tőle, még az is, aki barátjának mutatta azelőtt magát! Lehet, hogy nem voltak elkészülve, lehet, hogy rosszul vezették őket, lehet, hogy a rossz élelmezés tette őket tönkre. De be kell ismernünk, hogy Törökország e végromlása a mi bününk. Azok a halálos nyugati tanítások, amelyek mint a lassan ható méreg ölték meg a törökség hitének bensőségét és mélységét, a tulajdonképeni okai az ozmán birodalom bukásának. Alkotmányos Törökország, szkeptikus és vallástalan kormányzat — ez a jelenség már rég bejelentette a Kelet barátainak, a szultán birodalmának szomorú és végzetszerű bukását«. Ha Róma csinálta volna meg ezt a diagnózist, azt mondanák rá, hogy nagyon rövidlátó már. De Páris nem klerikális. Pierre Loti, a telivér liberális újságíró sem az. Lám-lám, Páris nemcsak a kultúréletbe tud beleoltani nemzetet és egyént, hanem—• inficiálni is. A kultúra mellett és nevében nemzeteket őrlő, sorvasztó bacrllusokat visz a vérbe. Halálos tanításai vannak! Pierre Loti mondja így. Ezek a szegény törökök ládaszámra vitték a »világosságot« Párisból Konstantinápolyba. Megtanultak vakolni, s mégis rájuk dől a ház. Ilyen szempontból mi is élénk kereskedelmi összeköttetésben állunk Párissal. Nagy az import a »világosságból«,a szabadkőműves szellemből. Sokat kacsintgatunk Nyugatra. Csak rajta! Hadd szaporodjanak a páholyok úgy, mint meleg nyári eső után a TÁRCA. Hallottam én . .. Hallottam én a fák sírását, Mikor virág hullt vagy levél, Tudom, hogy fáj a lombos ágnak, Ha dísze ősszel útra kél. És láttam én a néma fákat, Hidegben, dúló vész után, Midőn az éltük összeroppant, Egy sóhajuk szállt el csupán ... Belölünk is — ha őszre válik — Emlékek, álmok oszlanak, Viharjárásos, zord időben Egy-egy teszült hur megszakad. Ugy állunk, mint az összetört fa, Fölsír a szív, mely most hevül, S egy csendes, téli alkonyatban Kialszik észrevétlenül.. . Tomor Árkád. A magyar zene és vándor^ apostola. »Szeretedből ayanlom szolgalatomat Kijert en is varom az en hasznomat«. Tinódi. Vélemények a magyar zenéről. »Bartók és Kodály megteremtői a magyar zenének, ellentétben az eleddig érvényben volt cigányzenével«. Igy idézi zenei szaklapom — a bécsi »Merker«bői — a fentemlített urak egy-egy vonósnégyesének kritikájából a kezdő sorokat. A huszadik században kell ilyent hallgatnunk! Hát létezik még olyan kritikus, aki nem rendelkezik annyi ismerettel a zeneirodalomban, hogy tudomást szerzett volna arról, miszerint a magyar zenének a XVI. században már jelentős termékei voltak? Avagy talán rosszakaratról van szó ? — Bármint legyen is, feltétlen neheztelésünkkel találkozik dr. Wellesz Egon úrnak említett felfogása. Különben nekünk pápaiknak is szomorú tapasztalataink vannak homolog esetekről. Emlékezzünk csak vissza a ManénSzántó-féle hangversenyre! Milyen kellemetlen incidens volt az, mikor kérésünkre Szántó olyan ^kicsinylőleg legyintett kezével és nem játszott magyar nótát. Szellőztettük ezt a dolgot annak idején e lap hasábjain is. Mikor magyar művésztől is ilyen szép példáját látjuk a magyar zene szeretetének, mit várjunk az idegenektől ? Mindez azonban ne kedvetlenítsen el, se' meg ne tévesszen bennünket. Olyan adatok vannak kezeink között, amelyek elvitázhatlanul tekintélyes helyet juttatnak a magyar zenének a nemzetközi zene csarnokában. Rövid áttekintés Tinódi-ig. A magyar zene évezredes múltra tekinthet vissza. Történelmi tény, hogy az Árpádkorban itt tartózkodó idegenekre a magyar zene igen kellemes hatással volt. Az bizonyos, hogy valami dalnokrend-féle már az ősmagyaroknál is volt. Ezek a hegedősök