Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)
1912-08-11 / 33. szám
/ 1912 szeptember "11. PÁPA ÉS VIDÉKE. 5. lehetetlenség megtűrni ilyen — lehetetlenséget. Évek kitartó munkája kellett ahhoz, hogy végre megmozduljon a városi tanács. Köszönettel nyugtázzuk, amit eddig tett. Feltöltette, járhatóvá tétette az utat. De egyet nem értek. Miért végeznek fél-munkát akkor, mikor igen csekély áldozattal egészet, tökéleteset is produkálhatnának? Miért ragaszkodik a v. tanács oly görcsösen ahhoz az utálatos illemhelyhez, mikor annak az illemtelensége egyenesen szembeszökő ? A Kat. Kör szép asszonyai és leányai a mult szombati bál alkalmával bizonyára nagyot néztek, hogy azok a választékos izlésű úrak, akiket városi tanács néven ismerünk, hogyan tűrhetnek el ilyen ordító ízléstelenséget? Nem tudom, haza érkezett-e már nyaralásából a v. főorvos úr ? Ha igen, szeretettel kérek valakit e sorok olvasói közül mutassa meg heki ezt az igen találóan »illatmagazinnak« elkeresztelt micsodát. Hadd győződjék meg róla, hogy ilyesmit lehetetlenség eltűrni olyan városban, ahol tisztán a »jó levegőért« bontatnak le egy 25.000 koronás házat. Vigyék el onnan, »boldogítsanak« vele mást, vagy hozzák rendbe! De igy ne hagyják! Vagy ez is olyan itt felejtett emlék akar lenni, mint az Árok-utca? . . . Kultúrkép. Néhány héttel ezelőtt nagy »szenzáció« volt Pápán. Nem háromezer, mint egyik helyi lapban olvastuk, hanem legalább tízezer ember nézte végig egy kötélművész bravúros lábakrobatai mutatványait. Ügyes ember volt ! a »művész«. Kitűnően mulatott a fölséges nép. És tetszésének és megelégedésének szelídebb és zajosabb pengésű nikkelekben és rezekben adott kifejezést. Örülök, ha mást jókedvűnek látok. De ez a rengeteg sokadalom mégis fájó érzést keltett a lelkemben. Ugyan micsoda világraszóló nagyság tudna nálunk összetoborozni ilyen impozáns hallgatóságot? Váljon egy Apponyi Albertnek akadna-e annyi bámulója, mint ennek a kötéltáncos »művésznek«, aki Apponyihoz képest — csepűrágó kókler! S aztán az a nagy áldozatkészség! Másfél óra alatt összegyűlt 150 korona! Nem mondom, hogy nem érdemelte meg az a szegény ember. Az életével ugyan nem játszott (nagyon sűrű és erős volt a kötélháló!), de oly mutatványokat prodúkált, hogy csak minden ezredik ember tudná utána csinálni. Az is csak hosszas, kitartó kísérletezés, tanulás után! De mennyivel fontosabb, mennyire életbevágóbb ránk magyarokra nézve pl. a Magyar Iskolaegyesület vagy spécialiter a katolikusokra nézve a Kat. Sajtó egye sülét vagy halhatatlan nagy vezérünk Zichy Nándor szobra? S ugyan mennyi ideig kellene perselyeznünk, hogy ezekre a nagy, szent célokra 150 koronát összekolduljunk azoktól, akik a múltkor oly szívesen játszották a jószívű adakozót ? . .. Cilinderben és -— mezitláb. Az olvastam valahol, hogy egy európai hajó kapitánya meglátogatta egy kietlen sziget fejedelmét. A jámbor fekete illő tisztelettel és — mohó étvággyal fogadta a kitűnő pecsenyének ígérkező nagy úrat s mivel a kapitány kíséretétől azt is megtudta, hogy ezt a kitüntető látogatást viszonozni is illik, mert igy kívánja a szent és sérthetetlen illem, hát bizalmasan azt is megkérdezte, milyen toalettben kell megjelennie. — Frakkban és cilinderben! — Ebbői persze nem sokat értett az intelligens kulturátlan lény, de mikor megmutatták neki azt a csudálatos öltönyt, amit mi közönségesen frakknak nevezünk, széles és lendületes mosolyra torzult az ábrázata. »Ruhatárában« akadt ilyen is. A ruhát megőrizte, a beléje szorult szerencsétlen néhai európait — megette. Másnap megjelent a hajón az »illusztris« vendég. S nem győzött eléggé botránkozni, hogy a matrózok majd megrepedtek a nevetéstől. Maga a kapitány is csak félbajuszának lerágása árán tudta megőrizni a komolyságát. A kulturátlan őslény, az exotikus felség olyan kegyesen lépkedett, mint a páva. De a ruházata, hogy úgy mondjam: kissé fogyatékos volt. Szószerint vette, amit a matrózoktól hallott. Göndör gyapjújára egy rozoga, szellős cilindert csapott (néhai tulajdonosát ne keressük!), egyébként pedig a frakkon kivül semmi sem ékesítette feketére suvikszolt testét. Ügy jelent meg, ahogy az Üristen megteremtette. Önkéntelenül is ez az exotikus história jutott az eszembe, mikor a múltkor egy előkelő úriemberrel sétáltam a vasút felé. A körönd előtt megállt. Gyönyörködve nézte az ügyes, Ízléses parkírozást, mely igazán becsületére válik a városi kertésznek. -—- Igazán szép! Sokkal nagyobb városnak is díszére válnék! -— mondta őszinte elragadtatással. Nekem is tetszik. Neked is. Neki is. Mindenkinek, aki ép érzékkel van megáldva. De valahogy mi is úgy vagyunk, mint az az exotikus fejedelem. Van elegáns cilinderünk (a vasúti állomás), van magas, fényesre vasalt »kráglink«, úgy hivják, hogy Esterházy-ut. A frakkunk már kissé kopott, itt-ott zsirfoltok éktelenkednek rajta. A nadrágunk is eléggé megviselt, de azért tűrhető. Hanem a cipőnkkel sehogyse vagyunk. Beleléptünk az — Árokba. Lukas lett, — hasznavehetetlen, akár a lukas mogyoró. Ki kell hát tisztogatni azt az -— Árkot! Nem is értem, mi a csodának halogatják olyan sokáig az Árok-utca rendezését. . . húzni ? Csak rám se hederít. Tiz helyett húsz botot diktálok neki. — Ne olyan hirtelen, parancsnok úr — csitította Bottyán a hörcsögös kicsi embert — hiszen kérdés, vájjon rászolgált-e az első tizre. Próbáljuk csak először kihallgatni. — Próbálja a veszedelem. Szót se pazarlók már rá. A hajdúkat hivatom, hadd húzzák a deresre. -— No hát akkor endedje meg kegyelmed, hogy én hallgassam ki s kivételesen én lehessek a bírája. Nos, átengedi ? — Nem bánom, hanem a húsz botból ne engedjen neki, azt kikötöm. — Ha rászolgált, valamennyit megkapja — biztosította Bottyán a németet, azután a javasasszony felé fordult, ki még mindig őt bámulta. — Mi a neved ? — kérdezte tőle. — Dinka — volt a válasz. — Mi a mesterséged ? — Kártyát vetek. — S tudod, hogy az tilos az újabb időben ? — folytatta Bottyán. — Tudom — felelt röviden Dinka. — Hát akkor mért nem hagyod abba azt a csúnya mesterséget? — Jaj, csókolom a nagyságos úrnak a kezsit-lábát, hogyan hagyjam, mikor az énnekem a kenyerem. Olyan kenyerem, mint a nagyságos uraknak a háború. — Jól van, Dinka, elhiszem én azt, hogy a kártyavetés a kenyered. De ha egyszer tudod, hogy ily úton kenyeret keresned nem szabad, miért nem nézel más foglalkozás után. Tudcd-e, hogy a méltóságos báró úr nagy úr, akasztófára húzatja, ki akaratának ellene szegül ? — Az Üristen még nagyobb úr — felelt Dinka higgadtan — az is törvénybe tette, hogy embert' nem szabad ölni s lám, még sem akasztja föl a nagyságos urakat, miért annyi kurucot kipusztítanak a világból. Bottyán nem tudta hamarosan, hol folytassa, úgy meglepte az egyszerű cigányasszony természetes okoskodása. Rövid szüneteit tartott s azután újból elkezdte. — De te, Dinka, azt mondják, te nagyokat hazudok — Nem hazudom én, kegyelmes uram. — Tehát csupa igazat mondasz? — Igenis, megkövetem a nagyságos urat. — És honnan tudod, hogy amit mondasz, az mind igaz? — Tudom! — volt a biztos válasz. — Az ördögökkel cimborálsz talán. —• Még egyet se láttam. Hanem azért a nagyságos úrnak is megmondom az igazat, mutassa a tenyerét. Az öreg némber Bottyánra függesztette azt az átható tekintetét. Az ezredes szinte megrázkódott annak a pillantásnak különös hatása alatt s mint akinek akarata nincsen, engedelmeskedett: odanyújtotta Kuckländer úr rettentő megbotránkozására Dinkának jobb kezét. A jósasszony beletekintett a tenyerébe, sovány mutatóujjával végignyargalászott kéthárom főbb barázdán s egyszer csak hangos kacajjal fölkiáltott: — Tudtam, persze hogy tudtam. Itt áll ni . . . Ez a két vonás, hogy keresztezi egymást! A napnál is világosabb. — Aztán mi volna a napnál is világosabb ? •— kérdé Bottyán János labancezredes felköltött kíváncsisággal. — Az, hogy a nagyságos úr íélesztendő után már kuructábornok lesz és minden labancot kiver az országból. Bottyán hangos hahotába tört ki. Tetszett neki, mód nélkül tetszett neki Dinka bizarr jövendölése. Nem úgy Kuckländer. A német eddig széken ült, úgy hallgatta végig, kollegája hogyan traktál a vén satrafával, hanem arra a jövendó'mondásra