Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-11 / 33. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 augusztus 11. Heti krónika. Vigságból és szomorúságból a múlt héten egyaránt kijutott. Heje-hujával kezdő­dött és szánom-bánommal végződött. Szom­baton este még együtt vigadott jó bor és jó cigány mellett kat. társadalmunk szine-java, szerdán már könnyes szemekkel búcsúztunk társadalmi életünk egyik agilis, tevékeny tagjától Z. Czigány Gyula, káplántól. De ve­gyük csak sorba az eseményeket. * Szombaton este volt a belvárosi Kat. Kör nyári táncmulatsága. Szép, kellemes nyári este kedvezett a rendezőknek. A kert­helyiség pazar fényben úszott, az asztalok pazarul feldíszítve, azon friss fehér habteri­tőkkel ellátva várták az érkező vendégeket. A szolgálatkész pincérek gárdája, élükön a »sógorasszonnyal« pazar eleganciával teljesí­tették a szolgálatot. Szóval minden pazar volt, csak a vendégek nem, akik bizony lehettek volna többen is. De azért még min­dig elég nagy számmal voltak ahhoz, hogy a Kat. Kör mulatságainak nívóját fenntartva, ritka jó hangulatban, vidámságban, kedélye­sen húzták ki az éjszakát, mig csak a kellő nap sugarai végig nem csókolták a magyaros táncoktól kipirult arcokat. Sokan zokon vették a nap oly korai alkalmatlankodását, de amikor a száraz fából kicsalta a banda a tüzesebbnél-tüzesebb csárdásokat, felkereked­tek a párok és ropták a táncot még igen soká. * Egy szegény kintornás járta, jobban mondva vánszorogta végig a múlt kedden a város külső részeit. Tagbaszakadt öreg em­ber. Éktelen hamis hangszerének sivító hang­jai vonyításra késztették, még a legszelidebb komondort is. De azért csak húzta, rendü­letlenül. Az ócska szerszám zűr-zavaros hang­jaiból alig-alig lehetett kihámozni a melódiát. Mig távolról hallottam, addig bosszantott, idegessé tett, de amikor ablakomhoz ért és láttam azt a magával tehetetlen öreg embert, akinek betevő falatja a nyakában lógó ko­pott, divatból rég kiment szerszám keresi meg, oly erős részvét szállta meg szivemet, úgy fölugrott, akárcsak puskapor robbant volna föl széke alatt. — Hajdúk! — orditotta magánkívül dühében — hajdúk, csak ide! Kötelet a nya­kára a vén szipirtyónak . . . Adok én neki labancokat, a császár fölséges ármádiáját ki­veretni az országból! S az ajtón tényleg berontott öt-hat marcona katona. Bottyán abbahagyta kacagását s ko­molyra változott ábrázattal lépett Kucklän­der mellé. Megfogta karját s azt mondta: — Eressze el kegyelmed azt az asz­szonyt, hiszen csak látja, hogy bolond, való­ságos futóbolond! — Bolond! — kiáltott Kuckländer még mindig magánkívül — huszonötöt neki, az majd belezökkenti eszét a csapásba. — És félkegyeiműt is büntetne kegyel­med ? — kérdé Bottyán szemrehányó han­gon. — Piha! hogy kihajolva ablakomon úgy hallgattam a hangzavart, melyet verklijéből előcsalt. Nem sokáig kintatta. Csakhamar abbanhagyta. Le­küldtem néhány garast, amennyi tőlem tel­lett. Illedelmesen megköszönte. Azután ment egy házzal tovább. Becsengetett. A csenge­tésre kinyilt a kapu, de csakhamar szivtele­nül be is csapták előtte. Felnézett hozzám. Könny volt a szemében. Ezt a nézést soha­sem tudom elfelejteni. Elkerült néhány há­zat. Azután ismét bátorságot vett. Megszó­laltatta hangszerét. Elgondolkodva néztem szegény öreg után, aki valaha bizonyára jobb napokat látott, de a kegyetlen sors legyűrte és nyakába akasztotta a koldustarisznyát s a kintornát. Szegény öreg! Szegény kintornás! Hol fog utoljára nyekeregni kopott hang­szered ? . . . * Nagyon neki adták magukat az intéző­körök az utcák javításának. Nyakra-főre fedik be utcáinkat hatalmas, éles kövekkel, azután otthagyják heteken, sőt hónapokon keresztül. Kocsival félelmetes rája menni, mert az éles kövek tönkreteszik az állatok lábait. El is kerülik, különösen a Széchenyi teret, Árok-, Major-, Petőfi- és Rákóczi-utcá­kat, ahol kocsit már heteken keresztül nem láttak közlekedni. Messze elkerülik a neve­zett utcákat, mint a pestises betegeket. Csak az megy rajtuk végig, akinek épen muszáj, de az is fent a gyalogjárón, vagy felerész­ben a csatornán. Mi ugyan nem tudjuk kit terhel a mulasztás, nem is kutatjuk, de az már mégis csak botrányos hanyagság, hogy ily hosszú időn keresztül nem fedik be apró kavicscsal. A kavics hiánya sem mentheti ezt az eljárást. Várjanak akkor addig, amig kavics lesz és csak azután tölt­sék fel éles kövekkel s rögtön vonjanak föléje kavicsréteget. Igaz, hogy ennyi okos­ságot nálunk nem várhatunk, mert nincs is kitől. * Nagy bánat érte ismét a keresztény munkásegyesületet. Elvesztette szeretett elnö­két Z. Czigány Gyulát, akit a kegyelmes Püspök Ur eldisponált Pápáról. Hogy men­nyit vesztett az egyesület, azt csak azok tud­Kuckländer uram erre szinte zavarba jött és habozni kezdett. Remegett a fölindu­lástól. Isten látja lelkét, szívesen fölhúzta volna a vén satrafát az első szögre. De hát mégis, ha bolond, ha csakugyan bolond, amint hogy az is, annak is kell lenni, külön­ben nem beszélhetne az ő füle hallatára olyan vadakat, hogy Bottyán, a labancezre­des, fogja kiverni a császár vitéz hadi népét ebből az országból; szóval, no félkegyelmű asszonyt csak még se botoztathat meg. Olyan nem katonához illő dolgot még se vehet a lelkiismeretére. Odaszólt a hajdúknak: — Vigyétek előlem, ne lássam többet. Ki kell dobni a boszorkányt a városból! És kidobták. A két ezredes magára maradt. Kuck­länder még mindig fujtatott, Bottyán János pedig azon rágódott folyton, ha vájjon olyan bolond volt-e az az asszony, amilyennek kép­zelték ? ják, akik az egyesület beléletéből működé­sében résztvettek, akik közvetlen közelről szemlélték Z. Czigány Gyula működését, aki ritka szívóssággal fáradott éjt nappallá téve, hogy az egyesületet emelje, fejlessze naggyá, hatalmassá. Szivvel-lélekkel hozzáforrott az egyszerű néphez, akik vakon követték őt és büszkék voltak erőskezű vezérükre. Érthető tehát az a csüggedés, az a lehangoltság, amely a tagok között észlelhető. Sokan ki­kisérték az állomásra. Könnyező szemekkel búcsúztunk tőle, a viszontlátás reményében. A vonat, amely elvitte tőlünk a keresztény eszmék egyik igen lelkes harcosát, már mesz­sze haladt, kendőink még mindig lobogtak utánna. Még ott rezgett szemünkben a könny, „amikor elhagytuk a peront szótlanul, szomo-' rúan. F. hírek. — Városi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete szerdán délután 3 órakor tartja r. havi közgyűlését. — A keresztény Munkás-Egylet Új elnöke. A keresztény Munkás-Egy­let választmánya kedden, f. hó 6-án plenáris ülést tartott, melynek egyedüli tárgya volt a Z. Czigány Gyula távo­zásával megüresedett elnöki tisztség be­töltése. A választmány egyhangú lelke­sedéssel Szentgyörgyi Ignác s. lelkészt, eddigi főtitkárt kérte meg az elnökség elvállalására, ki engedve a választmány bizalmának, megválasztatását el is fo­gadta. Helyébe főtitkárnak Varga Sán­dor káplánt választották, akiben egy új lelkes és tevékeny tagot és barátot nyertek a helybeli keresztény szociálisták. — Választmányi ülés. A Kat. Kör választmánya a múlt héten ülést tartott, ame­lyen több folyó ügyet intéztek el. A bécsi eucharisztikus kongresszusra a kör képvise­letében Teli Anasztáz dr. elnököt, Botka Jenő és Grátzer János választmányi tagokat küldték ki. — Városi tisztviselők kérelme. Alig van hivatal, ahol már be nem hozták volna az egyhuzamban való munkaidőt, ami mél­tányos, sőt nagyon sok esetben praktikusabb is. Most a városi tisztviselők is azzal a ké­réssel fordultak a képviselőtestülethez, hogy hivatalos óráikat reggel 8-tól d. u. 2 óráig állapítsa meg. Vasárnapokon pedig teljes munkaszünetet kérnek. Mi részünkről nem látunk semmi nehézséget, hogy a kérelem ne volna teljesíthető, sőt anyagi oldalát nézve, határozottan előnyös, mert ez által nem kicsinylendő mennyiségben spórol a város a füttőanyagon, valamint a világításon. A szomszédos Győr városában már régóta fennáll ez a rendszer és még sem okozott semmi zavart az adminisztrációban. Naposok pedig úgy is lesznek, akik délután is, ter­mészetesen felváltva, teljesítenek szolgálatot, így van Győrben is. Vasárnapi munkaszü­nethez pedig határozottan joguk van. Re­méljük, hogy a képviselőtestület is erre az álláspontra fog helyezkedni. »

Next

/
Oldalképek
Tartalom