Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-11 / 33. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. augusztus 11. Épen ez az ú. n. »egyesült ellenzéki« gyűlés mutatta meg azt a mély, szinte áthidalhatatlan szakadékot, mely a nemzeti eszme hiveit a demokratáktól elválasztja. Mert ennek a gyűlésnek igazi jellegét nem az adta meg, hogy ott két függetlenségi képviselő is felszólalt (elég gyengén!), hanem az a póznára feszített, választójogos, iromba nagy fehér vászon, melynek két felső sarkán két vörös rongy fityegett. Hogy a közbeszólások milyen nívón mozogtak (ha ugyan egyáltalában lehet nívóról beszélni!), azt ne is említsük. De annyit elhihet nekem a P. H. szerkesztője, hogy ahol a nemzeti zászló helyett vörös ronggyal tűntetnek s ahol oly minősíthetetlenül durva kifakadások hangzanak el, mint azon a népgyűlésen, ott a P. és Vidékének nincs mit keresnie! Mi szívesen támogattuk és támogatjuk minden érdek és hátsó gondolat nélkül a munkásságot minden igazságos harcában. Mindenkitől független orgánum vagyunk, anyagi érdekeket nem hajhászunk, tehát legjobb tudásunk és meggyőződésünk szerint járunk el. Igenis, nyíltan kimondjuk, szívesen haladunk karöltve még a szociáldemokratákkal is, de csak úgy, ha felhagynak éretlen vallás- és hazaellenes heccelődéseikkel. De mig a magyarországi szociáldemokrácia egyre csak a világpolgárságot hangoztatja, mig egész szervezetét át nem hatja a nemzeti ideálok kultusza, addig ez a két irány: tűz és víz, addig olyan szakadék tátong köztünk, melyet még a

s legmerészebb, a legcsapongóbb fantázia sem tud áthidalni. Vájjon elmondhatja-e ezt magáról a Pápai Hirlap is és azok, akik hozzá igen közel állnak ? Vájjon nemzetiebbé, hazafiasabbá tették-e a demokrata munkásságot azzal, hogy népgyülésein szónokoltak és a Munkás-Otthonban előadásokat tartottak ! Azt mondja a P. H., hogy »nemzeti kérdésben akárhányszor keményen odaszólt« a szociáldemokratáknak. Nem emlékszem ugyan rá, de nem küzdök lovagiatlan fegyverekkel: szívesen elhiszem. Csak azt nem értem, miért dédelgették akkor annyira a szociáldemokratákat ? Miért szövetkeztek velük a legutóbbi városi képviselőválasztáson ? Miért nyilatkoztak a szociáldemokraták következetesen a Pápai Hírlapban ? Es miért szakítottak épen most, amikor a demokraták állítólag szintén a nemzeti ügy szolgálatába Nálltak ? Tanúsított-e a P. H. és akik hozzá oly közel állnak, annyi előzékenységet a hazafias alapon szervezett keresztény munkásság iránt, mint a szociáldemokraták iránt? Arra jól emlékszem, hogy a demokrata gyűlésekről és felvonulásokról nem mondom, hogy bő, de elég kimerítő és tárgyilagos tudósításokban szokott beszámolni. Váljon ilyen figyelmes és pártatlan volt-e tisztelt laptársunk akkor is, mikor néhány hónappal ezelőtt a ker észtéhy-szociális kurzust rendezték városunkban ? Ezt a más, sokkal nagyobb városokban is kulturIlyen és hasonfajta jövendőt mondottak a labancok uralmával elégedetlen és különben is iszonyatosan neki dühödött cigányasszonyok. Hanem azok közül is legjobban ki tudta cifrázni Dinka. Hogy ki volt az a Dinka, hol volt a hazája, kitől kapta a nevét s honnan vette a tudományát, azt csak az Úristen tudná megmondani. Az emberek azt tudták róla mindössze, hogy először cigányasszony, másodszor meg, hogy olyan jövendőmondó, kihez lógható még a szultán udvarában se találkozik, az pedig az egész világról hordatja össze a legtudósabb javasasszonyokat. Járni mindenütt járt, egyik nap Léván vetett kártyát, másnap már Esztergomban nyomta a kilincset, hogy harmadnap Zselizen gyógy-itsa a korcsmáros fiát. De legtöbbet látták Nyerges-Újfaluban. Úgy látszik, a bölcsője mégis csak itt ringhatott valahol, mert hát különben ugyan mit keresett volna olyan sokszor Nyerges-Újfaluban ? Mint [mondottuk tehát, ez a Dinka csöppet se törődött Kuckländer uram tilalomlevelével. Csak annál is inkább mondotta a jövendőt. S hozzá a zsiros kártyájából rendesen olyan borzasztó dolgokat olvasott ki a labancokra, hogy a szodomabeliek még szerencsésen jártak a boldogtalanokhoz képest, pedig hát, mint talán tetszik tudni, azokat az Úristen kénköves tűzesővel pusztította ki a világból. Nem csoda, hogy végtére Dinka aszszony viselt dolgairól Kuckländer uram is hallott félfüllel valamit. S a német báró nem teketóriázott sokat, hanem egyszerűen kiadta a parancsolatot, hogy azt a boszorkányt fogják el, ahol csak érik. Nosza megindult a hajsza szegény Dinka ellen. Hanem ez a fehérnép, akárcsak az ördöggel trafikált volna, mikor az egyik faluban keresték, akkor bizonyosan a szomszéd' községben vetett kártyát. Hajszolták teljes három hónapon keresztül, míg végtére azután kézre tudták keríteni. Vitték egyenesen Esztergomba Kuckländer báró elébe. A város parancsnokának pedig akkoron épen úri vendége vala nemes, nemzetes és vitézlő Bottyán János labancezredes érdemes személyében. Ki is, hogy hallott volna a messze vidéken hírre vergődött Dinka aszszony elfogatásáról, mód nélkül kíváncsi volt annak szinét látni. Egyben mindjárt kérte is méltóságos ezredes kollegáját, vezettetné elébe, amiért kedvére traktálhasson vele. Kuckländer uram szivesen teljesítette a esemény-számba menő kurzust y-6 soros tudósításban intézte el a P. H. Jól tudom, mi lesz erre a válasz. »Felekezeti heccekre« nem kapható a P. H. Üres, semmitmondó védekezés. Mert ha nem »felekezeti hecc« a keresztény eszmék ellen való lázítás, még kevésbbé minősíthető annak az a törekvés, mely a nemzet kilencszázados keresztény jellegét akarja biztosítani anélkül, hogy ezzel csorbítani akarná a nem keresztények jogait. De talán kissé messze is tévedtünk. Nem baj. Az eszmék tisztázása sohasem árt. Ismételten is hálás köszönettel ...nyugtázzuk a »díjmentesen« kiutalványozott »duhaj« cimet. Mi már csak ilyenek vagyunk. Inkább vagyunk duhajok, mint — arrogánsak. Mozgó-képek. Dal a Ruszek-uteáról. (*) Ha jól emlékszem, már egyszer fölvetettem azt a kérdést, miért is nevezték el a plébánia és Hanauer-ház közti kutyaszorítót Ruszék-utcának ? Vagy kiemelkedő nagyság volt Ruszék kanonok vagy nem. Ha igen, akkor méltatlan és emlékére meggyalázó, hogy épen ilyen zúghelyet kereszteltek el a nevéről. De furcsa világítást vet a városra is, hogy igy »jutalmazza« meg az érdemeket! Ha pedig nem volt kiváló nagyság, akkor felesleges róla még egy kutyaszorítót is elnevezni. De ne bajlódjunk most a névvel. Maradjunk csak ennél az ú. n. »utcánál«! Évek óta szakadatlanul sürgettük, hogy ezt a részt múlhatatlanul rendezni kell. A város közepén kérelmét s mindjárt tulajdon lakásába hozatta a vén szipirtyót. Megtört fehérnép volt, ötven-hatvan esztendővel a vállán s ezer ránccal olajbarna arcán. Csak a szemében lakott valami különös, titokzatos tűz, mely félelmet, mondhatnók, bizonyos tiszteletet gerjesztett a nézőben. S ha azokat a szemeket valakire ráfüggesztette, akkor mintha a lelke fenekéig futott volna velük. Jóformán ezzel a vasvillanézéssel köpesztette ki a sziveknek és veséknek titkait. Most is Bottyánt nézte, nézte, de rettenetesen. Le nem vette Volna az ezredesről pillanatra is a szemét. Még mikor Kucklän- der fartatni kezdte, hogy mi okból szegte meg az ő tilalmát, még akkor is Bottyánra íeledkezett a tekintetével. A német parancsnok kezdett dühös lenni. Még feleletre se méltatja az alávaló boszorkány. No megállj, vén satrafa! gondolta magában, majd beszélsz te. Megállj csak. Bottyán észrevevén kollegájának toporzékoló dühét, odaszólt neki: — Ne mérgelődjék kigyelmed. — Ne mérgelődjem ? — felelt az remegő hangon — de hiszen csak látja, hogy ez a bestia még most is ujjat akar velem