Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-08-04 / 32. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1912. szeptember 1. „Senki fiai". Házat szenteltek a fővárosban, házat, elhagyatott, szegény fiuk, a »senki fiai« részére. Valami lenyűgözött, fájó érzés fogja el a lelkem e két rövid szóra: »senki fiai.« Hát ilyenek is vannak? De mennyien! A krisztusi szeretettől hevülő lelkek közt akadtak — hála Istennek — olyanok, akik megértették e két fájó szónak nagyon is mély értelmét s összehordták a szeretet oltárára a gazdagok százaikat, a szegények filléreiket, hogy menedékházat, otthont építsenek a »senki fiai«-nak. Hogy legyen hely, ahol nevelik őket, ahol lesz, aki gondol rájuk, sőt szereti őket. Hisz a gyermekszív nagyon is reá szorul a szeretetre, amelyből a »senki fiai«-nak a nagy világban oly kevés jut osztályrészül. Liliomos szentnek, szent Alajosnak, az ifjúság védőszentjének a napján volt az új otthon felszentelése. S e dicső szent oltalma alatt fog állani a »senki fiai« háza. A szent Alajossegitő egyesület gondozása alatt. Katolikus ifjak hozzátok szól most a lelkem: ne tekintsétek csekélységemet, hallgassatok meg. Eljött a szünidő, a boldog aranyszabadság, örömrepesve repültetek boldog otthonotokba, szerető szüleitek, testvérkéitek körébe, hogy nyugalomban, kényelemben szórakozva töltsétek a nyarat. A jó bizonyítványért, az elért sikerért bizonyára jutalmat is kaptok. A nyár folyamán nagyszülők, rokonok részéről is ki-kijut százszor élvezetekre kisebb-nagyobb összeg, oh kérlek, nemes lelkek, magyar katolikus ifjúság, gondoljatok ilyenkor a szegény, elhagyatott »senki fiai«-ra is, s juttassatok csak pár fillért részükre a kapottakból. Oh mily büszke öntudat dobogtatja majd meg lelketeket, ha hallani fogjátok, hogy mindig több és több elhagyatottnak adhat menedéket a nemes egyesület s lelketekben él az a tudat, hogy a ti filléreitek sem hiányzanak a szeretet oltáráról. Minden kis adományt hálás szívvel fogad a szent Alajos segitő egyesület (Budapest, III. ker., Óbuda, Bécsi-ut 163. sz.) Dr. Hannig Györgyné. A hétről. Kik terjesztik a szociáldemokráciát? Nem mondhatnám, hogy a szociáldemokrácia olyan nagyon könnyen terjedne, mint talán látszik. Eilenkezó'leg, igen nehezen terjed. Hiszen olyan erőltetett valami az egész, mely ellenkezik az Éggel csak ugy mint a földdel, itt a földön az embernek egész természetével, szivével-lelkével, hitével, magasabb, nemesebb vágyódásával. Olyan monstrum a demokrácia, melytől — következetesen és igazán megvalósítva — maguk a szociáldemokraták fordulnának el a legnagyobb csömörlettel. S dacára ennek, dacára annak, dacára mindennek a szociáldemokrácia mégis — Nekem menekülnöm kell. — De az Ég szerelmére, Józsi — veté magát közbe Bús Imre — azt csak nem teszed most ? — Teszem bizony, akárki mit beszél, de itt a közjó az első. Elő a kocsimmal! A hajdúim hadd kisérjenek! — És a menyasszonyod? — kérdezte a »judlium«. — Menyasszonyom marad. Megeszküszünk, ha eltakarodik a német. Ennyit mondott mindössze s csak búcsúzni is alig búcsúzott; sebbel-lobbal vetette magát a kocsijába s azzal uccu, vágtatást indult meg Szombathely felé. Hat hajdú lóháton mellette. A lakodalmas menet, mely eddig csak jóformán zavarban volt, most tisztára meg volt lőve. Mit csináljanak ők voltaképen vőlegény nélkül ? Hogy előre, vagyis Mihályfa felé nem mehetnek, az valami természetes: a plébános úr áldása két személyre szól, nem pedig egyre; visszafelé meg Pór-Magasiba érnének megint, hol jelenleg a komisz labanca dúskál: ott pedig megette már a kánya mindennemű lakodalmas jussukat. Ilyetén évődés nyomorgatta a vendégeket mindközönségesen s mire Bús Imre az ő menyasszonyhugával észrevette magát, lám, a hatalmas lakodalmi menet úgy megfogyatkozott, mint három esztendő óta a császár hatalma szép Magyarországon. Párolgásnak indult vala ki-ki köröskörül, hogy erre is, arra is porzott a dűlő meg az országút. A megmaradt kis csapatot pedig Bús Lidia visszakommandirozta Pór-Magasiba. Emberevő kedvében volt szegény menyaszszony nagyon. Nem hogy félt volna a labancoktól, inkább azon köszörülte az eszét, ha netalántán csak pár százan volnának, hát hegyibük ront a kaszás béresekkel s olyan vérkataraktát rögtönöz bennük, hogy imádságos könyvébe irja annak a vad csatának dátumát, melyik az irháját szép szerivel el tudja hordani. Pedig fölösleges volt Bús Lidia leányasszony minden harcias tervezgetése, mert alig értek a falu alá, jött a második staféta azon jelentéssel, hogy a labancok, minekutána teleették volna magukat a lakodalomra szánt mindennemű finom eleségekkel, úgyszintén csomagra rakván több rendbéli hordócska borokat és másféle ehető marhákat, nyomban odább állottak. Szóval, no a fél lakodalmat fölfalták. — Váljék egészségükre — felelt Lidia nagy lelki nyugodalommal. — S azután a gazemberek nem is volterjed. Terjed az emberek között, akik — a lelkük titkos, szent mélységében — utálják azt. Persze, hogy terjed, mert muszáj terjednie. Mert erőltetik, mert kényszeritik. Vak makacssággal, látni-hallani nem akaró maradisággal vannak rajta -— sokan, sokan, — hogy minél erősebb, szilajabb, vadabb lehessen. S kik a plántálói, öntözői, szorgos kertészei az emberiség ezen ölő kórjának ? Szinte hihetetlen. Azok, akik legjobban félnek tőle. Akik legjobban haragusznak rá. Akiknek legtöbb káruk van belőle. A munkaadók. Nem ám a Weltner Jakabok, a Buchinger Manók, a Kardos Izraelek, még kevésbé a Muli Jóska meg a Halász Mikii. Ó, dehogy! Ezek csak—részben fogadott, részben fogadatlan — prókátorok (szép fizetéssel). Ezek csak csőszök, akik lesik, sas szemmel észre is veszik a helyzetet és azt kiaknázzák. De ha terük nem volna, ha az a bizonyos »helyzet« olyan nagyon nem kedvezne nekik, ők egészen jó fiuk lennének, még csak nem is mukkanhatnának. Ha mukkannának is, a pincsi sem hallgatna rájuk. Pedig hallgatnak rájuk sokan, mert van terük. És a teret, — már mondtam, kik szolgáltatják nekik. A munkaadók. Olyanok ezek, mint az ember, akinek meggyulladt a ruhája. Fut, menekül, megakar szabadulni a bajból, de inkább belerohan, mert annál jobban ég. Ezek is, minél inkább rugkapálóznak az átkos demokrácia ellen, annál inkább élesztik annak mindent felperzselő tüzét. Itt van például a most véget ért csizmadia-bérharc. Akiben csak egy csepp igazságérzet van, el fcgja ismerni, hogy a ker. szociálista tak labancok, csak amolyan a zászlók alól elszökött kurucok — folytatta a híradó. — Micsoda ? — pattant föl Bús Imre, a judex nobilium s elkezdte fejét iszonyúan vakarni. — Hát nem tudtátok azt nekünk mindjárt megjelenteni, töröm a zúzátokat, istentelen gazemberek! Előre! Ki éri el az alispánt? Lóhalálában utána! — Tapottat se! — hangzott Lidia leányasszony parancsoló szava — hadd fusson csak szegény pára. Most a félsz kergeti, de ha még egyszer el talál jönni Magasiba, akkor majd én kergetem meg. Isten engem úgy segéljen! A esokor. — Irta: Horváth Rezső. — A szivarfüsttől és parfümillattól teljes levegőjű szalonban víg, kedélyes társaság volt együtt. Léha, üresfejü ficsurak akartak szellemeskedni, ötletekkel teli beszédeket elmondani, ami azonban egyiküknek sem sikerült. De hiszen nem is olyan nagy csoda: szegény szalonfiguráknak egyebük sem volt az élesrevasalt nadrágjukon, hófehér kézelőjükön és gallérjukon és kifogástalan kikefélt és kivasalt szmokingjukon kivül, azaz dehogy is nem: az üres fejük . . . Szóval, a szellemes mondások sehogy