Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-05-26 / 22. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 április 14. A remete tanácsa. — Irta: Kincs István. — A torockói hegyek között élt egyszer egy remete. A mi embereink mind emlékeznek rá, pedig látni egyik sem látta, — száz esztendeje épen, hogy eltemették; sirja ott domborul egy csobogó patak partján. A kereszt, melyet az emberek faragtak s tűztek a hantok fölé, rég elporladt már, de a kankalin, melyet a jó Isten ültetett hegyébe, az még most is ott gyökerezik: minden tavaszszal újból kihányja sárga fejét, újra zöldéi, újra virit. S arról a remetéről, ki ott lenn aluszsza hosszú siri álmát, annyi érdekeset, annyi szépet tudnak az emberek. Egyik-másiknak az öregapja még ismerte gyerekkorában; hosszú, fehér volt a szakálla, jóságos a tekintete, ritka nagy a tudománya. Aki a maga bajában nem tudott eligazodni, az elment az öreg Jós bácsihoz, — igy hivták a remetét, — s az meggyógyította a beteget, megvigasztalta a bánatos szivet, szóval volt mindenre orvossága. így került egyszer a remetéhez Böjti Zakariás uram is. Sziklás uton kapaszkodott föl a kunyhójához, melynek ajtajában Jós bácsi épen a füveket válogatta. Nagyon jól ismerte valamennyit: egyik a szárazfájást gyógyította, a másik a szúnyogokat pusztította, a harmadik a marhákat óvta a megigézés ellen, akadt olyan is, melyik a házastársi hűséget egész életre biztosította. Böjti Zakariás már ott állott a remete előtt, hanem az föl nem emelte volna szemét a világ minden kincséért az ő kedvenc növényeiről. Csak piszkálta, szedte-válogatta a sárga réti szirontát, az ezüstös mályvát, a hamvas gyopárt, a cickóró duzzadt gyökesora. »Egy menyasszonyhoz* irt dalában is csak úgy énekli, mint mámoros bordalaiban. Ódáiban meg szinte imádó tisztelettel ir hazája nagy fiairól. Különösen szép, szárnyaló, de mégis túlzástól ment ódája, melyben az általános emberi és a hazaszeretet nemes ideálját, a becsületes Deák Ferencet, Zala nagy szülöttét, a haza bölcsét énekli meg. Mi költészetének műfaját illeti, Szelényi a líra embere. A forma megválasztásában is van Szelényiben valami tudatos vagy öntudatlan törekvés, mely kerüli a közönségest. A tárgyának megfelelő komoly alakot legtöbbször a nyugat-európai versformában találja meg. Mint tárgya, úgy nyelve sem a moderneké. Nem a kaleidoszkóp sokszínű és sokszerü, de mesterkélt alakulása, hanem mint a kristály, egyszerűbb, de kedvesebb formája a benne működő erőnek, eszmének. Csak arra szeretném felhivni a költő figyelmét, költői pályájának ez új kiindulásán, hogy üdülést, felfrissülést édes hazája anyaföldjén, a népköltészet virágos kertjében merítsen! Akkor könnyebb lesz az itt-ott előbukkanó, kevésbbé alkalmas szó vagy összetétel kerülése s megtalálása a módnak, a formának, mely lelke lobogását még szélesebb körben ragyogtatja. Még valamit, de már a publikumnak! Van egy ország, messze napkeleten. Ott nem bútorokba, szobacicomába, nem is rét, a levendula széles zöld levelét, — ő tudta, mirevaló az mind, ő ismerte valamenynyinek a titkát. Közbe beszélt is hozzájuk, mint az édesanya szokta, mikor gyerekeit sorra öltözteti. Böjti Zakariás pediglen csak gyűrte a kalapját. Nem tudta, hogyan kezdje. Még nem döntötte el, vájjon szentes köszöntéssel illenék-e a remete figyelmét magára irányítani, vagy egyszerű parasztos jónapot mondjon-e neki elsőben. S amint igy tűnődik magában, a remete anélkül, hogy föltekintene, azon kezdfr — No fiam, Böjti Zakarás, te meg minémü járatban volnál ? Erre a megszólításra Böjti Zakariás ugy megijedt, hogy a szája egyetlen szót se fiazott. Hogyan is tudta a nevét s ha már azt tudja is, ki mondta meg neki, hogy most itt áll előtte ? Hiszen egy pillantás kevés, de annyi se tellett a hosszuszakállu öregtől. Pedig tudott az még százszorta többet is. — No szólj már egyszer, fiam, — kezdte az öreg másodszor is annyi jósággal, mitől még a mészkő is megolvadt volna, — mondd csak, beszélj... No ugy-e, hogy az asszony .. . — Igenis az asszony, — bökte ki ijedten Böjti Zakariás. — Nem birsz vele, fiam ? — Nem én, atyám, — volt minden, ami Böjti Zakariástól hamarjában tellett. Az öreg megemelte tekintetét. Fénytelen savó szemei sokáig tapadtak az előtte álló ijedt emberre. De ha rajta tapadtak volna! Mit beszélek: átjárták a zúzáját, mint akibe hegyes két szöget ütnek. Böjti Zakariás most már szentül meg volt róla győződve, hogy neki fölösleges beszélnie: a remete kitalálta úgyis minden gondolatát. piperébe, suhogó selyembe verik a pénzt. Kevéssel beérik. Urat és nem urat, szegényt és gazdagot a nemes egyszerűség, tisztaság, mondhatnám, a tiszta szegényesség jellemez. Egy-egy faliszekrény, egy szép, tarka szőnyeg szobáik egész éke. Nem a külsőségbe, hanem testi épségükbe, lelkük szépségébe, erejébe helyezik boldogságukat. És a felkelő nap országának fiai ma is tudnak a közügyért csodálatosan önzetlenek lenni; ma is tudnak Mukdent, Portarthurt, Csuzimát felmutatni; tudnak hazájukért »a harcok vérrózsás kertjébe« tűzbe, halálba dalolva lejteni. Nálunk az eszmék, ideálok, nagy, szent hagyományok, nemzeti lélek haldoklanak. A haldoklónál csak ti virrasztatok költők. Reátok azonban kevesen hallgatnak, dalaitok nem igen kelnek. »Másra kell a pénz nekik. Tillaárom haj!« Ha vészek jóslói, Cassandrák, vagytok is, ha szavatokat nem hallják s nem követik is, ti csak daloljatok! A drágakőnek kristályosodnia, a virágnak nyílnia, a költőnek dalolnia kell! A rokon lelkek megértése, de főképpen szent hivatástok betöltésének nemes tudata legyen megnyugtatótok! Dalolj, énekelj, te is, költő barátom, tovább; ahol ilyen nyár, ilyen aratás van, ott pompás nyárutót, gazdag, gyümölcsöző őszt várhatunk. Kelemen Krizsó. Aminthogy ki is találta. — Tehát az asszonyé mindig az utolsó szó ? — folytatta a remete. — Azé bizony, atyám, — bátorodott neki lassan Böjti Zakariás, -- akarom mondani, egyikünké sem. Mert ha este elkezdjük, mire a hajnal meghasad, arra se végezzük el. Folytonos csör-pör áll a házamban.. A remete megcsóválta a fejét s azt mondta: — Már pedig az nincsen jól. — En is a mondó vagyok, — hagyta helyben Böjti Zakariás a remete véleményét. — Büszke szerzet vagytok mind a ketten. — Én? Büszke? Mire volnék büszke? — Hallgass, fiam, Zakariás. Amit mondtam, megmondtam. Ha ur akarsz lenni a házadban, légy szerény, alázatos. — Hiszen akkor kidobnak a tulajdon portámról. Az öreg újból megcsóválta a fejét. — Hallgass rám, fiam, — kezdte ismét végtelen jósággal, — mondok egyet, fogadd meg... — És az lészen ? — Ha az asszony lármáz, cirógasd meg... — A nyakánál fogva ? — Te bibaszt! Újra mondom, ha az asszony dühös, te légy hozzá kedves, légy jó, légy szeretetreméltó irányában. — Példának okáért... ha összezsiványoz, akkor ahelyett, hogy letorkolnám .. . — Mondd édes tubicádnak, egyetlen aranymadaradnak. Böjti Zakariás keserves sóhajtást eresztett meg. Azt akarta vele mondani, hogy tessék megpróbálni. Olyan ember adhat csak ilyen tanácsot, kinek sohase volt még felesége. Nincs is az máskép. Cukor legyen,, amelyik, ha mindig ecetbe mártják, meg nem savanyodik. Ő legalább belesavanyodott abba az asszonyba. Magához se tért még a töprengéséből, mikor a remete rászólt: — Fiam, most elmehetsz. — Hogyan? — pattant föl Böjti uram,. — hát ez minden ? — Igenis, fiam, Zakariás, a tanácsomat hallottad és az minden. Kisérjen a jó Isten az ő szent kegyelmével... Azaz, fiam, még" egyet... megállj... Böjti Zakariás hegyezni kezdte a fülét. A reménye újból fölcsillant. Hátha az Öregnek mégis volna valami különb medicinája a tarisznyájában. — Csak arra akartalak még kérni, fiam,. — mondta a remete jóságos szeretettel, - hogy egy hét múlva gyere el hozzám s beszéld el, mennyire használt az orvosságom. Böjti Zakariás arca szinte belekeseredett az utolsó szavakba. Meglátszott rajta,, hogy ő egészen másra volt elkészülve. Mert hát ha még életében senki, akkor ő az egyszer csalódott a remetében. Hajitó fát sem ér az egész tudománya. Rázta a fejét... S ő még vissza is menjen egy hét múlva referálni, hogy mennyire ment a tanácsával ?' Hát semennyire. Ha ő az asszony előtt meg akart volna alázkodni, akkor régen megcselekedte volna, oda nem kellett volna a remete bölcsessége. Hanem asszonynak- adja a kala-