Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-05-26 / 22. szám

1912 április 14. PÁPA ÉS VIDÉKE. 5. pot ? Azt hát nem érik meg semmiféle szárazföldi meg vizi elementomok. A remete megint szedegetni kezdte a növényeit, épen mintha Böjti Zakariás uram ott se lett volna. Bizony no fölösleges is volt már, hogy ott állott. S mikor ez a gondolat belevilágított a feje csutorájába, hát boszusan sarkonfordult, félvállon ajánlotta magát s türelmetlenül tipródott a hegyi uton lefelé. Folyvást azon rágódott, hogy ö beló'le biz ne csináljon bolondot semmiféle remete. Jós csak győzze őt várni, akkor látja megint, mire a torockói hegyek kivirágoznak s a kopár sziklák rozmaringot meg pipacsot teremnek. Hanem persze azok a hegyek se bolondultak meg. Mint teszem példának okáért Böjti Zakariás uram. Mert amennyire égre-földre fogadkozott, hogy abból pipáljon valaki, ha ő annak a remetének még egyszer jónapot mond, mégis nem addig veszekedik benne a lélek, miglen megint fölkapaszkodik a hegyoldali kunyhóhoz? Nem tellett bele egy hét és Böjti uram mosolygó ábrázattal állott a remete előtt. — Isten hozott, fiam, — fogadta őt az öreg Jós, — látom, nem panaszkodni jöttél. — Bizony hogy nem. Megköszönni jöttem a jótanácsot, atyám, — mondta Böjti Zakariás. — Hát fogott az asszonyon ? — De mennyire fogott. Egy hét óta ugy élünk együtt, mint a szerelmes anyagalambok. — Nem mondanád el, fiam, hogy miként csináltad? — Sőt nagyon is elmondom. Azért jöttem. No meg ugy tessék venni, hogy én a receptet még valamivel meg is toldottam, arra nézvést is kérnék fölvilágosítást, vájjon jól cselekedtem-e, vagy sem. — Hallom már, fiam. — Az elején kezdjem, vagy a toldáson ? — Talán jó lesz mindjárt az elején. Ülj le fiam ide mellém, — helyet mutatott neki egy lapos sziklapadon. Böjti Zakariás elhelyezkedett, darabig huzigálta a bajuszát, azután elkezdte: — Először is megkövetem, atyám, hogy a jó tanácsa nem világitott mindjárt bele az eszembe. Mi tagadás, mikor én innen elmentem, hát "azt gondoltam, hogy garasárát se vállalok el belőle. — Tudtam én azt fiam úgyis, — mosolygott jósággal az öreg. — Persze, hogy tudta. Maga mindent tud. Épen azért talán fölösleges is elmondanom, hogy miképen kezdtem mégis rágódni azon a tanácson. Eszembe jutott, ha az én feleségem dühösködik és én meg találnám cirógatni, akkor még dühösebb lenne. Szinte láttám már, mint toporzékol előttem. És énnekem az kezdett tetszeni'. Nem tudom, mi bujt belém, hanem valami íolyton azt súgta nekem: próbáld meg, dühö'sitsd meg a' feleségedet s

1 azután légy hozzá jó és kedves, szelid és alázatos. S ahogy mondom, úgy tettem. Először betértem az útszéli csárdába. Nagy munka előtt állottam: kis sziverősitőre volt szükségem. Talán sokat is ittam, mert mikor haza értem, rózsaszínben láttam mindent; legpirosabb meg a feleségem ábrázata volt. Mikor a méreg dolgozik benne, akkor mindig olyan. A pipacs még valóságos fehér liliom hozzá képest. — Hát megkerültél, te... te... drágalátos... Nem tudta befejezni. — Virágom, — tettem hozzá én és meg akartam csipni azt a piros arcát. Ráütött a kezemre. Cudar erő lakozik a markában, mondhatom, három napig se állott ki a fájás a kezemből az ütés után. Máskor ilyen körülmények között bennem is el szokott szabadulni a harag a láncról: de az egyszer megembereltem magamat. — Ejnye be kedves vagy, — vettem föl megint a szót — te... te vagy az én egyetlenem. Szeretlek, Sári, te vagy a legszebb Sári minden Sárák között. — Te meg a legnagyobb malac minden malacok között — torkolt le ő. — Igazad van, tubicám, — próbáltam alázatos lenni, — én sokszor rongy ember vagyok, hanem te... te áldott... te kedves. Máskor már kikaparta volna ilyenért a szememet, de most meghökkenve nézett rám. Nem tudta, hányadán van. Csak annyit mondott: — Feküdjél le, látom, az eszed nincsen helyén. — Dehogy fekszem, lelkem, addig én álomra nem hajtom a fejemet, mig te meg nem bocsátasz. Gyere, csókolj meg. — Pfuj, nem mégy!... El innen!... te ...te gyalázatos! — s menekült előlem. Hány széket döntött föl, nem tudom, de hogy az egyiken majdnem keresztül buktam, az még élénken emlékezetemben van. — Feküdjél le... feküdjél le! —vette a végén immár rimánkodásra a dolgot. — Jól van no, azt is megteszem, — mondottam én, — legalább belátod, hogy a kedvedért mindent megteszek. Oh, te cuk ros! Az asszony most már nem szitkozódott. Rivásra fogta a dolgot. Régtől fogva ez volt az első fegyverszünet életemben. Boldognak éreztem magamat, de azt gondoltam, kihasználom a helyzetet. Még jobban kezdtem megalázkodni. Alig feküdtem le, újból elkezdtem. — No ugy-e asszony, az nem járja, amit én teszek ? Sári nem felelt. Ő is lefeküdt. — Asszony, hallod-e, asszony! — kezdtem megint. — Hagyj békével, ember, — védekezett a feleségem. — Csak azt akartam mondani, hogy én gazember vagyok, ugyebár ? — Az vagy no. Darabig elhallgattam, de csak azért, hogy újra kezdjem. — Asszony . . . hallod ? ... — Nem hallom . . . Nem akarom hallani. — Pedig én mégis rongy ember va4 .. — Hallgass . . . aludjál . . . Éjfél lesz már innen-onnan! Pedig én nem hallgattam. -—- Asszony, — kezdtem újból rövid vártatva. — Megesz a méreg ! — tört ki a feleségemből az ideges szó. —- Csak hadd egyen, — gondoltam magamban s most már csak azért sem hagytam annyiba. — Te angyal vagy, ártatlan fehér angyal ... Én pedig ... — Hát el akarsz kergetni a háztól ? — fakadt ki keserűen Sári. — Dehogy akarlak, csak azt akartam neked tudtodra adni, hogy én nem érdemellek meg téged. — Hagyj békében, ne járasd mindig a szádat. — Bocsánatot akarok kérni tőled, — Hallgass! De bizony én nem hallgattam. Minden öt percben újra kezdtem a legmélyebb alázattal: — Asszony..,, hallod-e, asszony?... Feleségem hánykolódott. A méreg dolgozott benne, — utóvégre meg rivásra fogta a dolgot. De én azzal se törődtem. Ismét, meg ismét piszkáltam; — Asszony... hallod, te asszony ?... Reggel felé lehetett már, mikor végre feleségem keservesen kitört: — Az Ég szerelmére kérlek, Zakariás, ne kínozz, Verj meg... kergess el a háztól ... csak ne kínozz tovább! — Megverjelek? No jó... azt is megteszem. Hadd legyen egyszer vége. Fölkeltem... odamentem az asszony ágyához s kinyújtottam a kezemet. — Ember! — sikoltott szegény teremtés s a két kezével próbált védekezni. Hanem én lefogtam a két kezét, megragadtam a fejét... és nem tudom, mi történt velem, hangos csókot cuppantottam az ajkára. Ez az utolsó az, ami bántja a lélekismeretemet, ez nem volt benne, atyám, a tanácsában, magamtól toldottam hozzá s nem tudom, jól cselekedtem-e, vagy se. — Hát az asszony arra mit csinált ? — kérdezte megindultan a remete. — Izé ... No ... hogy is mondjam ? A nyakam köré fonta karjait és ... és ő is megcsókolt, azután sirtunk mind a ketten, mintha kis gyerekek lettünk volna... És most mit szól hozzá, atyám ? — Eredj fiam békességgel, — végezte az öreg remete komolyan, — jól tetted, amit csináltál, de ne légy rongy ember többet, mert a te feleséged áldott jó lélek ... Eredj, böcsüld őt holta napjáig. A jó Isten áldjon meg. — A köztisztaság-ra vonatkozó pendelet. A belügyminiszter rendeletet intézett az alispáfn utján városunkhoz is, amelyben felhívja az illetékes hatóságokat, hogy a közhelyek tisztántartására különös gondot fordítsanak, tekintettel a mult nyáron fellépett kolerajárványra. Kíváncsiak Vagyunk, mit csinál erre a rendeletre afc úgynevezett »illetékes« hatóság. Valószínül semmit. Mert ez már nálunk így szokás.