Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-04-07 / 15. szám

1912. április 7. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. a szervezetlen, autonómia hiján szűkölködő katolikusok szent és jogos érdekeit lényegétté, éppen azért benyújtották kérelmüket a kat. autonómia ügyében. Kossuth Lajos, kivel Sárkány Miklós bakonybéli apáton, a jeles szónokon kivül senki sem bátorkodott a diétán véleményt váltani,, azt felelte az indítványra: megkésett. De a görögkeletieké ugyanakkor nem késett meg. Maga Deák Ferenc, az akkori igazságügyminiszter is azt mondta nagy történeti tévedéssel: az egyházi javak államjavak, s ez a körülmény megnehezíti az autonómia kérdését. S így a 48-i petíciót elvetették, a kiléncszázados, nemzetmentő és fenntartó katolicizmust a többi, űjkeletü vallással szemben alsóbbrendű helyzetbe hozták. A második kísérlet 1870—71-ben voltA katolikusok soraiban felvetették egy konzervatív párt alakításának szükségességét. A liberális párt, hogy elhallgattassa, más irányba terelje a katolikusok mozgolódását, Eötvös József miniszterrel összehivatta az autonómiai kongresszust. A kongresszus előterjesztéseit 20 év múlva méltatták annyira, hogy megjegyezték róla: sérti a hierarchia és a főkegvúr jogait, s ezzel visszadobták. 1894-ben mikor a sérelmes egyházpolitikai törvények miatt a katolikusok élükön Zichy Nándorral újra felemelték szavukat, a kormány újra összehívta a kongresszust, arra hivatkozva, hogy a katolikusok bizonyos világi vonatkozású ügyei nem felelnek meg a 48-ban törvénybe iktatott vallási egyenlőségnek s viszonosságnak, tehát azokat rendezni kell.'Persze eredmény nélkül. Az autonómia ügyét valósággal tárgyaló kongresszus 1897— 1902-ig húzódott. Látta a kongresszus a maga igazát, követelésének méltányos és igazságos voltát, de mivel látta az akadályokat, látta az ötven évi várakozás meddőségét, leszállította igényeit a minimumra. Tervezete két részből áll. Az első az egyházközség és a püspökség viszonyát óhajtja szabályozni; a második rész a főkegyúri jogokban való részesedést tárgyazza. Olyan szerény hatáskörért esedezik a maga számára a főpapok kinevezését, a kormány kezében lévő kat. alapítványok és iskolák kezelését illetőleg, hogy alig lépi túl az ezen alapok miniszteri kezelésének ellenőrzésére kinevezett bizottság hatáskörét. »Oly szerény, — mondja keserű gúnynyal a tudós Dudek János egyetemi tanár — az ujabb tervezetnek épen ez a főbenjáró s országos kat. autonómiánkat halvány vonásokban sem kifejező, hanem inkább csak amolyan keztyüs kézzel érintő része, mintha a kongresszus nagy alázatosan csak annyit akart volna mondani: miniszter úr! ha már semmit sem akarnak átadni saját jussainkból a magunk kezelésébe, legalább engedjék meg, hogy alkalomadtán mi is hozzászólhassunk a magunk dolgaihoz. Csak legalább hozzászólhassunk, nem azért, hogy szavunk a magunk dolgaiban esetleg irányadó is legyen, de legalább, hogy csak hozzászólhassunk!« S alázatos, szerény volta ellenére is 10 év óta még csak szóra sem méltatták! Apponyi, Zichy sem tudtak semmit sem tenni érdekében, peddig Apponyi alatt már készen volt a törvénytervezet. De erre nem érünk rá, erre nem lesz idő sohasem! Nem mindaddig, amig a papság megfeszített erővel nem igyekszik helyrehozni elődei bűneit; azt a hanyagságot, hogy homályban, tudatlanságban hagyták a katolikus népet legszentebb jogait illetőleg. Nem valósul meg mindaddig, mig a különböző kat. társadalmi osztályok kat. társadalmi és politikai alapon nem szervezkednek egységes, legyőzhetetlen táborrá; mig egyházuk dolgát minősíthetetlen könnyelműséggel csupán a papok dolgának tekintik. Szervezett, öntudatos, katolikus ügyeik iránt érdeklődő táborrá pedig ugy lesznek, ha nem zárkóznak el a kat. sajtó elől, hanem belőle szívnak magukba kat. meggyőződést, önérzetet és gondolkozást. Mig talpra nein állanak, mig egy koronát is sajnálnak a Népszövetség pompás, felvilágosító irataitól s pár percet elolvasásuktól, mindaddig vonagló, haldokló tömeg marad a 12 milliót számláló, kilencszázéves magyar katolicizmus, mig egyszer aztán el nem jön az idő a kegyelemdöfésre, teljes kivégzésre. A meghalt Krisztussal beletemetkeztünk a sziklasírba, önnön kezünkkel elevenen eltemettük magunk magunkat; kiszállunk-e a halálmeggyőző, isteni Messiással, avagy elrothadunk a sirban, majd a jövő mutatja meg. Megkezdődött-e holttestünk feloszlása, végső felbomlása, vagy lesz-e még ragyogó Husvétreggelünk, diadalmas feltámadásunk, csak az Úristen a megmondhatója. x. Föltámadott. Föltámadott kaszával a kezébe' Az ékes nép. S amerre lép Halál és pusztulás az éitja képe. S fegyvert ragad a fegyver ellenében A rémület, Mely úrrá leit A gyáva, gyilkos úrinép szivében .. . De ime a csatazajban égi hangok: A tűzön át, A véren át Szobiak jelénk az elnémult harangok Erőszak útján úgy sem verheted le Az ellened. A jegyvered, Mely vértől gőzöl a kezedbe, tedd le. Csak egy van, amivel legyőzheted: A szeretet. / Pataj Sándor. Nyugodjál meg, édes, a sirás tönkretesz, jöjj kis leányodhoz; a picike Margitka epedve várja anyai csókod. Mindhiába szó, beszéd, nem gondol ő a 2 éves Margitra, aki szepegve tekint a gyermekszoba ajtajára s lázasan várja, mikor lép be szerető, édes mamája. De a jó anyuska egész világa most e virágos koporsóban összpontosul, s azt hiszi, ha azt elviszik, megszűnik reá nézve minden boldogság Leszállt az alkony, bucsu sugarai behintik fényüket a halottas szobába, hol egyedül zokog a kesergő anya. A haldokló, aranyos sugarak beragyogják a hétfájdalmu szent Szűz gyönyörű képét. Az anya tekintete a képre téved. A képen is anyát lát, egy meggyötört szivü, másik anyát. De annak nem nyílnak panaszra ajkai, sőt arcán valami fenséges, nyugodt fájdalom honol, s mintha azt susogná ajaka, mit szentséges Fia mondott: »Uram, legyen a te akaratod szerint.« Pedig fájdalma mennyivel nagyobb lehet! Hisz az ő gyermekét, mint gonosztevőt •elfogták, megköpdöstök, arculcsapták, isteni testét korbáccsal sebezték véresre, fejére töviskoronát illesztettek s úgy feszítették fel sok kinzás után az ókor gyalázatfájára. S ajka mégsem fakad keserű panaszra. Az ő kicsinye csak két napig szenvedett, aztán angyali kis tiszta lelke, mint virágillat elrepült, halkan, csendesen, s ő nem tud, nem akar megnyugodni! Lassan összekulcsolva kezét a iájdalinas Szűzhöz esdekel, kéri, adjon neki erőt a fájdalom elviselésére. Majd elhagyva a halottas szobát, felkeresi férjét s másik gyermekét. Ölébe kapja az édes kis leánykát és csókokkal halmozza el. Hisz neki van még eg}', de annak a másik, meggyötört anyának nem volt. Csak az az egy, az az egyetlenegy! Letették a kis Józsika koporsóját a virágos sirba. A szülők fájdalma leírhatatlan. Hiszen a napfényt, a melegséget, a boldogságot zárja el tőlük az a kis sírhant. Hisz az apának büszke álma, az anyának sok-sok vágya lett semmivé. Lassan szétszélednek a temetésre egybejöttek s néma, csendes lesz a temető. -- Jöjj édes, — kérleli a férj szenvedő hitvesét — kis Margitkád már epedve vár. Mindhiába. A boldogtalan asszony, akit szivén talált a csapás, ismét a régi. Nem gondol egyébre meghalt gyermekénél, s zokogva tördeli ajka e szavakat: — Nem, nem tudok megválni tőle. Nagy könyörgésre mégis megindulnak. Némán, csendben haladnak a néptelen utcákon. De a templom környéke annál népesebb. Valóságos emberáradat hömpölyög lobogó zászlókkal. És mennydörgő erővel, lélekbemarkolóan zúg fel a diadalmas húsvéti ének: „ »Feltámadt Krisztus e napon! A körmenet megindul, elől a ragyogó szentségtartóban maga az élet s halál Ura. a feltámadt Jézus. A gyászoló szülők odaérnek a templom elé. Térdre borulnak a legméltóságosabb Szentség előtt s az anya szivébe meleg, biztató fény lopózik. íme a hétfájdalmu anya gyermeke feltámadt. Az 5 kis Józsikája is fel fog támadni egykoron... Szeme kigyúl, arca kipirul s szinte önkénytelenül is felzokog ajkán a diadalmas ének: »Feltámadt Krisztus c napon.«