Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-04-07 / 15. szám

4. papa p:s vidp:ke 1912 április 7. Tévedés.*) — Irta: M. Hrabovszky Julia. — — Eit! -—- mondta Gánóczy Józsi úgy a bojt vége felé — nyomorúság, igazi nyomorúság az élet, ha az ember szegény! A szegény embernek még szeretnie sem szabad, mert csak nem nősülhet meg a nyomorult kis fizetésére! — Miért ne? — kérdezte Erzsébet félénken. Akik szeretik egymást, kevéssel beérik. Aztán ha a férfinak kevese van, vegyen el olyan leányt, akinek szintén van jövedelme. - Ugyan, hagyd el! Gazdag ember nem adja oda a leányát egy szegény kishivatalnokhoz. — Nem úgy értem ... de mai nap elég leány van, aki szerez! — vélte Erzsébet kissé bátortalanul. — Mit? A feleségem munkájából éljek? Soha! — vágta vissza Gánóczy önérzetesen. — Az én feleségem ne dolgozzék házon kívül. Legyen egészen az enyém! Vigye a háztartást, nevelje a gyermekeket! Oh! ha legalább kineveznének pénztárnoknak, az más volna. Épen üresedés van nálunk. De nincs semmi protekcióm! Ha ismernék valakit, aki beajánlana a vezérigazgatónál, mert természetesen az öreg Havastól függ minden! — Hogy mondod? Havastól? Havas Ferenctől? — kiáltott föl élénken Erzsébet. — De hiszen én évekig tanítottam Havaséknál; magánórákat adtam a három Havas leánynak. Nagyon szerettek. Én beszélhetnék érdekedben a vezérigazgatóval. — Igazán? — kiáltott föl Gánóczy kitörő örömmel és megragadta rokona kezét — Megtennéd ezt értem, Erzsébet? Es a csinos fiú olyan forrón szorongatta a kis kezét, olyan melegen nézett a leány szemébe, hogy annak minden csepp vére a szivébe tódult. — Kételkedhetsz benne? — felelte szinte hebegve a fiú tüzes pillantása alatt. — Nem — felelte Gánóczy komolyan — soha egy perczig sem kételkedhetnék benned Erzsébet. Te vagy a legnemesebb, legönzetlenebb nő a világon és nem is tudod... De nem fejezte be a mondatát, mintha félne sokat mondani, hanem ahelyett az ajkához vonta a tanítónő kis kezét és forró csókot nyomott reája. Túlboldogan gondolta ezalatt Erzsébet: — Tehát mégis igazuk van a leányoknak, Józsi szeret, Józsi nőül akar venni! Mert a déli szünet alatt tanítónőtársnői körülfogták őt és faggatták: ki az a szép fiatalember, akivel olyan gyakran látják együtt színházban és egyebütt. Már régen sejtették, hogy Erzsébetet valami különös érte, mert a leány egy időtől fogva egészen megváltozott. Nem csak az öltözékére fordított nagy gondot, de szokatlan derű ömlött el fehér, kissé szeplős és erősen rizsporozott arcán, világoskék szeme pedig sajátos tűzben égett. Most már tudták valamennyien, hogy a szerelem okozta ezt a változást társnőjüknél, mert kétségtelen, hogy Erzsébet szerelmes abba a csinos fiatalemberbe. És az öregebb tanítónők irigykedve, a fiatalok kiván*) A Családi Regénytár 45. számából. csian és valamennyien hevült arcai, kigyúlt szemmel faggatták, mikor lesz az esküvő? Mert mindnyájuk szivében fölébredt a remény, hogy ők is találhatnak még férjet, ha a már nem fiatal Erzsébet ilyen csinos, nagyon csinos fiatalembert talált magának. Mert Erzsébet bizony már néhány éve viselte formás vállain a három keresztet és ha mindeddig csak titokban lappangott a szivében egy érzés és nem mert képzeletében alakot ölteni a titkos vágy, annak a Gánóczy és közte lévő korkülönbség volt az oka. Ez volt a gát, mely érzelmeit, reményeit, vágyait visszaszórhatta a kicsiny szivbe és nem engedte a józan esz területére. De miután a világ nem vette észre ezt a korkülönbséget és társnői egész természetesnek találták, hogy Gánóczy Józsi őt nőül vegye, Erzsébet bátorságot merített és növekedő önérzettel ismételgette magában: Miért? Miért ne lehetne Józsi a férjem? Hogy ne ment volna hát örömmel az öreg Havashoz Józsiért könyörögni, mikor annak burkolt szavaiból megértette, hogy csak a szorult anyagi körülmények gátolják a nyilatkozásban. Minő jellem! Nem akar köszönni a feleségének semmit sem, nem akarja, hogy az asszony dolgozzék érte! Pedig mily szivesen tenne meg Erzsébet mindent Józsiért. Mindent! De legyen akaratja szerint Kicsikarja az öreg Havastól a kinevezést aztán... Ha Erzsébet erre az »aztán«-ra gondolt, szédület fogta el a nagy boldogságtól, mert ez az »aztán« azt jelentette, hogy ő menyasszony lesz'. Az öreg Havas nagyon jól fogadta leányainak egykori tanítónőjét és Erzsébet olyan melegen könyörgött rokonáért, hogy a kedélyes öreg úr mosolyogva jegyezte meg: — Ej, ej Erzsébet kisasszony! Nem lappang a maga kérése alatt valami? — Rokonom életboldogsága függ e kinevezéstől — felelte hévvel a leány. — És a magáé nem? — kérdezte a vezérigazgató kötekedve. Erzsébet arca vérvörös lett. — Talán, — felelte elhaló hangon. — Nos akkor, -— szólt Havas — rajta leszünk, hogy az életboldogságát előmozdítsuk. Megmondhatja rokonának, hogy kinevezésére bizton számíthat. Túlboldogan tért haza Erzsébet; alig várta, hogy elmondhassa a jó hírt Józsinak. Mikor aztán Gánóczy estefelé belépett Erzsébethez, a leány átszellemült arccal, e szavakkal fogadta: — Győztünk Józsi! A kinevezésed biztos, a vezérigazgató megígérte. Gánóczy magánkívül az' örömtől, alig tudott szólni. — Lehetséges-e? — dadogta. — Hogyan köszönjem meg ezt neked? — aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna, mi volna a megköszönés leghelyesebb módja, magához ölelte a piruló leányt és megcsókolta. Erzsébet azt hitte, a mennyországban van. Józsi pedig folytatta: — Bocsáss meg Erzsébet, hogy elragadtattam magamat, de a szivem túlárad a boldogságtól, mert te nem tudod, mit jelent számomra e kinevezés? Nem csupán az előmenetelt, a fizetésjavítást, többet, sokkal többet annál: az életboldogságomat. Mert most már házasodhatom, most már van bátorságom megkérni a leányt, kit szeretek! — kiáltotta Józsi fénylő szemmel. Erzsébet lesütötte az övéit és a szive annyira dobogott, hogy félt, hogy meghasad a nagy boldogságtól. -— Mert szeretem, Isten a tanúm, menynyire szeretem azt a leányt! Erzsébet csodálkozva pillantott föl; Józsi elértette, hogy a leány nem tudja, kiről beszél és kissé higgadtabban folytatta: — Az igaz, te nem is tudod, miről van szó! Ne gondold, hogy bizalmatlanságból hallgattam eddig, de vannak dolgok, amikről az ember nem örömest beszél. A farsang alatt megösmerkedtem egy leánykával, alig 18 éves, szende mint a galamb és a papájának kétemeletes háza van a Józsefvárosban. Szeretjük egymást, de a leány apja szűkkeblű polgárember és keveselte az állásomat. Nem volt bátorságom Mariskát megkérni. De most... most, hogy pénztárnok leszek, mit gondolsz, csak nem kapok kosarat? Erzsébet, kinek minden csepp vére eltűnt az arcából és emberfölötti módon vett erőt magán, hogy el ne árulja érzelmeit,, tompa hangon, gépiesen tagolta: — Nem kapsz kosarat... Nagypéntek. Fekete gyászban ül e napon a templom, Tompított zsolozsmák zengnek minden ajkon. Hullámzik a hivők ünnep-ruhás népe, A Szentély közepén nagy halottnak képe: Meghalt Jézus Krisztus, kinos, rút halállal, Itt van kiterítve, vértelen orcával. Tódul a sok ember, apraja és nagyja, Anya a gyermekét otthon dehogy hagyja. „Nézd fiam, Jézuska, tedd össze kis kezed, Az, ki karácsonykor annyit hozott neked!" „Istenem, hát meghalt"? kérdezi a gyermek, „Meg, de majd feltámad húsvétkor, elhigyjed". Jönnek a gazdagok, csillogó díszükben, — Lehet, hogy a lelkük egy kissé megdöbben.. Egy-két pillanatra padba is beülnek, — Illik látogatást tenni az Istennek. — " Azután távoznak, ki a napsugárba, Udvarló, lánysereg künn korzózva várja. Hivatalos urak, előkelőségek, E napon templomba szintén csak betérnek. Alkalmi komolyság rí le róluk nyilván, Kissé feszélyezve egymásnak susogván: Esztendőben egyszer el kell jönni, végre Illik tekintettel lenni a köznépre. A szegény, a beteg, meghúzódva görnyed, Elfödik előle azt, aki kiszénvedt. Alázatos lelke szerény könyörgése Nem szó, csak sóhajtás, lélek vergődése: „Uram Üdvözítőm Te, ki megváltottál Engem bűneimtől, — tedd meg ha úgy véled, Válts meg kínjaimtól, gyötrelem az élet!" És kinek a képe van csak a sírágyon, (Lelke feje felett, arany-glóriában) Csak őt látja-hallja, őt meg a gyermeket, A kínlódó testet, s a kis fehér lelket, í Hisz kiket szeretett a földön jártában, Most is hivek hozzá a koporsójában. M-y E-k..