Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-01-08 / 2. szám

1911. januárr 8. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. fi Kath. Kör estélye. F. hó 1-én d. u. 6 órakor volt a Ka­tholikus Kör szokásos estélye. Szelényi (Schneider) József dohány­gyári aligazgató felolvasta »Egy campagnai osteriában» (Római emlékeimből) cimü köl­teményét. Az igazi költői ihletettséggel megirt, gyönyörű hasonlatokban bővelkedő szép költemény elszavalása mély hatást tett a hallgatókra és a szűnni nem akaró ujrá­zásra és tapsviharra még egy költeményét szavalta el, melynek cime: Rákóczy-Bercsé­nyi: A hazafiság izzó tüzében született köl­temény szépsége és az előadás tökéletes­sége mindenkiben azt a vágyat ébresztette lel, hogy bárcsak minél többször látnánk Schneider aligazgatót a Katholikus Kör emelvényén. Közvetlen utána leánykája, Schneider Terike zongorázta el »A tengeri lányok­énekét« az »Oberon« cimü dalműből. Meglepő volt, hogy a nehéz darabot kivülről, kóta nélkül játszotta a legnagyobb tökéletességgel a kis művésznő, ki a zene­konzervatórium 2-ik évfolyamán kitüntetés­sel vizsgázott. Utána még egy kurucdalt zongorázott és énekelt tiszta, csengő hangon. A kis Okolicsányi Jóska három dalt énekelt nővéreivel, kedvesen, bájosan. A dalokat ő irta át három hangra és a kar­mesteri pálcával ügyesen el is dirigálta. Lett volna még monológ, de Molnár Gézáné őnagysága legnagyobb sajnálatunkra megbetegedett. Számítunk reá a jövő esté­lyen, mert örömmel halljuk, hogy már tel­jesen lelgyógyult. A Katholikus Kör énekkara is igérte közreműködését, de az ünnepekre több tag eltávozott és igy az előadás csonka volt. Majd kireparáljuk. TÁRCA. Stuart Mária utolsó órái.*) Hat óra tájban a királynő fölébredt. Zsebkendői közül kikeresett egy értékes aranyhímzésűt, hogy azzal kössék be vérpa­don a szemeit, ruhái közül pedig a legszeb­bet, legdíszesebbet hozatta be, azt, amelyet csak ünnepélyes alkalmakkor szokott ma­gára ölteni. Sötétvörös bársonyruha volt ez, fekete atlaszdisszel, hosszú, bő ujakkal és magas gallérral. E fölé gazdagon hímzett gallérú, a ruhával egyező szinű köpenyt vett magára és hosszú, egész alakján végigomló fehér fátyolt. Övén arany rózsafüzér függött, nyakán pedig egy aranykereszt és két skapuláré. Ezután behivatta szolgáit, fölolvastatta végrendeletét, aláirta, s ugy ezt, mint a többi Írásait s ajándékait átadta Bourgoing­nak, hogy azokat Franciaországban élő ro­konaihoz juttassa. Majd Bourgoinggal és Kennedy Jankával bezárkózott hálótermébe s ott az Oltáriszentség előtt hozzáfogott a haldoklók imáinak elvégzéséhez. Ekkor ko­pogtak az ajtón. Kennedy Janka kiszólt, hogy a királynő azonnal megy. Odabent ekkor megható, fölemelő jelenet játszódott le, ha­sonló a katakombák egyházi szertartásaihoz *) Coloma: »A vértanú királynő, c. regényének XX. fejezete. (Családi regénytár 54. k. 141 — 48. 1.) s teljesen beleillő Tibérius és Ne.ro uralko­dási idejébe, aminthogy Erzsébet uralkodása élénken emlékeztetett is azokéra... A ki­rálynő kinyitotta a tabernákulumot, kivette a szent ostyát rejtő arany szekrénykét, né­hány pillanatig imádkozott előtte, majd a a legnagyobb alázattal és hódolattal saját kezéből megáldozott... Az ajtón újból ko­pogtak : — Nyissátok föl! Nyolc óra! Kennedy Janka kinyitotta az ajtót s azon Andrews Tamás sheriff lépettbe, egy kis fehér bottal a kezében. A királynő még csak a fejét sem fordította feléje. A biró sápadtan, zavarodottan állt az ajtóban s mély lélekzetvétel után megszólalt: — Asszonyom, a lordok várják. Menjünk! válaszolt a királynő föl­emelkedve helyéről. Amikor ki akart lépni az ajtón, Bour­going • egy márványfeszületet nyújtott át neki, mely azelőtt az oltáron állt. Mária át­vette s azután egyik kezében a kereszttel, másikban a breviáriummal, lassú léptekben tovább ment. Bourgoing és Gervait karjaik­kal támogatva kisérték őt lakosztálya végéig, az ajtóban azonban magára hagyták; nem voltak képesek arra, hogy a halálba kisér­jék. Mária tehát Paulet két szolgájára tá­maszkodva ment tovább a lépcsőig, ahol Shrewsbury és Kent grófok, Paulet és egy csapat protestáns várakozott reá. A két szívtelen gróf itt eltávolította Máriától szol­gaszemélyzetét, de ez csak nagynehezen sikerült nekik, mert a szolgák, nők és fér­fiak egyaránt letérdeltek úrnőjük lábaihoz, csókolták a kezeit, belekapaszkodtak a ru­hájába és semmiképpen sem akarták el­hagyni őt. Fáradt léptekkel haladt le a királynő a lépcsőn, melynek alján ott találta hűséges udvarmesterét, Melvilt, akit kibocsátottak, hogy egy utolsó Istenhozzádot mondhasson neki. Keserves sírással roskadt össze a jó öreg, mikor Máriát közeledni látta. A ki­rálynő átölelte s miközben első izben te­gezte, fájdalmasan így szólt hozzá: — Ne sirj jó Melvil, szedd össze ma­gad, mert Stuart Mária immár elérkezett szenvedéseinek végéhez... Te jól tudod, hogy hogy ez a földi élet telve van hiúsággal, nyomorral és gyásszal. Mondd meg az egész világnak, hogy mint hithű katholikus, mint szívvel-lélekkel skót és francia nő halok meg... Isten bocsásson meg azoknak, akik halálomat akarták; Ö, aki látja az ember legtitkosabb gondolatait s kívánságait, tudja azt is, hogy mindig egyik leghőbb vágyam volt Skócia és Anglia egyesítése. Azután megkérte az öreget, adja át áldását fiának Jakab hercegnek s homlokát megjelölve a kereszt jelével, őt is megál­dotta... A királynő erre fölszólította a grófo­kat, engedjék be hölgyeit és szolgáit abba a terembe, ahol a vérpad áll. De ezek elle­nezték kivánságát. Kent félt, hogy jajgatá­sukkal és siránkozásukkal nyugtalanságot találnak előidézni s esetleg a jelenlevők irtózata dacára, kendőikkel akarják majd fölitatni a királynő vérét. Mária szelíden nyugtatta meg őket: — Szavamat adom uraim, hogy semmi ilyesmit nem fognak tenni... Szegények sze­retnék látni halálomat. Biztosítom önöket, hogy úrnőjük, a szűzies királynő, nem ta­gadná meg egy másik királynőtől, hogy hölgyei mellette legyenek utolsó órájában. A két gróf suttogva néhány szót vál­tott egymással és végül abban egyezett meg, hogy a hirálynő két hölgye és négy férfi jelen lehet a kivégzésnél. Mária Ken­nedy lankát, Curle Erzsébetet, továbbá Bourgoingot, Gervait-t, Goron gyógyszerészt és Siffiard-ot jelölte ki. Ezektől és Melvil Andrástól — aki uszályát vitte — kisérve, lépett be a kivégzési terembe. A vérpad két és fél láb magas és tizenkét négyzetméter kiterjedésű volt, fe­kete posztó födte és egyik oldalával a falat érintette. Közepén egy szintén feketével be­vont tönk állott, előtte pedig egy szék, rajta fekete bársony párna. A királynő nyu­godtan, mintha* trónjához indulna, haladt föl a vérpad lépcsőjén, s anélkül, hogy elsápadt, v agy egy arcizma megrándult volna, leült a székre. Jobbján Shrewsbury és Kent grófok ültek, balról a sheriff állt fehér botjával kezében, előtte pedig a két hóhér, talpig fekete bársonyban. Az egyik, egy különös hallgatag ember, azt az aranyláncot visetel a nyakán, melyet Beale hordott Fotherin­ghayban. A háttérben egy, a fal mellett fel­állított padon ültek a királynő hivei. A te­rem többi részében, melyet Paulet és em­berei által őrizett korlát választott el a vér­padtól, mintegy száz ember, többnyire pro­testáns, foglalt helyet. Egyszerre előkerült a királynő kis ölebe, melyet még Guise érsek­től kapott. Fölugrott a korlátra s körülné­zett, majd úrnőjét megpillantva, farkcsóválva eléállott. A királynő ráparancsolt, hogy fe­küdjék lábainál a földre, s maradjon nyu­godtan. Beale Róbert ekkor felolvasta a halá­los ítéletet. A királynő nyugalma, mellyel azt végighallgatta, mindenkit bámulatba ej­tett. Majd, a fölolvasás befejeztével, lassan keresztet vetett magára s azután — Tebb leírása szerint — szebb, ragyogóbb arccal, mint valaha, nyugodt, mosolygó tekintettel szilárd hangon, méltóságteljesen beszélni kezdett: — Uraim! Mindenekelőtt föltételezem, hogy azok között, akik végignézik ezt a szomorú színjátékot, melyet Franciaország és Skócia királynője, az angol trón örököse kénytelen bemutatni, akadnak olyanok is, akik részvéttel viseltetnek irántam, helytele­nítik a történendőket és hiven fogják is­mertetni a távollevőkkel mindazt, ami itt végbemegy. Én koronázott királynő, souve­rain fejedelemnő, s mint ilyen, ez ország törvényeitől független vagyok. Nincs tehát jogukban megölni engem. Két vétekkel vá­dolnak: hogy a királynő élete ellen törtem s hogy megkisérlettem visszanyerni szabad­ságomat. De én esküszöm mindenre, ami szent, a királyok Királyának, az élő és hol­tak legfőbb birájának szine előtt, hogy sohasem törtem a királynő életére. Szabad­ságomat megpróbáltam ugyan visszaszerezni, de nem látom be, mi vétek van ebben, hi­szen független királynő vagyok. Ha azonban az Úristen úgy akarja, hogy halálommal engeszteljem ki ellene elkövetett vétkeimet, vagy hogy hitemért haljak meg, s ezzel

Next

/
Oldalképek
Tartalom