Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-11-26 / 48. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 november 26. is a tudásban, már a megérteni, átlátni tudásban, hanem az akaratban a hiba. Egyetérteni nem hogy nem tudunk, de nem akarunk. Nem vagyunk igazi katholikusok, hiányzik belőlünk az alázatosság szelleme, önzők, gőgösek vagyunk. Mindenki magát tudja legfontosabbnak, vezetésre termettnek; akkor is, ha látja, hogy nem az, mást nem akar maga előtt tűrni. Vezetésre hivatott embereink módszertani kérdésekben eltérnek egymástól; csak módszertaniakban, hiszen mind egyet akarnak, de nem birnak teljes odaadással egy párt, egy vezér, egy zászló alá tömörülni legalább addig, míg erőre, életre nem kapunk. Nem, hanem talán veszni hagyják a meglevőt, az életrevalót is! Volna megjegyzésünk a szakosztályokat illetőleg, hogy t. i. a rövid és drága időt ne töltsék el mindenkitől elismert és tudott általános beszédekkel, hanem a részletes, praktikus kérdések megbeszélésével. Megemlítjük továbbá, hogy ügyesebb, kezelhetőbb program mkönyvecskét bocsássanak a résztvevők rendelkezésére. Kívánatos volna az is, ha a Nagygvülés évkönyve a lehető leghamarabb megjelennék, nem amikor az ott hallottak feledésbe mennek, a közvetlen lelkesedés kialszik és így az érdeklődés is megcsappan. — n —m. (Vége). Kapunyitás. A Kath. Kör első felolvasó-estélye. (*) Borongó, síró őszi este gyűltünk össze legelőször . . . Háromnegyed hatkor még csak 15-en voltunk; 2 szereplő és 13 hallgató. Veszedelmes szám — rosszat jelent. Félig tréfásan, felig komolyan' arról az egetverő thémáról , tárgyalunk, hogy gyalázatosan rossz, infámisul pocsék az idő. Most ez a legalkalmasabb anyag a beszélgetésre. Délelőtt 11 órától kezdve zuhogva ömlik az eső. Az utcákon hömpölyögve. szalad a piszkos, sáros viz, a levegő ködös, nyomasztó, hideg. Ugyan kinek lesz kedve ilyenkor elhagyni csendes, meleg otthonát? S miközben azt találgatjuk, hogy egyáltalában meg lehet-e tartani a mai estéit, lassan-lassan, szinte észrevétlenül megnépesedik a terem s megtelik vidám tereferéve), csengő asszonyi kacagással. Negyed hétkor, mikor dr. Teli Anasztáz elnök fellép az emelvényre, hogy barátságos Isten-hozottal üdvözölje a közönséget, már száznegyvennégyen voltunk. Hát ez igazán szép. Sok kedves, meleg estélye volt már a Kath. Körnek, de értékesebb még nem, mint a vasárnapi. Hogy mi tette azzá? Az az őszinte lelkesedés, az az Önzetlen ragaszkodás, hogy ebben a kopottas, fésületlen, zimankós időben is ily nagyszámú közönség sereglett egybe. Áldozatot hoztak a szereplők is, a hallgatóság is. S az est fényes sikere után bátran elmondhatjuk: egyik fél sem bánta meg, hogy meghozta ezt az áldozatot. Dr. Teli Anasztáz rövid elnöki megnyitójában festői párhuzamot vont két királyleány közt, akik közül az egyik hazánkból ; ment el idegenbe, a német Thüringiába, a másik Németországból jött az édes honi földre. Rövid boldogság, hosszú szenvedés volt mindkettőnek élte. De szivük áldozatos, tiszta, forró szeretetének sugárzó fénye bevilágított az éjbe, — s míg ők nagy, szent, erős lélekkel járták a Golgotát, áldás, béke, szeretet és boldogság fakadt a lépteik nyo: mán... A kedves, meleghangú megemlékezés nemcsak bensőségével hatott, hanem alkalomszerűségével is. Hiszen rov. 19-én hangzott el: Árpádházi Szt. Erzsébet és bajor Erzsébet, néhai felséges királynénk nevenapján. A megnyitó után a 2. pontként szereplő zeneszámot, a magyar származású ; Goldmark híres művét ismertette a népszerű elnök. Tömör rövidséggel beszélt az indusokbájos regealakjáról, Sakuntaláról, aki elhagyja a szűzies őserdőt, az évezredes rengeteget; lelke mélyéig megrendülve búcsúzik gyermekkora édes emlékeitől : a háztól, »az erdőtől, a fáktól, a madaraktól, kis őzikéjétől, leánybarátnőitől, nevelő-atyjától, anyjától.« Hangos, zokogó sit'ásba olvad össze az erdő, égő könyek közt törtet előre a leányka a bús avaron. Yissza-visszanéz, de újra útnak indul; patyolat-kezében görcsösen szorítja a gyűrűt, hiszen erről ismer majd rá szerelmese, a daliás ifjú királyfi . . . A hangulatos ismertetés megfelelő hangulatba ringatta a közönséget, úgyhogy egész szépségében tudta élvezni Goldmark mesterművét, ezt a gazdag, csapongó, bizarr, minden izében keleti zenét. A zongorára irt részeket széptehetségü, fiatal művésznőnk, Széptóth Mariska játszotta. Harmoniumon Gyémánt Miklós, az áll. tanítóképző zenetanára kisérte. Gyönyörű játékuk percekig tartó tapsot váltott ki a közönségből. }

rarga Rezső társelnök a Kath. Kör felolvasó-estélyeinek nagy fontosságát hangoztatta. Élesen elitélte az egyházellenes támadásokat, majd magasztalólag emlékezett meg a kath. összetartás és szeretet alkotásairól. Ilyen pl. a pápai kath. főgimnázium. TÁRCfi. ANiCfl. — Irta: dr. Hannig Györgyné. — A Fruskagora hegység tövében elterülő kies helyen feküdt az öreg Petró halász kunyhója. Itt lakott egyetlen unokájával, a szépséges Anicával. A Dunában fogott halat innen vivé az egész környékbe eladásra. Anica még alig tanulta meg kimondani az apa, anya nevet, máris árván maradt s azóta az öreg Petró őrizte, mint szemevilágát. Ha jó vásárt csinált, vett neki szines gyöngyöt, selyem szalagot, s ha látta, hogy Anica mint ékesíti magáfi-&römében könyek szöktek szemébe. Csak a városba nem akarta bevinni, féltette, hogy ha meglátja a tarka, fényes városi világot, többé nem lesz boldog a halászgunyhóban. Már pedig ő nem akart megválni öreg napjainak egyetlen örömétől. Amíg kisebb volt, el-elvitte a pár mértföldnyire fekvő Lázó halászhoz, mert annak felesége tartá keresztvízre a kis Anicát, de mikor megnőtt, napokig elvolt egyedül. Eldalolgatott, hálót foltozgatott, fogdosott apró halakat, kitisztogatta az öreg halászgunyhót. Emberekkel ritkán találkozott, legfeljebb nyáron vetődtek arra néha kirándulók, kik rendszerint megbámulták Anica szépségét. Az öreg Petró nem szívesen látta az ilyen alkalmatlankodókat, mert utána Anica rendesen pár napra szótlanná vált s kiült a Dunapartjára, míg szemeit nyugtalanul járatta körül, mintha várna valakit. Egy napon, amint a Dunaparton üldögélt Anica, messziről egy hatalmas csónakot látott úszni a Dunán, mely mindig közelebb s közelebb ért. 4 nőből és 3 férfiből állt a benneülő társaság. A férfiak kezében a délszlávok nemzeti hangszere, a guszle volt, melyen játszottak, míg a nők énekkel kisérték a játékot. Anica egész megbűvölve hallgatta a finoman, édesen szárnyaló zenét, s észre se vette, hogy egész közelében kötöttek ki. Csak akkor rezzent meg, midőn az egyik férfi megkérdezte, hogy vájjon kicsoda ő. — Anica vagyok, az öreg Petró halász unokája, öregapám halat vitt a városba, s most várom, hogy - hazatérjen. — Anica vagy, az öreg halász unokája ? A Fruskagora hegység tündére ? Ne félj, jöjj, hadd mutassalak be társaimnak. Anica követte a férfit s pár perc múlva már nők, férfiak egyaránt elbűvölve bámulták tökéletes szépségét. Karcsú termete, égő sötét szemei s koromfekete haja, melyet pár perc előtt font ki s mely egész sarkáig ért, aztán félénk zavarodottsága oly elbájolóvá tették, hogy nem tudták levenni róla szemüket. Végre mégis a nők szólaltak meg. Kikérdezték sorsáról, s ő keresetlen őszinteséggel felelt. Hogy szüleit korán vesztette el, azóta itt lakik öregapjánál, ki megtanította az ő ifjúkori dalaira. O segít neki, nagyapó viszont meghozza a városból a szükségeseket. — S nem vágyódol szép Anica a városba ? — kérdé a legifjabb férfi, kit társai Ivánnak szólítottak. — Öregapám azt mesélte, hogy akik a Dunapartján születtek s a városba mennek, nem térnek onnan boldogan vissza. — S te boldog vagy ? — Boldog, csak néha valami titokzatos, sejtelmes vágy fog el, magam sem tudnám elmondani milyen, mert ilyenkor sirok keservesen, de persze csak akkor, ha öregapám nem lát. O nagyon jó, nem akarom niegszomorítani,