Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-10-22 / 43. szám

1911. november 12. PÁPA ÉS VIDÉKE. 5. valóságos kocsitábor ötlik a szemébe. Balra akar kerülni, de útját állja a régi állomás téglahalmaza. Jobbfelől nemsokára virslivé változó fiakkeros-lovak nyerítettek. Mit tegyen ? Balra tisztára lehetetlen kereket oldani. Tehát kénytelen volt elbukdácsolni a kocsik közt, minden pillanatban attól tartva, hogy valamelyik tűzesvérű paripa fogorvos -nélkül is segít a fogfájásán. El lehet képzelni, hogyan bujkálhattak a gyér világítás mellett azok, akik nem ismerik városunkat. Úgy halljuk egyébként, hogy az állomásfőnök beszüntette a barrikádokat. Az állomásra kirendelt rendőr kötelessége, hogy ennek az okos és célszerű intézkedésnek érvényt is szerezzen 1 Páholyok és báj dalok. Arról nagybölcsen hallgatok, hogy a szinház hideg volt a héten. Annyiszor szóvátették már ezt a meleg-hiányt, hogy szégyenlem előhozni. Hogy a felséges nép a kecskeméti-páholynak minősített kakasülőn épen a legmeghatóbb jelenetekben fedezi fel a komikumot, amiatt is célt tévesztett fáradság volna siránkozni. Hogy a »díszletek« nagyon megkoptak, az is »régi vicc.« Hiszen Noé csak óriási erőfeszítéssel tudta őket kihalászni az özönvízből, s hogy újjáfestésül^ sok pénzbe kerülne, szívesen elismerem. De sokkal olcsóbb volna pl. a baloldali első nagypáholyba néhány fogast beszerezni. A hétfői előadáson t. i. hat szék volt a páholyban és egy fogas. Ugy látszik, azt gondolják, hogy hatnak nem illik egy páholyba mennie, tehát a hatodik széket fel lehet használni — fogasnak is. Förtelmesen — nem tiszta a jobboldali első nagypáholynak a közönség felé eső karfája. Valamikor szürke lehetett, de az idő vasfoga, meg egyesek könyöke nagyon megviselte. Igen kívánatos volna, ha valamelyik szinügyi bizottsági tag úr is észrevenné. Szabad szemmel is látható, nem kell hozzá csillagvizsgáló „távcső." Az igazgató figyelmét pedig felhívjuk az úgynevezett „énekkar"-pa. Egyenesen skandalum, amit az énekkar c. gyűjtőfogalom alá sorozott hölgyek és urak elkövettek a szerdai estén. A „Heidlbergi diákélet" igen szépszámú közönséget vonzott a színházba. Mar a II. és III. felvonásban is feltűnt a t. c. énekkar iskolázatlansága. De ami az V. felvonás alatt történt, az valóságos csuda. Az öreg dr. Jüttner (Kovács), aki a II. felvonás egy részét jóízűen áthortyogta (»baritonban«) s aki hatalmas kontrabasszusával ha sokat nem is, de valamit mégis csak lendített a Gaudeamus igitur-on, ekkor már sírban pihent. (Azaz dehogy is pihent. Valószínűleg azon való boszúságában, hogy a diákok elhanyagolták a sírját, feltámadt egy kicsit s régi jó szokása szerint elment vacsorázni a Gaál-sörödébe). Ekkor már Erckovi is elvégezte az egyetemet, úgy hogy a kis herceget már csak a — nem elsőrangú tagok fogadták. Mikor a herceg kívánságára »elénekelték« az egyik kedves diák-nótát, úgy visítottak, mintha sással reszelték volna a torkukat. Nem csoda, hogy a herceg a diákok vezetőjének azon kérdésére, elénekeljék-e mégegyszer, a közönség zajos derültsége és helyeslő megjegyzései közt udvariasan bár, de határozottan tiltakozott ez ellen a »műélvezet« ellen. A direktor igen jól tenné, ha Érckövit nem engedné időközben levizsgáztatni; akkor nem fordulhatott volna elő ez a skandalum. Aztán micsoda diákok voltak ezek a szegény fiuk és leányok! Uram Isten ! Ezek azok a hires heidlbergi diákok? Ezek a —mesterlegények? \ „Levél." Egy bájos kis levélke került minap a kezembe. Négy hónapot töltött már a zárdában (de nem a pápaiban!) egy kis j II. oszt. polgárista leány. Bátyja, aki nap-nap : után hasztalanul várta, hogy értesítse hogy-léte felől, végre erélyeshangú leiratot« intézett hozzá, melyben a »különbeni következmények terhe alatt« felszólította, hogy irjon már, hogy s miként vagyon. A kemény soroktól nagyon megijedhetett a kis leány, mert néhány nap múlva bájos ákom-bákommal a következő »levelet« indította útnak : Aranyos jó Bátyám 1 Edig nem merttem engedelmett kérni, de most szépen mekkértem a Fönöknőt, aki mégis engedtehogy irjakk. Tehátt irok. Millioszor ölell-csolkoll sírig hü nővéred, Erzsi ! Szinház. Nem hagyhatjuk szó nélkül, míg nem késó', színpadunk botrányos állapotát. Valóságos tűzfészek! Ne adj Isten, hogy valami tűzvész keletkezzék, különösen a színpadon, mert még a tűzoltók is benn égnének, hiszen olyan felületes, vétkes nemtöró'dömséggel van az a sok színházi kulissza összedobálva, hogy a tűzoltók a falban elkészített vezetó'csőhöz sem tudnának egyhamar hozzájutni. Ha a színügyi-bizottság figyelme erre nem terjed ki, bizonyára talál majd módot a rendőrhatóság, hogy ezt a lehetetlen állapotot megszüntesse. Ezen a héten is a régi jó színdarabok domináltak; azok, amelyekben van élet és amelyek iránt úgy látszik, közönségünk is fogékonyabb. Az előadások is elég simán folytak, leszámítva elveszi-e Gonda Ellát vagy sem ? Az alispánná pedig törte a fejét, miként lehetne a dolgot dűlőre vinni. Szebbnél-szebb ruhát csináltatott Ellának és semmi alkalmat sem mulasztott el, hogy húgát előnyös színben tüntesse föl. Semmi sem használt : Gonda nem nyilatkozott. Elérkezett a vadászatok ideje. A megyében ilyenkor víg élet uralkodott. A falusi lakok, kastélyok megnépesedtek. Gonda Gábor nagy hajtóvadászatra hivta össze a megyét; az alispánná szeme diadalmasan ragyogott föl, mikor a meghívót kézhez vette. »Ella miatt rendezi — mondogatta magában — meg akarja neki mutatni a birtokát, a kastélyát, a sok műkincset, amit évekig tartó kóborlásai alatt a külföldön összeszedett. Kétséget sem szenved, most nyilatkozni fog«. De nem nyilatkozott. Hiába volt Ella a legelragadóbb, legdélcegebb amazon, hiába látta az alispánné fölragyogni Gábor szemét, valahányszor a leányra nézett, hiába vezette körül Ellát Gonda gyönyörű kis kastélyában, melynek minden zuga művészi ízléssel, értelemmel volt elrendezve. Pedig mennyire egymáshoz illett e két ember! A sárrétieknek ez egyszer igazuk volt. Az a délceg, rátartó, s amellett európai műveltségű 40 éves férfi, méltó párja volt ennek a finom szépségű, gyengédlelkü leánynak. Valami ellenállhatatlanul vonzotta őket egymáshoz, a vallomás szinte az ajkaikon lebegett, s valami mégis visszatartotta azt: a férfi vasakarata. S mikor már Ella azt hitte, most . . . most a vallomás kipattan . . . a férfi egyszerre merev, hideg lett, formaszerű, hűvös mosoly játszadozott az ajkai körül, a varázs megtört és ők idegenebből álltak egymáshoz, mint valaha. A sokat igérő hajtóvadászat is nyomtalanul mult el... de még sem, mert alig egy hétre rá Gonda levélben búcsúzott el az alispánéktól: bizonytalan időre külföldre utazott. »Vége, mindennek vége« — suttogta Ella és nem tudva titkolni bánatát testvérnénje előtt, két nehéz könycsepp gördült végig az arcán. — Az ostoba! — tört ki boszusan a kissé drasztikus alispánnéból — találhatott volna-e hozzája illőbb, jobb feleséget náladnál ? Avagy fogadást tett, hogy nőtlen marad? Megszökött. . . Valósággal megszökött . . . Kitér a veszély elől, mert hogy szeretett, ez az én szent meggyőződésem ! * Két év mult el azóta. Gonda Gábor kastélya üresen állt, a földesúrról nem sokat tudtak. Csak koronkint irt gazdatisztjeinek üzleti ügyekben Európa különböző városaiból. Utazott. Ella még mindig leány, de most már nem töpreng a jövője fölött. Miután viszszautasította a göndörhajú megyei aljegyző s egy koros özvegy ember házassági ajánlatát, a sárrétiek megszűntek foglalkozni vele és egyszerűen az ülve maradt leányok közé sorolták. Az alispánné hiába igyekszik Ellával elhitetni, hogy még szerencsét csinálhat, nem érdemes Gondáért busulnia, a leány rezignációval, keserűen nevetve vágja vissza : »Vén leányoknak is kell lenni a világon !« De a helyzete kezd mindinkább tűrhetetlen lenni Sárréten; az a pletykára éhes közönség halálra fárasztja, untatja és nem vonhatja magát vissza a társaságtól, mert az alispánné leányai fölnőttek. A legidősebb már bálozik és a vendégszerető házban kis bejár a látogató. Azért Ella egészen boldogan föllélegzik, mikor keresztanyja hivó szavát veszi. Mert a grófnő nem jól választott és a válópör folyik az alig kétéves házasok között. Ki a nagyvilágba ! Oh minő boldogság ! Id egen közönyös emberek között élni minő meg-