Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-10-22 / 43. szám

348. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 november 26. ne csak mindig szunyókáljon. A pécsi népszövetségi közgyűlésen nyíltan hirdette egyik szónok: ,,hogy a viagyar , katholikus intelligencia kulturjelentösége egyenlő a nullával." Szégyenletes szegénységi bizonyítvány ez. De hisszük, hogy lesz máskép is. Az a Népszövetség, mely táborába gyűjtötte már a j népet — odavarázsolja majd a nép vezetó'it, az intelligenciát is, »aki megvédi a gátat: a katholikus világnézetek o o és értékek nagy gátját az átszakadástól.« S ez esetben lesz szaporodásunk igazi erősödésünk! Káuzli Gyula. Forgácsok. (*) „Sérelmek." »Nem tarthatjuk j helyesnek, hogy az újabb időben úgy a főigazgatói, mint az állami gimnáziumi állásokra nagy számban olyan tanárok nevez- ; tetnek ki, akik elfogult felekezeti szellemükről j voltak általában ismeretesek, akik túlzó klerikális irányzat érdekeinek szolgálata által szereztek érdemeket az előléptetésre.« Komoly testületnek, a dunántúli ref. egyházkerületnek közgyűlésén hangzottak el ezen szavak. Hogy kinek az ajkáról, az nagyon mellékes. Az a kérdés, igazak-e. Mi úgy tudjuk, hogy nem. S mivel a vád csak általánosságban mozog, untig elég, ha mi is csak általánosságban tagadjuk. Aki a rész- j leteket is akarja ismerni, nézze át a vallásés közoktatásügyi minisztériumnak néhány hónappal ezelőtt kiadott hivatalos és hiteles kimutatását, mely élő cáfolata ezeknek a- ; nevetségesnek felfújt »sérelmeknek.« Hogy a kongregácíós tanárok is előlépnek, az nagyon természetes. Talán csak nem tartunk még ott, hogy a legjobb erőket mel- 1 lőzni kelljen, mert — jó katholikusok ? Ami pedig azt a »nagy számot« illeti, ha bizonyításra kerülne a sor, alighanem úgy járnának t. atyánkfiai, mint az a bizonyos rettenthetetlen szász at\-afi, akiről így emlékszik meg néhai való nagy Pázmány Péter: »Jut eszembe egy szásznak históriája, ki mikor a hadból megjőve, kérkednék, hogy ő száz törököt vágott volna le; mondák neki : hadd alább jó szász. És ő viszontag: ha száz nem volt is, vagyon ötven. De addig mondták neki: hadd alább, jó szász, hogy csak egyre juta. Végre azt mondta, hogy az erdőn által futván, az kopját hátratartotta és azt bizonnyal tudja, hogy erősen suhogott az kópja és valami bele is ütközött, alítja (sejti), hogy török volt.« Tartunk tőle, hogyilyen sorsra jutnának a »sérelem«-hez c. gyártulajdonosok is. Ha sarokba szorítanák őket, végre is kisülne, hogy a nagyszámú előléptetett tanár és igazgató közt akad néhány kongregánista is! „Csak párosan!" Nem arról akarok elmélkedni, párosan szép-e az élet vagy páratlanul. Hiszen a házasság — mint a nagy Deák Ferenc mondja — olyan, mint a rántott csirke: sohasem tudhatja az ember, hogy mit vesz ki magának a tálból. Amit ebben a rovatban szóvá akarok tenni, annak semmi vagy csak nagyon kevés köze van a házassághoz. (Az ördög nem alszik, elvégre az is megeshetik, hogy azok a fiatal hölgyek és urak, akik együtt korzóznak, talán-talán be is repülnek abba a kalitkába, amit házasságnak neveznek! De erre nem merném letenni a főesküt; a pótesküt még kevésbbé!) Hétköznap is elég nehéz a főutcái korzón sétálni, vasárnap meg egyszerűen lehetetlen. Hogy miért? Mert nagyon is elharapózott az a rossz szokás (nevezzük nagyon enyhén!), hogy hárman, négyen, sőt nem egyszer öten sétálnak egy sorban. Hát én szívesen elhiszem, hogy így kellemesebb a társalgás, de annál kellemetlenebb azokra nézve, akik magányosan vagy párosan korzóznak. Mert nálunk nem dühöng valami túlságosan az udvariasság; amint nap-nap után tapasztalom, nem igen törik magukat az emberek, hogy egymást kikerüljék. Azt mondhatnák erre, hogy az okosabb enged. Nagyon szép. De az örökös aszfaltról le, aszfaltra fellépés végre is megérleli az emberben azt az elhao o tározást, hogy séta közben — felfüggeszti az okosságát és vérző szívvel bár, de ezer örömmel átengedi másnak az — okosabb szerepét. Kétségtelen, hogy mindenkinek joga van sétálni akár az ötvenkrajcáros oldalon (ma sem tudom elgondolni, miért hivják így a korzó városház felőli résiét!), akár a másikon. És mivel az is szent és heilig, hogy senkinek sincs joga mást a sétájában zavarni, világos, hogy visszaélést követnek el azok, akik négyes vagy ötös sorokban »lejtmérezik« végig a Fő-utcát. Tehát csak — párosan, m. t. Hölgyeim és Uraim ! (Aki pedig azt hiszi, hogy túloztam, szeretettel kérem, sétáljon ma este 6 és 7 óra között a Fő-utcán. De csak úgy, ha szép idő lesz. Nem vagyok leveli béka, nem tudhatom előre, nem zuhog-e az eső. Mert akkor hatos sorokban is akadálytalanul lehet hidegzuhanyozni, már t. i. ott, ahol lehet !) Fiakker-barrikád. Mi a csuda! Piát ilyen is van ? De van ám, nyájas olvasóm. Amióta elkészült az új, igazán palotaszerü, elegáns vasúti állomás nagyobbik fele, a fiakkerosok valóságos barrikádokat emelnek — kocsikból s úgyszólván lehetetlenné teszik a közlekedést azok számára, akik a saját lovaikon (közönséges nyelven lábnak nevezik ezt a paripát) ügetnek be az állomásról a városba. A mult héten kirándulásról jött vissza valaki, aki meglehetősen ismeri az állomás környékét. Amint a bejáratnál kilép, — Jobban szerettem volna, ha mindezt nem mondod el nekem — mondta leverten. — Ha tudnád, mennyire gyűlölöm az ilyen férjvadászatot ! Es minő lealacsonyítónak tartom ! — De édes Ellám, a te korodban, a te helyzetedben az ilyen nézetek nincsenek helyén — vélte az alispánné. — Azt hittem, örülni fogsz, ha figyelmeztetlek, tájékoztatlak... — Ellenkezőleg, elfogulttá teszel, ügyetlenné . . . — A te biztos föllépéseddel, a rutinoddal, de hisz ez lehetetlen ! - S mégis úgy van. Különben nem baj; közönyös előttem, meghódítom-e Gondát vagy sem ! — Már megengedj — replikáit kissé élesen az alispánné — de ebben nincs igazad. Neked most az afőföladatod a házamban, hogy minél fényesebben biztosítsd a jövődet. Még fiatal vagy és szép, de a fiatalság hej! olyan, mint a napsugár, fényes, meleg, de hamar tova tűnik, megőrizni nem tudjuk. Huszonhat éves vagy, sietned kell. Es itt az én leányom is, aki a nyakadra nő! — Terhetekre lenni sohasem fogok — vélte Ella érzékenyen. — Ne érts félre. A házamban mindig lesz hely számodra, de nem kivánom, hogy az öregedő néni szerepe legyen az életsorod. Azért félre minden érzékenykedéssel, közöttünk nincs helye az álszégyennek. A helyzetet tisztán kell látnunk és mindent el kell követnünk annak javítására. Boldognak akarlak látni. És az alispánné megcsókolta szép húgát, aki úgy érezte, a diadalmas est örömpohara után, testvérnénje szavai az ürömcseppek voltak. Tehát egy percig sem élvezhet nyugodtan ! Nyomában ott kisért mindig ifjú életének réme : a jövő ! A jövőjét kell mindenekelőtt megalapítania, mert szegény ! Neki nem szabad gondtalanul szórakoznia, szive vágyára hallgatnia, hiszen a nagy probléma megfejtésre vár ! Oh! az óriási ellentét, ami egész életét jellemezte: a külvilágban fényes sikerek, irigylésreméltó helyzet és lényegében olyan kevés boldogság ! És mert Ella idealista volt, ez fájt neki. Nem volt számító, csak a boldogságra vágyott, óh ! mennyire vágyott ! És ezt a vágyat nem akarta beszennyezni önző, számító gondolatokkal ! De a boldogság váratott magára . . . azt meg kell szerezni, női furfanggal, kacérsággal! . . . képes lesz-e ő erre ? És csakugyan Gonda lenne hivatva arra, hogy a boldogságot neki megadja? Sokáig álmatlanul hánykolódott az ágyban. * Az alispánnénak igaza volt. Gonda Gábornak csakugyan szeszélyes embernek kellett lennie, mert mikor Sallay Ellával másodízben találkozott, már csak a köteles udvariasságnak tett eleget és különben nem vette őt figyelembe. Ellát ez a viselet nagyon fölháborította s miután az alispánné figyelmeztetése már úgyis elfogulttá tette, merevebb, feszesebb lett Gonda iránt, mint maga is óhajtotta volna, elragadóan kedves volt azonban a megyei aljegyzővel, egy göndörhajú vagyontalan ifjúval, ki első látásra halálosan beleszeretett Ellába. Az alispánné ezt ügyes taktikának tartotta és tényleg Gonda a következő alkalommal ismét melegebb lett Ella iránt. Az alispánné heteken át hol remélt, hol csüggedett, mert Gonda viseletét Ellával szemben, mint a tengert, örökös dagály és apály beíolyásolta. Mintha nem tudna ellentállni a leány vonzóerejének, úgy kereste néha a társaságát, a következő alkalommal azonban annál óvatosabban kerülte. A sárrétiek fő beszédtárgyát az képezte,