Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-07-02 / 27. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 junius 18. vényei felé hajtják irányadó, legyőzhetetlen hajlamait. A helytelen neveléssel együtt már a gyermekkorban plántálódnak a lélekbe, sokszor pedig a felül vigyázat hiányossága idézi elő. A nevelés új, modern eszméi, melyek •a >ma« tökéletesebb asszonyát ígérik, sok helyen kártékonyán vetik el a sulykot és megakadályozzák a lélek szépségeinek, finomságának kifejlődését. Nagy igazság az, hogy a példa jótékony hatását soha semmi se fokozhatja le. Ha maga a nevelő szülő vagy tanitó letér a tartózkodások és lelki finomságok útjáról, hogyan remélheti, hogy a durva kézzel irányított gyermeki lélekben szép, nemes hajtások sarjadjanak? Bizonyos, hogy a valláserkölcsi alapot nélkülöző gyermeknevelés, dacára nagyhangú állításainak, a hiu külsőségek levegőjében mozog. Ma tetszik az, ha a gyermek hozzá nem illő dolgokban »okos«-nak, koránérettnek látszik és világért se használnák a jó tanító legsikeresebb segítségét: a pálcát. Pedig bizony az efféle »okos« és »koránérett« gyermeket nem ártana az egész társadalom érdekében jóféle, biztosan ható, suhogós oktatással visszaterelni saját területére. Csodálatos-e, ha az ^okos« gyermek, sőt az is, akit hasonló jelzőkkel nem díszítenek, de szintén vágyik elismerés után, éber, csakugyan korán felnyílt, kutató szemekkel néz maga körül, észrevesz sok mindent, mit különben gyermeki eszével meg nem látna, behatol az élet nagy, sokszor csúnya, sötét titkaiba és levonja a saját megromlását okozó konzekvenciát. Sejtések, nyugtalanító izgalmak ébrednek lelkében, keres, kutat mohón, örökké tapogatódzva, éhes szemekkel és mindezekből kifolyólag elveszti lelkének, szívének ártatlanságát. Soha nem szabaduló rabjává lesz szégyenteljes szenvedélyeinek és okvetlenül letörlődik szemei elől az idealizmus széppé, jóvá tevő, semmi, — modernizmus köpenye alá rejtőzött nyers naturalizmussal nem pótolható himpora. Hogy aztán mire vezet mindez, eléggé bizonyítják azok a csúf bűnök, melyekről néha nagy botrányok és véres drámák kiséj retében rántják le a leplet. A leány, akibe nem oltották a lelki szépségeket és lealkudhatlan finomságokat, könnyen elbotlik a sikossá lett életuton, ha pedig férjhez megy, lelkének értékében nem lel biztos támaszt a sűrűn felbukkanó kisértések idején. De a nevelésnek nemcsak ez az egyetlen hibája, mely csúf bűnökbe taszítja az asszonyt. Igen sok kelléke a modern nevelésnek lesz bűntársává, melyek között legelső helyet foglal el a dologtalanság, a fizikai munka elhanyagolása, nívójának önérzeten alul való sülyesztése. A modern leány iskolákba jár, akár egyúttal tanul, akár nem, de I a szülők úgy érzik, hogy ezzel okvetlenül tartoznak a feminizmus szele által érintett leányaiknak. Mindezekből kifolyólag, ha férjhez megy, kitűnően vagy kevésbbé jól ; ért az algebrához, tisztában van a fizika törvényeivel és nem jön zavarba, ha a szomáli császár közelebbi életkörülményei iránt érdeklődik valaki, de azzal, hogy idejét jól, helyesen, okosan miképen használhatná fel, fogalma sincs. Szerinte untig elég, ha kellemetlen és fejtörő tanácskozásba merül néhanapján a szakácsnővel és gondoskodik arról, hogy »a ház barátait« ne üres asztal mellett fogadják. Egyébként csupán a regények bizonyos faja, meg a toilettek, szórakozások érdeklik és mindezek természetszerűen vezetnek arra az útra, melyen bánatok, szerencsétlenségek, sokszor véres tragédiák sarjadnak. Csak össze kell hasonlítanunk a mai vétkes asszonyok statisztikáját a múltéival, amikor az asszony a ház lelke volt, maga ügyelt fel mindenre, szűkebb anyagi viszonyok között főzött, mosott, takarított, azonfelül gyermekeinek gondozását — mint első és legfőbb kötelességét, semmiképen se bizta volna idegen kezekre. Ez az elfoglalt, dolgos, munkás asszony nem keresett bűnök között fakadt örömöket, sőt undorodva került ki minden rávonatkozó alkalmat Épen ez bizonyítja a közmondást, melynek igazságú sohase dől meg, hogy »a dologtalanság az ördög párnája«. Kétségtelen, hogy a múltban is akadtak rossz hajlamú nők, de ezeknek a maihoz képest elenyészően csekély száma fényesen bizonyltja, hogy a leánynevelés akkori módja nem kedvezett a gonosz hajlamok lombosodásának. (Az A—iíy jun. 18-iki számából.) „Feketék és vörösek." Van halleluja Izraelben! Izrael újságjai ma örömárban úsznak. »Letörték az osztrák ker. szociális szövetséget -— a feketék örökébe végleg beleülnek a vörösek.« Tény az, hogy az osztrák ker. szociálisok megszűntek a Reichsrat legnagyobb pártja lenni, — de az is tény, hogy ebben küzdelemben mutatkozott meg a párt ereje a maga valóságában. Hogy a bécsi kudarcot mi idézte elő, azzal nem foglalkozunk. Megvoltak a belső bajok. De megvoltak a külső okok is. Lueger halálával a keresztény eszme összes ellenségei vállvetve dolgoztak a keresztény tábor letörésén. y>A szociáldemokraták adták a sereget, a nagyipar a pénzt, a szabadkőműves sajtó a jelszavakat.« Akiket papiroson és gyűléseken ég s földnyi távolság választ el, egyesültek a ker. eszme TflRCfi. Pesten. — Irta: Domonkos István. — (Valaki okos falusi gazda inkább érzi, mint elbeszéli ezt az utazási történetet.) Az egyszerű kis falvak nem annyira rejtettek ma már, mint ahogy gondolnánk; a levegőjárás nagy, a hullámverés széles és a partot szakító vizáradás minden kis zúgot fölkeres. Szinte kár, határozottan kár. Főleg a városok magukhoz szivják makulátlan testüket, a füstölgő gyárkémények kiváltképen beszennyezik. Vannak persze, akik mindezt természetesnek veszik és azt mondják, hogy hódit az új isten, a — munka. Az a bizonyos lázas munka, mely különbözik a régi munkától, melyet igazán Isten nevében szerettek végezni a régi emberek. A vonatmenti falvak a városok közel- l ségében százával viszik az embereket gyárakba és akik itthon maradnak, azoknak számára hoznak a városok képes és nem képes lapokat, aztán a nádfödeles, a régi viágból megmaradt házakban nézzük Páris város utcájának átmetszetét, hogy a föld alatt minő villamos vasutak és minő villamos vezetékek és minő sárcsatornák keresztezik | egymást. A csodálkozást egy-egy Amerikából megjött fakó arcú legény ki-kiegészíti és beszél az Amerika csodáiról, a csikágói, meg a newyorki városi életről és cigarettafüstöt ereget a száján. Csúnya ez a könnyű illat a falusi szobákban a halványkék füstnek szárnyain; az ember fél tőle, mert ime! a nagy város kávéházainak hivalkodó lakóit olyan fakószínűvé fösti és a puha, meleg emberi orcát nagyon kiszárítja. De hat valóban meg kell szokni és még valahogy vigasztaló, hogy a cigaretta-pödrés után falusi legényeinknek ujja hegyéről a sáfránysárga nikotint vagy micsodát lekoptatja a tiszta anyaföldnek tiszta szennye. És ha mégis vannak kedves és okos falusi emberek, akik vérükben falusiak, akkor olyan megkönnyebülten sóhajt fel az ember. Eredetiségükben megragadóbbak, mint a nagy művészeknek a természetből kikerekített képei. Ilyenforma volt a mi pesti utazásunk, ötünknek egy csomóban, akik idehaza Páris utcáinak csodás keresztmetszetét képekből bámultuk és akik a cigarettafüstöt pöfékelő legényeinknek ajkáról bámulva hallgattuk estennen az amerikai életet. A korcsmánknak nyitott ajtaján át meg itt-ott megszokottan hallgattuk a beszélőgépet és az iskolánk falán vándor vállalkozó mozgófényképet is mutatott. Apró benzines motorok őrlik itt-ott az utcánkban a kenyérnek valót és beszélünk felőle, hogy hogyan világítsuk villanynyal az utcánkat, a kis sáros, mamlasz falusi utcánkat, aztán a »Parseval« nagy kormányozható léghajó is fölöttünk repült Pestre és mindenféle repülőgépek az újságjainkból annyira megszokottak, hogy szinte érezzük, hogy valóban láttuk mindet röptükben. Tehát mi öten, akik ennyire nem vagyunk már falusiak, hogy mondom, a legényeinkel együtt cigarettázunk, Pestre mentünk. Pár óráig vasúton. Valóban egyszerű dolog és épen nem izgatott, mert hiszen a mi nagy szomszéd városunk is nagy város. Azt sajnáltuk, hogy estére kelt az idő utunkban és a vetéseket nem láthattuk, hogy minő remény van a termésre jövőre itt az útban, a kissé messzebb való szomszédoknak. Vannak-e egerek erre is ? ligetesen foltosak-e a vetések? Mivel semmit sem láttunk, hát helyette vicceltünk és elmondtuk, amit a kalendáriumból tudtunk, hogy Mária-Cellben a kincstárban egy zsidó meg egy magyar földbirtokos nézte a sok kegyelmi tárgyat, föl volt akasztva egy arany egér is a sok ezüst kéz, láb, szív és mi más közé.