Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-05-28 / 22. szám

172. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1911 április 16. A szekularizáció mint üzlet. A X. kath. nagygyűlésen előadta dr. Krüger Aladár. II. Mert úgy állunk, hogy nemcsak nálunk katholikusoknál lehet ám szekularizálni, s í ha protestáns és zsidó polgártársaink meg- j indítják a lavinát, ne feledjék, hogy holtbizonyosan alája fognak kerülni ők is. Sőt ha nagyon belekóstol a nincstelenség a más i vagyonába, egyszerre csak nem veszi észre, hol végződik az egyházi jelleg és hol kezdődik mondjuk az ékszerészkirakat, vagy a j bankok páncélszekrénye. Mikor nem lesz mit szekularizálni az Istentől, majd szekularizálnak tovább az emberektől. A fosztogatást csak megkezdeni nehéz; folytatása már magától következik. Fosztogatás ? Nem túlságosan erős-e ez a szó ? Nemrég megjelent egy röpirat ezzel a szállóigévé vált címmel: a szekularizáció rablás. Rablás, mert okos és becsületes ember ma már kétségbe nem vonja azt a jogilag rég tisztázott tényt, hogy az egyházi vagyon a katholikus egyháznak épen olyan jogos tulajdona, mint bárki másnak a jogos szerzeménye s ha azt erőszakkal elveszik, j akárki veszi el, rablást követ el. Hogy felzúdultak a páholyok lapjai! Hogy követelték : a füzet terjesztésének megakadályozását! 1 Hogy is meri valaki az ő akciójukat rablásnak nevezni! — Ha Ágrólszakadt Péter elveszi Nagy Pálnak a pénzét, rabol és lezárják; de ha Ágrólszakadt Péter névjegyén az áll, hogy páholy-nagymester és Nagy Pálén az, hogy püspök, akkor ugyanaz a rablás nem rablás, hanem szekularizáció j és humánus cselekedet. Volt nekem egy védencem, egy közönséges rabló. Sikeres védelmem mellett kapott ; néhány évi börtönt. Mikor kiszabadult, egy ; nap panasszal jött hozzám: megsértették a becsületében, azt mondották rá, hogy rabló. Bepereltük a becsületsértőt és fényesen megnyertük a pert. Kimondották, hogy aki a rablóra azt mondja, hogy rabló, az fizet 10 koronát. Ez az én megnyert perem az én intő példám és azért kijelentem, hogy lojális elismeréssel hódolok a páholynak, mikor a rablás szó ellen tiltakozik. Ha azóta a szekularizáció szóba kerül, világért sem mondom rablásnak. Dehogy is rabolnak ők! Nem. Ok csak üzletet csinálnak. Még pedig milyen üzletet! Hiszen ma már üzlet nálunk minden. Üzlet az irodalom, még pedig minél inkább közeledik a szemétfuvarozáshoz, annál jobb üzlet. Üzlet a családi élet. Üzlet sok' kézben a politika. Üzlet a népmentés, még pedig igen jó üzlet. Üzlet a színház, a nemzet ide- ! áljainak egykori temploma. Lehet üzletet csinálni az iskolából, az államtitkárságból. Egykor a háborúk a nemzeti becsületért folytak. Ma az üzlet irányítja azokat is s míg Délafrikában annyi hős bur és angol azt hitte, hogy a bur szabadságért vagy Albion dicsőségéért hullatja vérét, Londonban ridegen számolgatták a kalmárok, hány embernek kell még elpusztulnia, mig az aranybányaüzlet fix lesz ? Üzlet volt a sokat csodált orosz-japán háború is, üzlet a szeku- j larizáció is. Van azonban az üzlet fogalmának egy kényes oldala. Mikor azt mondjuk, hogy ez vagy az az üzlet jó, rögtön hozzá gondoljuk, hogy jó — de csak az egyik félre. A másikra már nem annyira jó. Minél jobb j az üzlet az egyik félre, annál rosszabb a másikra. Sőt vannak üzletek, melyek az egyikre oly pompásan sikerülnek, hogy a másik menten lecsukathatja őt — csalásért. Legyünk modern üzletemberek. Vegyük kezünkbe az trónt és számláljunk. Néhány állítólag derék, becsületes kalmár a Humanizmushoz cimzett vegyeskereskedésből üzletet ajánl Magyarországnak. Üzletének neve: szekularizáció. Nézzük meg, ki csinálja itt a jó üzletet és milyen üzletet csinál Magyarország ? Megcsinálták már ezt az üzletet előttünk nem egy országban. Az első nagy szekularizációt — a reformációkorabelit nem számítva, mert egészen más volt a jellege kifelé, ha inditékai nem is voltak mások — az első nagy szekularizációt modern értelemben a francia forradalom csinálta meg. Megkérdezhetjük, milyen üzletet csinált vele Franciaország? Danton, Robespierre és akik még részt vettek a nagy munkában, mondjátok meg őszintén, mi haszna volt belőle hazátoknak, hogy milliókat közprédára bocsátottak ? Nem néhány kalandornak volt-e csak belőle haszna, ellenben azok, kik az egyházi vagyon áldásait élvezték: a nép szegény milliói nem koldusok gyanánt hullottak-e el Európa minden csataterén Moszkvától Lisszabonig ? Vagy jöjjenek tanúskodni a második nagy szekularizáció hősei, a német fejedelmek a lunevillei béke után. Ki merné ezeket a felséges és fenséges urakat becsületes hazafiaknak nevezni, mikor hazájuk ellenségének kegyeit keresik és a gyűlölt francia kormánnyal egyezkednek csak azért, hogy az ellenség segélyével foszthassák ki saját honfitársaikat, az egyházi fejedelmeket? Ötven millió korona évi jövedelmet vettek el egyszerre a német katholikusoktól — s beszéljen róla Jéna, Auszterlitz és Wagram, mennyire megerősödött tőle a német nemzet! A porosz külön is csinált egy kis részleges szekularizációt azokban a lengyel tartományokban, melyek a nagy nemzetkifosztáskor neki jutottak. A Berlinbe bevonult Napoleon, a korzikai káplár előtt esengő Lujza királyné mondják meg, minő erőssé tette Poroszországot a lengyel egyháztól elrablott vagyon! Napoleon is szekularizált s gőgjében a pápa elvett székhelyének királyi címét adományozta csecsemő fiának. Lipcse és Szent-Ilona, ti tanúskodjatok mellette, minő szilárd volt az a hatalom, mely rablott tulajdonon vélte magát megszilárdítani. Maradjunk Rómában! Pár évtized múlva saját olasz honfitársai törnek a pápa és az egyház vagyona ellen. hárfák húrjait simogatná, majd titáni erővel s felkorbácsolja a tenger vizét. A tenger háborog, tajtékzó habokat csapkod a partokhoz. A hullámverés dübörgést csal ki az elemekből s rászabadítja Rodostó sötét utcáira . . . . . . Talán az Ur Jézus keresztfán elszálló lehelete ez, mely napot sötétített, holdat bujtatott, kősziklákat repesztett s megremegtette magát az öreg Földet is?! . . . Elmúlt már éjfél. Nagypénteket jelzett a kalendárium 1735. ápr. 8-án. A sötét utcán szinte észrevétlenül suhan végig egy férfi. — Nemsokára gyászt ölt a szívem ! suttogják ajkai s még jobban gyorsítja lépteit. — Az Ur Jézus szenvedésének napja váltságot hozott a világnak — sóhajt megint — a mai évforduló talán?... ki tudja!... szegény hazám ! . . . szegény magyar hazám! Az emigráns fejedelem palotájánál megáll. — Klop! Klop! hangzik tompán. Nemsokára megnyílik a kapu. — Te vagy az Mikes ? — Én vagyok. Jöjj csak Sibrik szaporán. Alighanem szomorú lesz a reggelünk. — Én is azt sejtem, azért igyekeztem annyira. Bemennek. A hálóházban mécses pislogat. A nagy Rákóczi ott fekszik az ágyon mozdulatlanul. Szendereg. A halál angyala már ott lebeg körülötte. Mikes és Sibrik az ablakfülkébe vonulnak Zay és Csáki mellé. Suttognak, mert a hangos beszéd zavarná a nagy beteg szendergését... — Hej bizony! — szakad föl a sóhajtás Csáki lelkéből — nemsokára igazán árvák leszünk, mert imitt haldoklik a független, a megalkuvást nem ismerő Magyarország. — Ne folytasd Csáki testvérem, mert meghasad a szívem! — Hiába, múlik az idő fölöttünk. Még nem régen esztergájában dolgozott jó Urunk és most? Bárcsak én halnék meg előbb, hogy ne érezné szívem a keserű árvaságot... ... A beteg most megmozdult . . . — Jézusom ! . . . Siri csend megint. Mintha lágy zene csendült volna bele a tenger ide zúgó morajába. A bánkódó kurucok a betegre figyelnek, de a bujdosó fejedelem csöndes. Talán hazájáról álmodozik, s az a fohász is a magyar haza szabadságáért indult útnak az ég felé . . . — ... Óh barátim ! suttogja Mikes — bárcsak mi is ily szent megnyugvással mehetnénk a halálba. Mily áhítattal vette magához tegnap az Ur szentséges testét! S mint könyezett, mikor az utolsó kenet után a pap intelmeit halgatta . . . — Jó Urunk ide néz — szólt Sibrik — talán akar valamit. Szép lassan ágyához mentek s kérdőleg néztek Urokra. — Fiaim! Érzem, hogy földi életem végére értem. Mielőtt elköltözném mennyei Haduramhoz, teljesítsétek utolsó kívánságomat . . . Elő a tárogatóval! Hadd sirja el utoljára a nagy Törökországba bujdosó szegény Rákóczinak búcsúját az édes hazától. Mindnyájokat megindította e kívánság; a nagy Rákóczi hangja is megcsuklott . . . Előkerült a tárogató, ez az igazi kuruc hangszer és siró-rivó hangja betölté lágyan, szívbe markolón a hálóházat. Talán sohasem lesz ilyen siralmas és bánatos a tárogató