Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-05-28 / 22. szám

1911 április 173. PÁPA ÉS VIDÉKE. 9. Ismét a szekularizáció, az egyház vagyonának elrablása a nemzetmentő varázsige. Custozza és Lissa, vagy lent Afrikában Adua, ahol egy félbarbár tömeg veri pocsékká az olasz hadi becsületet, jöjjetek és hirdessétek, minő erőforrás egy nemzetnél az a vagyon, melyet az egyháztól rabol el ? Ne feledjünk egyet: az egyházi vagyon addig míg az egyházé, édes hazánké, a szükölködőké, a haladásé is. Mutassatok rá a történelemben csak egy gyászos lapjára a magyar nemzetnek, melynek sötétségét ne enyhítené az egyház a maga vagyonával! —- A szabadságharc után semmit sem pusztítottak úgy az osztrákok, mint Gábor Áron ágyúit. Sokáig azt hitték, nem maradt meg ezekből a harangból öntött ágyukból egy sem. Nemrég a földből kiástak egyet, merő véletlenségből. Kopott, csorbult, rozsdás volt már, de négy szó ma is épen maradt rajta, négy szó, melyet egykor a csaták tüzében, lángok közepette hirdetett, de amelyeket most elnémultam kicsorbulva is megőrzött és hirdet: Ne bántsd a magyart! Ha azt az egyházi vagyont, melyet a haza oltárán feláldoztak, most mind haranggá öntenék vissza, egyetlen ünnepi harangzugás töltené be ennek az országnak a levegőjét és az a harangzugás egyet hirdetne : Ne bántsd a magyart! Ostoba katona az és előre kiteszi magát a vereségnek, aki tartalékról nem gondoskodik. Nos hát a nemzeti erőnek ilyen állandó erőtartaléka az egyházi vagyon. Békében megold olyan feladatokat, melyeket az állam egymagában megoldani képtelen, még ha rendelkezésére állanak is mindazok az eszközök, melyekkel e feladatokat az egyház megoldja, hozzáadva a földi eszközökhöz a maga természetfölötti erejét. Tessék csak egyet elképzelni: hogyan lássa el az állam azokat az iskolákat, melyekben ma az apácák fejenkint 400, mondd négyszáz koronáért adnak ellátást s amelyekben ők ezért nemcsak tanítanák, hanem nevelnek is ? Ezek nem kérnek fizetésemelést, csak azt kérik, engedjék őket Isten nevében Jézusért dolgozni. Próbáljanak meg ezekkel a jelszavakkal állami tisztviselői kongresszust tartani, mikor fizetésemelés van épen napirenden ! A válságos napokban odaáll az egyházi vagyon a nemzet mellé, segíti, támogatja. Vájjon ugyanezt az önzetlen támogatást adja-e a föld akkor is, ha a tulajdonosa Galíciából honosíttatott? Álljon elő ezek után az, aki állítja, hogy Magyarország a szekularizációval jó üzletet csinálna! Hát kinek lenne jó a szekularizáció ? Talán az ország földmives lakosságának, mely így földhöz jutna? Szó sincs róla. Üzletről beszélünk, tehát ne tévesszük szem elő) azt a régi üzleti igazságot, hogy amely cikkben nagv a kinálat, annak egyszerre lemegy az ára. Mindenki tudja, hogy ha jó a termés, akkor olcsó a buza. Már most tessék elképzelni, micsoda árcsökkenő hatása volna annak, ha az állam egyszerre piacra vetne néhányszázezer holdnyi ingatlant ? A mai földárak egyszerre harmadukkal csökkennének s az a kisgazda, aki abban bizott, hogy a földjére felveendő kölcsönből majd vesz egy darabka papi földet is, egyszerre arra ébred, hogy elvették ugyan a szomszéd papi földet, de bizony nem az ő számára, mert — nincs hitele. Az ő földjének az értékéből is elemeltek egy harmadot, azt a tehermentes egyharmadot, melyre hitelmüveletét építeni akarta. Akárcsak az állam elszekularizálná a kisgazda birtokának egy részét is. Aztán ott van az a tiszti személyzet, az a cselédség, mely ma az egyházi birtokon találja meg biztos létalapját. Ezeket nem lehet a szabad gondolat nevében agyonütni, ezeknek kenyeret kell adni, nyugdijak, kegydijak milliói terhelnék az állampénztárt és végeredményében az adózó közönséget, a fedezet pedig — mint a mellékelt francia, olasz stb. szekularizációs példák mutatják, elolvadna. Teher i teherre rakódnék a szegény emberre, aki elesnék eddigi segélyforrásától, az egyházi birtokosok jótékonyságától, a katholikus szeretet csodálatos műveinek áldásaitól — és kié lenne a haszon ? Mert ahol ilyen rettentő nagy károk vannak, ott haszonnak is kell lennie, ott valaki nagyon, túlságosan jó üzletet csinál, ott valaki olvasatlan milliókat rak zsebre. Hépessy Károly, 1836. máj. 7. — 1911. máj. 24. Folyó hó 24-én hirtelen, tragikus halállal dőlt ki sorainkból Népessy Károly. Délután 5 óra tájban leült, hogy elfogyassza rendes kávéját. Mig a kis cselédleány kifliért futott a legközelebbi péküzletbe, az öreg úr összeesett. Agyszélhüdés crte. Dr. Sleiner József ny. városi főorvosnak, ki azonnal ott termett, már kevés dolga akadt. Nyomban utána megjelent Ujfalussy László, szt. Ferencrendi házfőnök, aki nagybeteg paptársának feladta az utolsó szentségeket. Mikor az óramutató fél hatot jelzett, Népessy Károly már nem élt. Ma, hogy e betűket papirosra vetem, még ismeretlen, szürke név a Népessy Károly neve. De mire e sorok napvilágot látnak, életet, szint, ragyogást nyer ez a név s melegséget sugároz mindenkire és mindenre, aki és ami a megboldogult szivéhez közel állott. Mig élt, kevesen ismerték. Holta után annál többen áldják, annál többen megszeretik. Mert sajátságos, de úgy van, hogy ez az egyszerű, nyugalmazott pap, aki maga volt a megtestesült igénytelenség, a szél süvöltése a kurucok belea szép, aranyos harsogott, dob hangja, mint a nagy Rákóczi halálos ágyánál, mikor igazi kurucnak siró és feljajduló lelke lehelte bele a melódiát. . . A tenger mormolása, zengte hozzá a kíséretet s képzelték magukat abba időbe, mikor trombita pergett s golyók süvöltöttek . . Nem kérem én az országom Inkább világgá bujdosom. Úgyis tudom már: El kell mennem már! Kovácsom, kovácsom, Udvari kovácsom, Fordítsd meg a patkót Hódos paripámon Az elejét hátra, — Ne forduljon vissza! . . . Úgysem jövök vissza Szép Magyarországra. Két országom, népem ; Vitéz magyar, székely, Az Isten megáldjon ! Patak, Isten hozzád, — Német már a gazdád! Isten hozzád Munkács! Engem többet nem látsz, Legkedvesebb váram! Én édes hazámat Szép Magyarországot Már többé nem látom, Már többé nem látom. Eljön még az idő, Szegény Magyarország Megátkozod te még E keserves órát . . . Amerre tenger zúg, Amerre a szél jár, Csillag lehanyatlik — Ott nyugszom meg én már. A tárogató csak sirt keservesen. Mintha a tenger is zokogna ... A szél tombolása is mintha szilaj kesergés volna . . . ... A kurucok ott zokognak Rákóczi ágya körül. Lelkük előtt elvonul a dicső kor... . . . Látják Rákóczi zászlaját, melyet Lengyelországból küldött s utána megjött ő maga is, a magyarok reménysége ... A kuruc lelkesedés lángja végig nyargalt az egész országon . . . Rákóczi köré csatlakoznak Bercsényi Miklós, Vak Bottyán, Ocskay, Károlyi Sándor, Botka, Bezerédi. . . Rákóczi előtt elvonul 52 lovas és 31 gyalog kuruc ezrede. Látja a palotásokat, kék és vörös ruháju karabélyos testőr ezredeit, a német ezredet, a francia gránátosokat, a krimi tatár csapatot, melynek a barátcsuhában harcoló Andrássy gróf volt a vezére . . . Szép napok, dicső napok . . . De jön a koroncói vereség, később a nagyszombati. Diadal és vereség folyton váltakoznak, míg Trencsén mellett a kurucok dicsősége leáldozott . . . Kezdődik a lefegyverezés. A kurucok dicsőségét hirdető dalokat már nem dalolja az esti szél. Szomorú nóták sirnak föl a kuruc táborban . . . Elsiratják a bujdosókat . . . A mult emléke belemarkol a szivekbe Maga Rákóczi is fölzokog. Együtt sirnak a tárogatóval . . . „Bölcsőm, vigasztalóm, Dajkám és ápolóm : Szép Magyarországom! Jaj, szörnyű fájdalom, — Meg kell tőled válnom. Vizeid folyását, Erdeid nyílását. Mezeid kalászát, Lovam lába nyomát, Te áldott földeden Már többé nem látom. Fúj már az őszi szél, Sárgul a falevél, Rád borúi az nagy tél Mikor semmi sem él Én árva országom! . . .