Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-04-02 / 14. szám

1911 április 2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. fel nem találhatók. Az ő világuk, az ő életberendezésük egészen más, mint az anyagias, a köznapi, materiális embereké. Sokkal szebb, sokkal magasztosabb, sokkal fenségesebb, ideálisabb. Ok az elveknek és igazságoknak oly fenséges ideáljaival társalognak, minó'k az anyagias életben nem léteznek; ők ott fenn az eszmék és igazságok világában gazdagabbak és boldogabbak szellemi kincseikkel, mint mások alant, az ő anyagi javaikkal. Amaz eszményi világnak gyönyörű tájai vannak; ott összhang és rend uralkodik, ott minden okszerű és következetes; ott nincs önkényes zsarnokság; ott bölcs törvények változatlanul uralkodnak; ott nincsen az erkölcsi rend megzavarva; ott igaz, jó és szép minden. Csak ilyen világgal megtelt léleknek jut osztályrészül, hogy hálás könyeket hullató sereg állja körül az öreg »mester« ravatalát. Akinek koporsója felett egy község apraja-nagyja zokog azért, aki őket szerette, tanította, nevelte, az hűségesen követte az Ur Jézust: nevelt, tanított a földi életre; lelkeket formált egy szebb haza számára. Egy ilyen nemes lélek részére a másvilági élet összes gyönyörei sem túlságos jutalom. »Hivatásunkat tehetségünk szerint jól teljesíteni kötelesség, szívesen teljesíteni érdem is egyszersmind«. Ezt az érdemet ismerte el az állam és egyház, amikor nyugalomba vonulása alkalmával mindkét részről kitüntető levélben rótták le hálájukat és búcsúztak el tőle. Bevégezte immár földi pályáját. Megtért Urához, Istenéhez, akinek hűséges sáfárja volt. Ott nyugszik az akáclombos kis falu csendes, ózonos levegőjű temetőjében. De' emléke élni fog még igen soká hálás tanítványai szivében. Elfeledve nem lesz soha, mert akit egyszer megszerettek, lehet utóbb nem szeretni, de nem lehet elfelejteni. Zs. s. Színház. Megenyhült a lég, a közönség is j »melegebben« pártolja a színtársulatot. 1 Néhány telt házat csinált Szalkaynak a kedvezőre változott időjárás. Most sem valami kellemes ugyan órák hosszat üldögélni, de legalább tűrhető. Az operette-társulat e héten néhány igazán szép előadást produkált. Különösen a karok meglehetős jó összhangja keltett kellemes feltűnést. Ki kell emelnünk a zenekar preciz játékát is, amely különösen az operette darabokat teszi élvezetessé. Csütörtökön (márc. 23.) Bródi Sándor »Medikus« c. 3 felvonásos színművét adták félig telt ház előtt, de nem is érdemelt többet. Lehetetlen helyzetek, összefüggés nélküli monologizálás, nem magyaros kifejezések jellemzik; a szinész összes tehetségét próbára teszik. A címszerep, a medikus szerepe, nagy szerencse, hogy Déry Béla kezében volt, mert máskülönben még ki is fütyülték volna a darabot. Déry is eleget küzdött, de sikerült a darabot megmentenie. Ebben hatalmas segítségére voltak Sándor Julia, (Riza) aki szintén igyekezett a lehető legjobbat nyújtani, valamint Kovács Lajos és Vértes. Hatalmas rossz alakítása volt Kun Dezsőnek, Arrak szabómester szerepében. Szinte nem tudta a közönség, hogy boszankodjék-e, vagy nevessen rajta. Boriss Bianka (Kőris Piros) affektált, ami nagyon ellenszenvessé tette játékát. Pénteken zónaelőadásban a »Balkáni hercegnőt« láttuk. Magáról a darabról már a mult alkalommal elmondottuk véleményünket, most csak az előadás regisztrálására szorítkozunk. Első helyen kell említenünk Lönyay Piroskát, akinek remek játéka, szép éneke, sokkal magasabb nivón áll, mint a mult szezónban. Méltó partnere volt az énekben Erczkövy Károly (Szergiusz); játéka azonban jóval kevesebbet ér, mint a mult alkalommal Nagyon hánya-veti módon játszik már, ami sokat levon értékéből. Báthory Béla (Max Hóin) mindig csak a régi jó. Máiamikor a színpadra lép, felvidul a közönség. Kacaghatott is eleget. Nyilt szinen is megtapsolták méltó partnerével Ivánfival együtt. Kovács Hanna kis szerepében is csillogtatta tehetségét. Szalkay Lajos nem mindennapi alakítással játszotta meg Henrik pincér szerepét. És óhajtjuk, hogy »memóriáját« anynyira legalább is el ne veszitse, hogy meg ne feledkezzék több izbeni fellépésről, legalább hadd gyönyörködjünk művészetében. Szombaton délután Szigligeti »Csikós c. 3 felvonásos népszínműve került színre telt ház előtt; este pedig Lehár Ferenc legújabb operettje a »Hercegkisasszony«. A darabnak van néhány igen szép zeneszáma. Egyébként azonban a tucat-operettekre emlékeztet bennünket. Hogy mégis műsoron fog maradni, azt inkább a meséjének, mint a zenéjének köszönheti. Ebben is kevés ugyan a tartalom, de mégis van. A zsúfolt ház ugy látszik színészeinkre is jó hatással volt, mert mindegyik a lehető legjobbat produkálta. Kovács Hanna igen szépen játszotta meg szerepét. Hangja szépen fejlődött, amióta nem láttuk. Lónyay Piroska gyönyörű toalettjeivel, keresetlen játékával, iskolázott, szép hangjával hatott. Erczkövi játékára ráférne egy kis simaság. Szép bariton hangjában azonban ez estén gyönyörködhetett a közönség. A szép sikerhez nagyban hozzájárultak Báthory, Kovács, Ivánfi és Vértes. Kisebb hirtelen el ne tűnnék. Hová lett? Ki tudja? Ma még félelmes nagyúr, holnap már élettelen hulla. Szulejmán, a selyemzsinór ugyancsak működik! Most már tudom, miért kell óvakodnom a nagyurak kegyétől . . . Ne adj nékem semmiféle méltóságot, annál igazabb szívvel segítlek!« »Ibrahim!« szólt a szultán kedvetlenül. »Fel tudod rólam tenni, hogy valamikor hálátlan leszek irántad ?« A- vezér csendesen, elmélázva nézett egy darabig, aztán hirtelen hevesen megragadta a szultán karját. »Mindenki azt mondja, hogy a hatalmasok előtt csak addig van becsülete a gyengébbnek, míg van elég ereje hizelegni. Pedig a hízelgés százszor nagyobb önmegtagadás az önérzetes emberre nézve, mint a nyilt ellenállás.« A szultán keserűen fordult Ibrahim felé. »Erre a bántó szemrehányásra nem volt semmi okod! De hogy minden kétségedet eloszlassam, a próféta szakállára, őseim trónjának dicsőségére és népem boldogságára esküszöm, hogy az én életemben egyetlen hajad szála sem fog meggörbülni! Allah engem úgy segéljen és Mohamed, az ő prófétája!« Pár nap múlva egészen meg is feledkeztek erről a beszélgetésről. Ibrahim igyekezett más dologra terelni a szultán figyelmét. Ali pasa békén pihenhetett: első tanácsa teljesült. »A másodiktól meg nem félek!« gon: dolta magában Ibrahim. j _____ _ _ _ _______ »A másodiktól meg nem félek.« Pedig hát meg vagyon irva, hogy nem jó az embernek egyedül lenni . . . Ibrahim dicsőségével tele volt az egész világ. Országok remegtek a szeme villanásától. Olyan volt, mint a pusztító vihar: legázolt mezők, lángoló városok, rabszíjra fűzött százezrek jelezték az útját. A serege valósággal bálványozta, — hiszen száz csatában győzött, őt nem győzte le soha senki! Senki ?... A rettenthetetlen hős addig birkózott a félvilággal, míg le nem győzte, meg nem szelídítette egy szép, fehér galamb. Szive, mely oly hideg és érzéketlen volt, mintha acélból kovácsolták volna össze, egyszer csak felolvadt egy simogató szempár ragyogó sugaránál. A leány keresztény volt, a vezér pogány. Tudta, hogy életével játszik, ha keresztény lesz, mégis elhagyta ősei hitét, hogy feleségül vehesse a világ legszebb, legharmatosabb lelkű asszonyát. Az aranyhajú, bársonyos arcú Helenét. Persze, titokban történt ez. a csodálatos átalakulás. A szultán nem is sejtette, hogy legbizalmasabb, legmeghittebb barátja, a nagyvezér — keresztény, hitetlen gyaur. Olyan boldogan éltek, mint egy édes, turbékoló gerlepár. A szivükben a tavasz virágai nyiltak, a íejük fölött májusi verőfény ragyogott, a levegő tele volt dallal, illattal, kacagással. Azt hitték, így is marad mindörökké; nem lesz, nem is lehet más az ő sorsuk soha! Pedig egyszer csak eljött a köd. Elröppent a dal, eltűnt a fény, elszállt az illat. Lecsapott a villám a fátyolos égből. A szultán hódító kalandra vágyott. Hadat izent a perzsáknak. S a török sereg vezére ki is lehetett volna más, mint száz diadalmas csatának diadalmas hőse, az ifjú nagyvezér ? De a galamb féltette párját. »Ibrahim — szólt az ő édes, meleghangján, mely édesebb volt a méznél, dallamosabb a legszebb madárdalnál — úgy-e, nem mész el a csatába ? Úgyis eleget kú'zdöttél, — bátrabb oroszlánja nincs a seregnek nálad! Vivja meg ezt a kalandos háborút a szultán — nélküled!«