Pápa és Vidéke, 6. évfolyam 1-52. sz. (1911)

1911-04-02 / 14. szám

PAPA ÉS VIDÉKE. 1911 április 2. Egyházat?!" S a tudatlan, s legtöbbször a művelt is felül az ilyen alávaló vádaknak. Van még e világnak egy harmadik fegyvere is. T. i. fellép vallási szakértőnek s hazug frázisokat, s hamis gondolatokat dob az emberek közé, melyeknek folytonos ismétlésével hipnotizálja s megbűvöli a lelkeket, úgy hogy a hit iránt hideg emberek utoljára is készpénznek veszik a hamis irázist. Különösen két ilyen frázissal hódítanak: ,,Minden vallás jó, mert utoljára is eg'v Istent imádunk" s ,,a becsüLetes élet a legfőbb vallás". Egyetlen-egy igazság sem enged jogából. Bármilyen igazság, pl. 2X2 = 4, bármennyire csürik-csavarják is, mégis igazság marad. S a mint csak egy igaz egyszeregy van, ugy csak egv fajta yallási igazság van. Ha minden vallás jó, akkor mindenféle étel jó, amit megrághatunk, s mindenféle pénz jó, ha Pápán csinálták is azt. Ez pedig nem áll. Tény az, hogy minden vallásban van valami igazság, s jó, valamint a hamis koronásban is jó az ón vagy ólom. Az igazságtól nincs fellebbezés. Az igazság Krisztus s az igazság abban a hitben van, melyet az egyház őriz. Mikor Krisztus beszél, el kell némulnia minden emberi szájnak. Az igaz Isten imádását csak Krisztustól tanulhatjuk meg, ki saját szakközege az egvház és senki más által nem szól n J hozzánk. Ami a másik frázist illeti, a mai világban mindenki becsületes, aki még nem ült börtönben. Becsületes a sikkasztó, gyilkos, csak tudja titokban tartani bűnét. Ha a becsület is üdvözít, akkor az Isten Fiának kár volt a földre fáradnia, s azt tanítani, hogy aki nem hisz mindent, amit ő tanított s egyházára bizott, s nem tartja meg parancsait, az a kárhozat fia. Aki jóhiszemüleg téves hitben van s máskülönben megtartja Isten törvényeit, az üdvözülhet, de nem a téveshit, hanem jó lelkiismerete üdvözíti. Az istentelen, Krisztus-ellenes világ ezen élet-halál harcában mindenki elvész, aki nincs jól felfegyverkezve. Azért nekünk is úgy kell tennünk, mint a fogságból visszatért zsidóknak, mikor a templomot építették; egyik kezünkben kardnak, a másikban építőanyagnak kell lennie. Mi is épitünk. Fel kell építenünk hitünknek, vallásos meggyőződésünknek szent templomát. S mig egyrészről tanulás, szentbeszéd hallgatás, olvasás által építjük, erősítjük hitünket; másrészről vallásos meggyőződésünkkel s hitbeli jártasságunkkal visszaverjük a modern világ istentelen támadásait. S ha ezt megtesszük, Isten kegyelme biztosítva van számunkra, s előttünk áll a mennyországba vezető út. Egy veterán tanító temetése. Akáclombos kis falu. Benne fehérre meszelt kis házikók. Közepén az Urnák egyszerű, de csinos temploma. Lakói talpig becsületes, józan magyar nép, fogékony minden nemes, minden szép iránt. Szereti Istenét. Ha kell, vérét ontja hazájáért. Munkás, szorgalmas, tisztességtudó polgárai édes hazánknak. A falu mellett a temető. Ily községben élni napjainkban öröm lehet. De egy községet ilyenné nevelni sokkal nagyobb öröm és boldogság. Ilyen népet nevelt ennek a sokat szenvedett hazának Szabó Mihály, Marcaltő nyugalmazott kántor-tanítója. Negyvenhárom éven át szolgálta a laikusoktól lenézett tanítói pályát Marcaltőn. Alig van a községlakosai között olyan, akit nem ő tanított volna, akit nem ő nevelt volna szeretni Istent, hazát. Becsülni embertársaikat. Neki megadatott az az öröm, hogy egy egész nemzedéket nevelhetett fel és egy nemzedék hálája kisérte őt nyugalomba vonulása alkalmával. Nem is tudta otthagyni szeretett tanítványait akkor sem, amikor magas kora miatt ott kellett hagynia a katedrát, amelyről egy emberöltőn át hirdette az igazságot, az erény szépségét, az Úr Isten jóságát, a hazaszeretet szentségét. De nemcsak hirdette, hanem maga járt elől jó példával; mert üdvös az erényt hirdetni, üdvösebb azt gyakorolni, legüdvösebb pedig hirdetni és gyakorolni. O ez utóbbit választotta. Abban a korban élte le fiatal életét, amikor még a tanítói pálya sok keserűséget, mellőztetést, hálátlanságot, bojtorjánt termett. De ő nem is számított aranyra-ezüstre. Ideális lelke még nem ismerte ezt a kort, amelyben az emberek nem érdemekért, hanem érdemjelekért sóvárognak; és nem az erényért, hanem aranyért küzdenek. Szerette a jót, az erényt, az igazságot, a benne rejlő szépségért. Az igazságot hirdette a józan tudományban, mely többet ér a tenger mélységében található gyöngynél, mert azt művelni szellemi gyönyörűség. Szerény falusi magányában ne gondoljuk ám, hogy örömtelenül élte le napjait. Oh nem! A tudományok művelői oly magasztos gyönyöröket élveznek, milyenek a zajos külvilágban »Te kölyök! Annyi bosszúságot okoztál már, hogy nem tűrlek meg többet a házamban. Kidoblak! Holnap lesz tizennyolcéves Szulejmán, a szultán fia; elhatároztam, hogy neki adlak. Becsületes embernek úgy sem kellesz. Hogy a dsinek ráncigálják meg a hatalmas füledet!» A fiu, ki eddig dacos, kihivó tekintettel nézett az öregre, elsápadt. Ajka görcsösen vonaglott, szemébe csillogó könyek gyűltek. »No, ne tátogass, hanem lódulj a dolgodra!« — bődített a nagy úr. A fiu szó nélkül engedelmeskedett. »Megállj külömben! Hé! Te kölyök! Hallod? Mi-i ?« Csak most vette észre sápadt arcát, könyben uszó szemét. »Mit bőgsz,. te Allahtól elrugaszkodott állat ? « A fiu, ki jól ismerte a zsémbelődő öreg nemes szívét, hevesen megragadta a pasa kezét. »Atyám,« esengett, »ne űzz el magadtól!« Alinak csodálkozásában még a csibukja is kikívánkozott a szájából: »Te Allah szamarai Hiszen Mohamed paradicsomában sem lesz jobb dolgod! Elmész, aztán punktum. Pénzt nem adok; először azért, mert úgyse tudnád, mit csinálj vele, másodszor meg azért, mert — nekem sincs. Hanem útravalóul kapsz tőlem két jó tanácsot. Jól kinyisd azt a hatalmas füledet. Először: óvakodjál a nagyurak kegyétől. Másodszor: kerüld az asszonyokat. Te persze ezt még nem érted, mert szamár vagy, de majd talán megkapiskálod valamikor, ha benő a fejed lágya. Ugy ám, édes fiacskám! Mars!« Azzal újra felemelte mindkét lábát s olyat rúgott Ibrahimon, hogy a szegény fiu szentül meg volt róla győződve, hogy egyenesen Allali hetedik egéből röpült le a második szobába. Mikor magára maradt az öreg, filozófus nyugalommal tette újra a csibukot a szájába s csakhamar óriási fellegek úsztak a szobában, a szó szoros értelmében lepipálva a nap ragyogó sugarait, melyek csak félve 1 szégyenkeztek be az ablakon. II. Tizenöt-husz évvel később két daliás férfi sétált a szerail kertjében. Az egyik magas, délceg, hódító megjelenés. Csillogó szeméből tűz lövelt, magas, tiszta homlokán ott ragyogott lángelméje. Lehetetlen volna benne ráismerni Ibrahimra, áz egykori rabszolgára. Nagyot nőtt azóta a hatalom lépcsőjén. Szulejmán igen megszerette a szelid, eszes ifjút, ki valóságos jobb keze lett. Bámulatos szerencséje volt a harcban; száz halált osztott villogó kardja, míg ő maga sértetlen maradt a csaták gyilkoló tüzében. Egymásután nyerte | el a legmagasabb tisztségeket. Most, alig harminc éves korában már kapcsi pasa volt. A kert egyik árnyas fordulójánál, egy óriás platánfa alatt megállt a két jó barát. A szultán Ibrahim felé fordult s azt kérdezte tőle: »Ibrahim, mondd csak, miért vagy te egy idő óta oly feltűnően kedvetlen ? Talán bánt valami ?« A vezér arcán keserű mosoly játszadozott. »Uram!« szólt csendesen »Volt nekem egy öreg mesterem, a jó Ali pasa; tudod, az, aki néked ajándékozott. Mikor elvált tőlem, azt mondta: Óvakodjál a nagy urak kegyétől! Gyermek voltam még akkor: nem tudtam, mit akar vele mondani. De az élet megtanított rá. Nem akarlak vádolni. Hiszen tőled csak jót tapasztaltam s talán' te vagy az első őseid trónján, aki nem szégyenled egy volt rabszolgafiú barátságát. Allah áldjon megérte! De lásd csak, amióta seregedben küzdök, alig van nap, hogy egyik-másik vezér