Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-02-27 / 9. szám

V. évfolyam. Pápa, 1910 február 27. 9. szám. PAPA ES YIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, fél évre 5, negyed évre 2.50 K. Egyes szám ára 24 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholiltus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Esterházy-út 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A fiatalság mentsvára. Azt hiszem, széles ez országban ismeretes az a mondás, hogy Pest feketére fest«. Bizonyára akadnak, akik e szavakra fölényesen mosolyognak; akadnak olyanok is, akik elavult, ósdi bölcseségnek minősítik ezt a három szót. De azt bizonyosan tudom, hogy a legtöbb intelligens családanya számára eljön az az idő, amikor szorongva, sírva, rettegve gondol e gonosz szavakra. És eljő az idő, amikor a szerető apák már nem gúnyolódnak felette! Aki csak felületes figyelemmel kiséri is a fővárosi lapok napihireit, az tudja, mi mindentől féltheti egy anya ott a fiát és aki csak egy vidéki anyának szorongó, aggódó levelét olvassa is pesti egyetemi fiához, az megérti, mit beszélek. De én nemcsak épen a fővárosról akartam szólani, hanem a modern életről is. Ennek rapid múlása, küzdelme, kicsinyes érdekei elszürkítik az ifjúi színes lelkeket, eltörpítik az egykori nemes ambiciót. A létért, vagy az érvényesülésért vívott fáradalmas harc kimeríti a lelket. A szürke és fáradt lélek elveszíti akaraterejét, kevésbé áll ellen a csábításoknak és a gyengéd, családias örömöktől és élvezetektől megfosztva a nagy munka után túlzott, erős élvezetekbe merül. Eldurvul a modern ember lelkivilága és erkölcsi érzékének finom nűánszai sivár homokszínt öltenek. Mint a természetnek és az emberi szeretetnek kedves remeke távozott az ifjú szülői otthonából és visszatér úgy, mint egy közönséges hétköznap; oly szürkén, mint a nagy bérpaloták, melyek testétől, lelkétől elfogták az eget. Ezen nem is lehet valami nagyon csodálkozni. Az egyedül álló ifjúnak alig van módja nemesebb érzésű társaságokba kerülni — egyformák az ő napjai. Ezért kell, hogy minden magyar ember vágyó óhajtással várjon minden oly intézményt, mely a nemzet jövőjét, ifjúságát van hivatva támogatni s a jó uton megtartani. E nemescélú társadalmi intézmények közül valóban nem tudnánk egyet sem említeni, ami nagyobb hatást gyakorolt volna ifjúságunk lelkületére, a jóban való megszilárdítására, mint a kongregációk. Egy-egy ülés napja az egyetemi kongregációban valóságos ünnepnap, mely a számos hétköznap közül kiemelkedik családias melegével, melyen máskor sohasem hallott eszmékről társaloghat, másutt seholsem tapasztalt szeretettel találkozik és amelyről fenkölt érzésekkel, magát jobbnak, nemesebbnek tudva távozhat el. Mert nem az anyagiakban van a segítés, hanem abban, amit a kongregáció nyújt — a lelkiekben, a hazulról hozott jóerkölcsök megszilárdításában. Százakra megy azon ifjak száma, akik üdülni, a nehéz tanulmányok, a a keserves életküzdelem fáradalmait és lelki sebeit itt meggyógyítani, munkájukra az ég áldását kérni, a hétköznapok közben meleg ünnepet ülni ide járnak. Százakra megy a számuk, úgy hogy régi, intim helyiségeikben el nem férnek. Ekkor gondoltak arra, hogy új, nagyobb otthont építenek, hogy még sokan csatlakozhassanak hozzájuk. Mai számunkban kérik a magyar művelt közönséget, hogy mozgalmukat figyelmébe és szeretetébe vegye. És, ha sokan vannak, akik szerető gonddal kisérik a nemzet ifjúságának ügyét, akkor sokan lesznek azok is, akik ama »Felhívást« szívvel-lélekkel fel fogják karolni. És ha sokan lesznek a mi társadalmunkban, akik magyar szívvel és vallásos érzéssel tesznek és áldoznak ifjúságunkért, akkor meg fog rövidülni a fővárosi lapok szenzáció-rovata és nem fogják a magyar anyák sírva küldeni Pestre fiaikat. Azt mondják, hogy Budapest az ország szíve. Bocsássunk tehát bele egészséges vérkeringést, hogy dobogásában a keresztény Magyarország tiszta, romlatlan lelke lüktessen! TÁRCA. Katona Iván versei.*) Mégindultan vesszük kezünkbe a tollat, — a részvét meghatottságával, hogy Katona Iván verseit ismertessük. Elfogulttá tesz bennünket a költeményei után szimpatikusnak feltűnő poéta korai halála. Ez az elfogultság azonban részvét alakjában jelenik meg. S amikor egy fiatalon elhunyt költő szellemi örökségét biráljuk, igen természetes, hogy az ismertetésnek más módját választjuk, mint amellyel egy még élő iró termékeit mutatnók be. Katona Iván cimére fölösleges volna okulásra felhívó serkentéseket irnunk. Neki a legkiválóbb esztetikus is hiában akarna tanácsot adni. Hetvenkét rövid költeményt kapunk igen szépkiállítású versfüzetében, amelyhez *) Katona Iván: Versek. 1905—1909. Kiadták az elhunyt költő barátai. Pápa, 1910. Föisk. nyomda. Ára 2 K. Dr. Kőrös Endre írt higgadt, elegikus hangú előszófélét. Költeményeinek értéke különböző. Van füzetében olyan is, amely bizony nagyon gyönge, de van olyan is, melyben igazi élvezetet találtam s azt hiszem, akárki olvassa is el, az lesz felőle a véleménye, amit ceruzával odaírtam: — szép. Ilyen pl. a legutolsó verse a füzetnek, az Októberi fények. Java részét jónak látjuk ideiktatni: Októberi fények, — kacéran ragyogtok, Mintha ti volnátok a tavasz, a nyár, Pedig kék egetek peremén, nézzétek, Már az elmúlásnak szürkülete vár . . . Az öröm, mit adtok, nem egész, nem tiszta; És a mosolygástok takar könnyeket. Forrón átöleltek. Azután eltűntök, Csak hideg lelketek száll arcunk lelett. És vissza kell sírnunk a ti ragyogástok, A ti örömötök, mi csak félöröm — A ti bús könnyeket rejtő mosolygástok, Mely mégis csak áttör a bajon, ködön. Októberi fények — ti kacérkodhattok; Szánandók mi vagyunk, gyönge emberek, Kiknek összesebzett, siránkozó lelke Októberi fénytől kér enyhületet. Találtunk élvezni valót a Tavasz van (26. 1.), A bajor hegyek közt (36.), Csókolj ! (40.), Borongás (67.), Másé leszel (72.), Szabadon (92.), Nyárvég idején (95.) c. költeményeiben és másokban is. Ami ezekben s egyéb verseiben legjobban megnyerte tetszésünket, az nem más, mint őszintesége és egyszerű mesterkéletlensége. Ugy látjuk, hogy az erő, gondolatban és kifejezésben egyaránt, nem valami nagy mértékben jutott osztályrészül Katona Ivánnak. Nem tud megbirkózni oly költeményekkel, melyekben általánosabb, nagyobb gondolatokkal és ezen gondolatok kifejezéséhez szükséges ódaibb dikcióval kellene fellépnie. (L. A munka, 76. 1., Erzsébet, 65. I.) Érezte ezt ő maga is. Nem keresett boncolni való eszméket, nem áhítozott nagy gondolatok után, megelégedett én-jével s azokkal az érzelmekkel, melyek szive világát eltöltötték. De ne gondoljuk, hogy érzelmeinek versbe foglalása talán valami modoros,