Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-02-27 / 9. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. február 21. Dr. Strommer Viktorin konferenciái. II. A vallás. (*) Az élet olyan, mint egy hatalmas vadászterület. Felajzott nyíllal, rozsdás, elkopott fegyverekkel és a modern technika vívmányaival törnek a nemes vadra. Intrikák szövődnek: ésszel, furfanggal törnek valaki ellen, hogy kitaszítsák abból, ami őt . megilleti. A hamupipőke szerepe hálátlan szerep. Az a legnagyobb bűne, hogy szép. Hogy lelke gazdag tartalmával, szíve melegével szíveket foglal le. Ezért keresik halálra, akik ellene leselkednek. Irigyei minden eszközt megragadnak, hogy szépségének varázsát megtörjék s a lelkeket »felszabadítsák hatalma alól. Az a nemes vad, melyet halálra keresnek, ez a szegény hamupipőke, melyet meg akarnak fojtani: a vallás. Hiába! A vallásnak ez a sorsa. Folytonos üldözés, szakadatlan vértanúság és örökös diadal! Számtalanszor megfojtották volna már, ha — lehetne. A mai támadások csak egy régi, hömpölygő, piszkos áradatnak minduntalan megújuló hullámverései. Rég megcáfolt elméletekkel hadakoznak ellene. S ezek a rozsdás fegyverek, melyeknek a lomtárban volna a helyük, mégis sok modern emberre hatnak. Aki szereti az egyházat, megremeg a fegyverek éktelen zörejére. Félti azt, akit szeret! Akik gyűlölik, diadalmasan kürtölik világgá: imc, vége a sziklának! Leomlott egy fuvallatra. Elsöpörték a modern tudomány ágyúi. Fichte, Nietzsche, Kant, Schoppenhauer arzenáljával harcolnak ellene. Szemfényvesztő ügyességgel hirdetik, hogy a vallás a lelkek nyűge, az emberiség átka. Csatasorba hívják mindazokat, akik gyűlölni tudnak. Csak rossz álom legyen a vallás, mely meggyalázta az embert, hiszen bilincsbe verte a szívét s megfojtotta a gondolat szabadságát. Heckel és követői a természettudomány nevében végezték ki már jó néhányszor. Különös, hogy — mégis él. A naiv -keresztény kíváncsian, de egyúttal megdöbbenve olvassa, hogyan végez egy-egy »tudós« a lapok tárcarovatában a kereszténységgel és Krisztussal, és megbámulja azt a bölcsességet, mely 75 sorban kivégzi azt, amit két ezredév pokoli gonoszsága sem tudott kitépni az emberiség szívéből. Ha okos ember is elolvassa azt a tárcát, kacagni tudna rajta, ha nem volna oly szomorú, hogy akadnak keresztények, akik ilyesminek is felülnek. . . Olyan ma a vallás, mint Noe bárkája a vízözön korában. Megsokasodtak akkoriban a vizek; a hullámok egyre jobban megdagadtak és a bárkát mindig magasabbra emelték. De csak a bárkában volt élet. Körülötte rémséges pusztulás. Az életből kiűzve a vallás is egyre magasabbra emelkedett. Ezért oly idegen a modern embernek. Lesi az ajkát, hogy megszólaljon; szomjas a fényre, a szóra, a gondolatra. Szeretné, ha a vallás lelkéből kipattant gondolat az ő lelkének is sajátja lenne. De fáradt; lusta felemelkedni oda, honnan az égi fény, az isteni szikra biztatóan, szelíden ragyog feléje. Peclig a vallás kérdése nagyon egyszerű. Megdönthetetlen észokok bizonyítják, hog)» van Isten. Ez az alapom. Ezen vetem meg szilárdan a lábam. S nincs hatalom, ami le tud róla szorítani. Yan Isten! Az egész világ neki, a végső oknak köszöni létét. Volt idő, mikor még nem volt meg a világ. Csak maga az Isten. Nehéz elképzelni is, de volt ilyen idő. Mert egyedül Isten volt öröktől fogva. Mit csinált ? Egy szellemeskedő úriember azt mondta rá: unatkozott. Hiszen egyedül volt! Rossz vicc, de sokat megmagyaráz. Fényes bizonyítéka a modern éretlenségnek és felületességnek. Tehát az Isten egy magára hagyott, unatkozó öreg úr, aki azért teremtette meg a világot, hogy szórakozhassék! Micsoda .ferde gondolkozás! Hiszen a "végtelen lényben megvan minden szépség tartalom és jóság, ami egy érző szívet és gondolkodó elmét leköthet. A végtelenségben nincs idő, nincs kor, csak fiatalság és élet. Nem szorul senkire, hiszen nincs tökéletesebb nála. A világ csodálatraméltó szépsége csak elmosódó, halvány sugara az isteni szépségnek. De létrejött a világ. Ki teremtette? Csak az lehelhetett bele lelket, aki a világ előtt is élt. Az Isten. О alkotott, azért vagyok. Neki köszönhetem mindenemet. Tehát ü az én uram. En csak szolgája, lekötelezettje vagyok. Ez a vallás alapvető tétele. Tehát nem ránk disputált paragrafusok tömkelege, hanem az Isten és ember közötti természetes viszony. Tőle jöttem, az övé vagyok; más célt nem tűzhetett elém, csak a legjobbat: hogy Hozzá térjek vissza. A végtelen Isten szeretetből teremtette és szeretettel vonzza magához az emberi lelket. Szívére akarja ölelni, arra a szívre, melyből az emberi szív lelkezett. A vallás nem theória, hanem élet. Támadni, gyalázni lehet, de megölni soha. Mert azt a viszonyt, mely az embert Istenhez kapcsolja, maga az Isten sem tépheti szét. A legfőbb igazságokat, az alapvető fundamentumokat maga az ész is meg tudja alkotni. Ha ezekkei tisztában vagyok, a szív munkája következik. Ha Istené vagy, ha tőle kaptad halhatatlan lelked: térdre ez előtt az Isten előtt! Imádd és szeresd, akit eszeddel megismertél. De maga az ész nem elég. Épen azoknál kevés, akik legjobban hivalkodnak vele. lirai ömlengéssé fajul; nem! Ha találunk is itt-ott modoros verset a füzetében, (pl. 79. l.j találunk jóval több nemes hevülettől áthatott költeményt. Egyikben-másikban megközelíti azt a fokot, melyet lirai magaslatnak nevezünk. (40. 62. 72. 84. Г). De hevülete nem a nagy hangban tör ki, hanem önmagát győzi le. Elmélkedésre se volt élés mélysége: о J о 1 helyenkint felszínessé válik (48. 1). Szerelmi érzései, a kötet második felében pedig betegsége és megsejtett korai halálának érzete szolgáltatják verseinek tárgyait. Elbeszélő verse nem sok van, de, úgy látszik, nem is szeretett ilyet írni ; nem is volt hozzá készsége. A nóta se állott hatalmában (11. 14.1. 55.1.); ilyes nótás verseiben reminiscenciákban és itt-ott közhelyekben vész el a költemény, pedig a közhely, meg a reminiscencia a költemény leglényegesebb sajátságát, az egyéni, az alanyi vonását emészti fel (35. 38. 47. 65. 87. 1). A nóta alapjában vidámabb hangulatot tételez fel, melyből bizonyos könnyedebb, frissebb, üdébb költemények fakadnak. Katona 1. nyilván régen magában hordott betegsége miatt nem ily derült kedélyű poéta, de nem is pesszimista; nem panaszkodik, nem esik kétségbe, nem válik terhére még a legvidámabb olvasójának sem. Sok költeményében foglalkozik a maga gyötrő sejtelmeivel, de nem hogy unottá válnék, hanem inkább részvétünk fokozódik iránta, sajnálkozásunk növekszik. Költeményes füzete közepe táján kezdődnek ilyes, önmagába utaló megadással, lemondással eltelt versei: Csendes a tó . . . Nincs egy hullám se rajta, Nem tépi gond és szenvedély vizét — Széles tükrében a nap arculatja Ragyogását pajzánul hinti szét.. . Csendes a tó . . . De lelkemet a partján Zajló hullámok szele járja át; S hiába kacag a felséges égbolt: En nem érzem a fényét, sugarát. (64. 1.) Borongást (67.) érez helyette. Utolsó fényét az égen feledte A dalos szavű, vadvirágos nyár Ma még átéljük — tán egyetlen egyszer — A verőfénynek büszke örömét. De vége lesz a dalnak, napsugárnak, Már jő az ősz, a ködös, a sötét. Ámde melyikünk jut új tavaszához? Hiszünk, reményiünk, bizunk nagy erősen, S meg-megcsap mégis a kétség szele. Még egyszer örült a tavasznak (86.) azonban mindig jobban érezte ereje, élete fogytát. Érzem, távozol tőlem, Világhatalmas, nyári nap. Emlékül tőled — egy sugár . . . Oh, ezt az egyet hagyd itt nekem. Ha újra jősz, a tény köszönt már (95. 1). Azonban nem volt számára több virágos nyár. * * * Közelállóinak a fájdalmon, a szereteten s a szétfoszlott reménységen kivül, barátainak a kedves emlékeken kiv-ül szerény formában érzelmes és érző szívvel megírt költeményeit hagyta még hátra. Nem nagy igényűek e versek, de mégis szívesen olvastuk s foglalkoztunk velők, mivel a rejtelmes, sejtelmes, szimbolizáló, majd pedig duhajkodó, tobzódó divatos verselés korában jól esett olvasnunk e szívből fakadt, mindig nemes felfogású, tolakodás nélküli, soha erkölcsöt nem sértő, beszédes költeményeket. A külső formákról is illenék valamit szólnunk; ha élő költőről volna szó, lenne is több mondani valónk, a másvilágra költözöttel szemben azonban ezen feladat alól mentnek érezzük magunkat. Takács Gedeon.