Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-02-20 / 8. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. február 6. Excellenciájához. Őszintén feltártuk a lap anyagi helyzetét és szives támogatását kértük. Hornig Károly báró, aki csak nemrég adta a pápai kath. egyesületek iránti jóindulatának és bőkezűségének beszédes tanújelét, s aki egykor maga is büszkesége volt a kath. sajtónak, meghallgatta kérésünket. Négyszáz korona évi szubvenciót biztosított a »Pápa és Vidékének«. Ezzel egy csapásra meg van oldva a kérdés. Lapunk jövője biztosítva van 1 Mélységes hálával és őszinte köszönettel fogadjuk ő Excellenciáj ának nagylelkű intézkedését. S az a melegelismerés, mellyel főpásztori soraiban köszönetet mond mindazoknak, kik a lap érdekében fáradoztak, csak újabb ösztönzés lesz arra, hogy kötelességünknek a jövőben még odaadóbban, még nagvobb lelkesedéssel megfeleljünk. Ő Excellenciája nemes útmutatása legyen intő példa arra, hogy ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami egyesít. Érzékenykedés helyett kitartó, becsületes munkával, egymás meggyőződésének tiszteletben tartásával és kölcsönös szeretettel vigyük előbbre lapunknak és vele karöltve a pápai kath. társadalomnak ügyét! Dr. Strommer Viktorin konferenciái. I. Van Isten ! (*) E. hó 16-án, szerdán hangzott cl a bencés gimnázium tornatermében az első konferencia-beszéd. A zuhogó eső ellenére is szépszámú hallgatóság gyűlt egybe, hogy a pannonhalmi theologiai kar egyik kiváló tagjának, dr. Strommer Viktorinnak, nagy tudással felépített és hatalmas szónoki lendülettel előadott beszédében gyönyörködjék. A súlyos igazságok hatása alól nem tudta magát kivonni senki. Mély barázdákat szánélet minden javairól lemondva, a boldogságot egy félfénekü üres hordóban találta fel; de még többen — és valljuk be: sokkalta bölcsebbek — voltak Epiknros tanítványai, akik mesterükkel a dúsan terített asztal örömeinek élvezését tartották a földi élet boldogságának egyedüli feltételéül. Augusztus császár kegyvadászó udvari poétája: a mézédes-szavu Horatius azt tartotta boldog -nak: qui Procul negotiis, Ut prisca gens mortalium, Pater lia rura bobus cxcrcct. suis Solutus omni foenore« — vagyis magyarul: ' aki gondtalan, S mint hajdan ős-elődeink: Saját ökrével szántja ősi-földeit; — S ki uzsorától mentve van.« Mohamed próféta és buzgó követői a földi boldogság netovábbját egy jól berendezett háremben, mint a földöntúli élet hetedik mennyországának előcsarnokában keresik. A szabadság korláttalan lelkű, dicső dalnoka: Petőfi Sándor pedig arra a kérdésre: tott a lelkekben a kiváló szónok, aki a legelvontabb igazságokat is oly lebilincselő erővel, oly vonzóan és érthetően adta elő, hogy hallgatóságának figyelme és érdeklődése egy pillanatra sem lankadt, sőt egyre élénkebb lett. Lapunk szűkre szabott keretei nem engedik meg, hogy beszédét szószerint közöljük. Csak a főbb gondolatokat vetjük papírra, okulásul azoknak, akik bármi oknál fogva nem jelenhettek meg. Azok pedig, akik jelen voltak, e rövid vázlat segítségével könnyebben visszaidézhetik emlékezetükbe ennek a fenségesen szép szellemi tornának egyes részleteit. A mindennapi élet érdekes problémákat vet fel', mondotta a kiváló szónok. Az emberi tudás, a művészet, az irodalom valósággal halmozza az izgató thémákat. Ezek között is legérdekesebb, legizgatóbb maga az ember. A lelke, a tehetségei, esze, örökké törtető akarata, magasan szárnyaló vágyai, a szíve világa, brez : szeret, gyűlöl; tudásra vágyik, nem szereti a rejtélyes homályt, tisztán szeretne látni. A XX. század embere, a modern ember, érdekes species. Teljesen elüt őseinek lelki vonásaitól. Hiába keressük benne rég letűnt századok embereinek eszményeit, szíve világát. Szomorúan jellemzi a felületesség; a legéletbevágóbb dolgokban is tájékozatlan.Csak tapogatózik. Pedig akar látni, szeretne törtetni; a tudománwk, a technikai Vívmányok terén hallatlan rekordokat ért el. De egy bizonyos téren, a vallás-erkölcs terén gyenge, beteg legénynek bizonyult. Nem tud szárnyalni, sötét éjt szaka veszi körül, melyben tehetetlenül botorkál lépésről-lépésre. Valamikor volt eleven, legyőzhetetlen hit, m el}« összekötötte az eget a földdel. Ez a hit csudákat művelt; hősöket, martirokat nemzett. Ma pedig a kételkedés üli meg a lelkeket; egy buta köd, melynek homályától nehéz szabadulni. Ez zsibbasztja meg az ember akaratát, ez töri le a szárnyát, ha fel akar emelkedni; ez zárja el előle a boldogság, a boldogulás, az élni-tudás útját. Ez az oka annak is, hogy a vallást ma sokan csak parádénak tekintik. Tiszteletben tartják, mint a régi világ egyik jellemző vonását; úgy tűnik fel előttük, mint az őszi napsugár, melynek szép, csillogó a fénye, de nincs igazi éltető melege. Kegyelettel beszélnek róla s úgy vannak vefe, mint a régi, értékes bútorokkal, melyeket szeretettel őrzünk, s ha valami kedves vendégünk akad, el is dicsekszünk velük, de — használni, nem használjuk. A modern ember idegenbe tévedt lelkét nehéz visszahódítani. Azokat az embereket, akik így imádkoznak: »Uram, Isten, ha vagy, mentsd meg lelkemet, ha van, az örök kárhozattól, — ha van,« nehéz visszatéríteni arra az útra, amelyről letévedtek. Ez a kételkedés, ez a fatalizmus lehet életfelfogása annak, aki nem akar, vagy nem tud gondolkozni. De a gondolkodó értelem többet akar. Meggyőződést akar magában kialakítani, bizonyosságra törekszik. Az a kérdés tehát, van-e meggyőződésem, mely engem éltet és boldogít. IIa van, gazdag vagyok koldus gúnyában is; ha nincs, hiába rakják lábam elé az egész világ minden kincsét, — koldus vagyok. Épen ez a lelki üresség, ez a tartalmatlanság űzi-kergeti a modern embert, hogy végre tisztán lássa: csalóka fény, lidércfény-e az, amelyet hajszol, vagy a nap, az igazi világosság. Pe akar világítani a ködbe, a homályba, harmóniát akar teremteni az ész és a sziv, a hit és a tudomány között. Pedig ez utóbbira nincs szükség. Mert a tudomány legnagyobb kitűnőségei ma már úgyszólván kivétel nélkül ismétlik a királyi zsoltáros énekét: Mondá az esztelen: Nincs Isteni Napjainkban komoly tudós már nem tagadja Isten létét. A különbség csak az, hogy az egyik végső oknak nevezi, a másik ősforrásnak, stb., mi pedig Istennek. Mivel életbevágó dologról, egész lelki életünk alapjáról van szó, jogunk van tisztán látni. Lássuk tehát azokat az igazságokat, melyeknek a fényénél tisztán a modern tudás fegyvereivel meglátjuk az Istent! Isten léte minden vallásnak alapkérdése. Ha tehát létezik, egy óriási kérdésen túl vagyunk. Ha nem létezik, ebből is le kell vonnunk a konszekvenciákat. Elvégre is nem Hol a boldogság mostanában ? •— valószínűleg egy olyan ködös, hideg februári napon, mint ez a mai — meggémberedett ujjaival utánairva így felelt: Barátságos, meleg szobában. S ugyanő egy másik kérdésére: S tulajdonképen mi a boldogság?« azt felelte, hogy: »Hisz minden ember azt másban leli.« A boldogsága -ról értekezvén azonban, mi nem ezen relativ, viszonylagos, hanem a viszonyoktól és mellék-körülményektől nem feltételezett, tehát feltétlen, az absolut boldogság fogalmát kívánjuk megállapítani, — ezt pedig rövid határozottsággal így definiálhatjuk: A boldogság az egyén föltétlen megelégedésének öntudatos érzése. Ezért nem lehet képzelni boldogságot föltétlen megelégedés nélkül, s ezért 'nem lehet boldogság a megelégedés öntudatlan érzése az álom, vagy a szellemi élet elhomályosodásának állapotában. S van-e öntudatosan érzett egyéni, absolut, feltétlen megelégedés? A jelen állapottal való feltétlen megelégedés érzetét némelyek a léleknek azon gondnélküli nyugalmában vélik feltalálni, melyet az ily szerencsés temperamentummal biró egyének Petőfi magyar nemeseként a teljes tétlenség állapotában elveznek, akik igazat adnak a költőnek, hogy: »Gonddal jár a gondolat, — Gondtalanság nyugalominal . De hát ezen gondnélküli nyugalom tespedt tétlensége magában foglalja-e az öntudatos megelégedettség minden föltételét ? S ha igen, absolut boldogságot nyujt-e ezen tétlen nyugalom, ezen gondtalan megelégedettség ? Korántsem! — Az ilyen állapot kizárja a mult minden örömeinek felidézésében s a jövőre irányuló minden vágy felmerülésében nyilvánuló gyönyör érzetet, s épen azért, mert gondtalan, nem lehet öntudatos és akkor nem is lehet szó a meghatározásunk szerinti eszményi boldogságról. Mások a jóllét öntudatos érzetében keresik a feltétlen boldogságot. о о Igen, de az ember gyarló természeté-