Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-12-25 / 52. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. november 20. I SZERETET ÜNNEPÉN- S Ó isteni láng, bűvös Szeretet, — Te ülsz ma itt diadalünnepet! . . . ... A földnek minden rejtett kis zugában Sejtelmes, édes, boldog suttogás van, Apró gyermeksereg csacsog . . . Rózsás arcokból, nefelejts-szemekbül Titkos örömnek üdvössége rezdül, Ott van a mennyország, csak ott! . . . Mindenki dús, e napon nincs szegény, Gazdaggá forrt a Szeretet tüzén. Felejtve van a kinzó gond, a baj ma, A tiszta sziveket szent béke lakja. Nincsen ma fennhéjázó a világon, Aláhanyatlottak a büszke fők; xA dölyfös emberfajt ma nem találom, Alázattá szelídült át a gőg. Az emberek szük látköre kitágul. Meglátják azt, mit azelőtt soha, — Megindul im a kőszív is, meglágyul, A fagyos ajknak nyúlik mosolya. A rohanó embertömeg között Nyomort enyhítni vágy az önző ember, xAz elhagyatott, a sorsüldözött Feléled s bizik, ki már bízni nem mert. Hol engesztelhetetlen gyűlölet Tombol, reá lel a szeretet-áldás, —Elbűvöli a hideg sziveket Az irgalom, a jóság, megbocsátás. Ki hinné, hogy csodák történnek újra ? Egy új világ lett . . . látjuk elámulva. S örvendez a sziv, ujjong a kebel, Hogy az ember — embertársára lel E csodálatos, e szent éjtszakán, xA megváltó Szeretet hajnalán. ... О isteni láng, bűvös Szeretet, — Te ülsz ma itt diadalünnepet!... Egy gondolat fáj csak olyan nagyon Áldott Szeretet, szent ünnepeden ! . . . О mért, hogy csak ezen az egy napon Uralkodol az embersziveken?! . . . Szelényi József. flz öröm és bánat könnye. Irta: Zsilavy Sándor. I. Hangos nóta járta Hársfa község utcáin. xA. katona-legények igyekeztek könnyeiket elrejteni a nóta hangjaiba, ami bizony nem nagyon sikerült. Elmultak a szép rekruta-napok. Itt volt a bevonulás ideje. A nagykorcsmában gyülekeztek, hogy együtt indulhassanak. Siránkozó asszonynépség vette körül az ivót, ahonnét ki-kihallatszott a legények sirva szóló, vigasztaló nótája: »Ne sirj-ne sirj édesanyám, hogy katona vagyok, Megálmodta a szeretőm, hogy megszabadulok!» Bennt biró uram számlálgatta legényeit, nehogy itthon maradjon egy is közülök és szégyent hozzon a falu böcsületére, melyre Hársfa község birája nagyon kényes volt. A huszonhat közül még csak egy hiányzott. Egy, akire még biró uram is büszke volt, Bakacs Miska. Megtermett, deli, szép szál legény. A falu eleje, akit jó szivéért mindenki szeretett. Ha más valaki hiányzott volna, már rég futtatta volna érte a kisbirót, Igy azonban maga ment el érte, mert az indulás ideje veszedelmesen közeledett. De meg ö maga is akart egy-két vigasztaló szót szólni a szegény özvegy Bakacsnénak, kinek egyedüli támaszát, fenntartóját, istápolóját kommandírozta el az öreg édesanyától a hideglelkű felcser. Félve lépett be Bakacsék kúriájába. Körülnézett a szép, tiszta, tágas udvaron, amely még most is magán hordta a letűnt, szép idők nyomait. Hej, azért mégis máskép volt itt is minden, amikor két-három négyes fogatú ökörszekér hagyta el Bakacsék kúriáját és béreseik, s béresgyerekeik ostordurranásaitól volt hangos napestig az utca. Azóta nagyot fordult a világ kereke. Elek, a nagyobbik fiu, a boldogult Bakacs Tamás büszkesége, elverte az ősi vagyont. Alig hagyott meg néhány hold földecskét, amit Miska maga szántogatott két tehénkéjén, mialatt bátyja, a gonosz, léhűtő, iskolából kicsapott Elek, a korcsmát bújta. Mi lesz most a magával is tehetetlen öreg nemzetesasszonnyal? Igaz ugyan, hogy itthon marad Elek, de jobb volna, ha őt vinnék el Miska helyett. Ily gondolatok búsították, amikor félénken benyitott a duplaajtós konyhába. Nesztelenül, lábujjhegyen közeledett a szoba felé, mint a tolvaj, aki az édesanya kebléről akarja elrabolni egyetlen gyermekét. Olyan félelem és szánalom szállotta meg szivét, hogy már-már visszafordult; veszni hagyta volna még a falu becsületét is, amikor a kemence szájánál gubbasztó komondor elvakkantotta magát. El volt árulva. A neszre feltárult a szoba ajtaja és kisirt szemmel, kezében a hagyományos katona-kofferrel kilépett Miska. Illendően köszöntötte a falu érdemes biráját, aki zavartan forgatta kezében kalapját. — Mehetünk bíró uram, — szólt a daliás legény. A szobából hangos zokogás volt rá a felelet. Bíró uram be akart szólni valami vigasztalót a nemzetesasszonynak, de úgy összeszorult a torka, hogy csak annyit tudott nagynehezen kibökni: — Hát . . . hát az Isten áldja meg a nemzetesasszonyt. Ezzel megindultak. Szótlanul mentek egy jó darabon egymás mellett. Nem vették észre még annak a kisírt, gyönyörű szempárnak a bucsutekintetét sem, amely Szendey uramék ablakából addig kísérte őket, míg csak el nem tűntek a nagykorcsma udvarán. Pedig közvetlen az ablak alatt vitt el az utjuk. A korcsmában tért csak magához bíró uram és hangos szóval nógatta a legényeket indulásra, ami bajosan ment, mert a búcsúzásnál mindegyiknek akadt még valami mondani valója. Miska ült fel elsőnek a kocsira. Neki senkije se volt a siránkozó asszonysereg között. Attól az örökké szomorú, fájdalmaktól megtört édesanyától már elbúcsúzott Elektől pedig, aki most is a korcsmában ordítozott, nem kivánt elbúcsúzni, mert félt, hogy búcsúzás helyett olyat talál vele tenni, ami megszomorítja annak a szép, fehér hajú öregasszonynak a szivét. Végre felcihelődtek. Megindult a hosszú kocsisor. Elmentek a rekruták. II. Hideg téli este van. Künn sivít a szél. Hordja a havat egyik helyről a másikra. Benn a csöndes falusi szobácskák kandallóit körülülik a ház népei. Még a komondor is behúzódik és lomhán fekteti fejét első lábai közé. Karácsony este van. Megindul a beszéd a kis Jézusról, aki ma este eljön a jó gyermekekhez. Ajándékokkal halmozzza el a kisdedeket. Békét hoz az emberek szivébe. Vigaszt a szomorúaknak. Erőt a csüggedőknek. A korcsma ivója is üres, csendes ez estén, csak két züllött alak forgatja a .kártyát a pislogó olajmécses gyenge világánál. A másik asztalnál a korcsmáros két szolgája,