Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-12-25 / 52. szám

1910. szeptember 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 421. Gyurka és Pestya üldögéltek ünneplőben, várva a beharangszót az éjféli misére. — Hallod-e Gyurka! — szólt Pestya — ez az Elek is jobban tenné, ha a szegény édesanyja mellett maradna és imakönyvet forgatna inkább a kezében, minthogy leül kártyázni, azzal a tudja a csuda miféle nációval, aki ma este már harmadszor kopasztotta meg és mindannyiszor hazulról hozott pénzt szegény, tehetetlen édesanyjától, akit, ha Miska idejében haza nem jön, gonoszságával épúgy a sirba visz, mint az apját. — Hadd el! Úgyis ott van már féligmeddig az öreg nemzetesasszony. Azt az utolsó 10 hold földecskéi is, melyet Miska oly jó kedvvel, fütyörészve szántogatott, leeregette már a torkán. Nincs abból más, mint a csira tehén, de Tamás vagyok benne, hogy nem adja-e el, 1— ez a tékozló — azt is a nagykállói vásáron. -- Nem is tudom, mi lenne a szegény nemzetesasszonyból, ha Szendeyék Bözsikéje néha-napján nem gondozná. -— Hej Pestya, ha a Miska hazajön, nem tudom, hogyan vallja ki szegény! Tudod-e, hogy már a fürerségig felvitte a katonaságnál, pedig alig van oda másfélév óta? A culagját pediglen mind hazaküldi a nemzétesasszonynak. Mig a két szóga így nyelvelgette a kártyázók egyikét, addig azok ugyancsak nekiláttak. Elek már az utolsó pénzét tette a kártyára, azt is elvesztette. Tántorgó léptekkel hagyta el a korcsmát. Sietve, — már ahogy a bevett szesz engedte, — bandukolt hazafelé. Otthon egy imádkozó öregasszonyt talált, akinek könnyei patakként hullottak a kezében tartott vaskos imakönyvre, egy távol levő kedves fiúért, de bizonyára legtöbbet egy bűnös, megtévelyedett gyermekért. О érette. Köszöntés nélkül lépett a szobába. Egy percre zavartan állott meg a sirva imádkozó öregasszony előtt. De csak egy percre, mert a másik pillanatban úrrá vált rajta a szenvedély, amelyet nem tudtak legyőzni az édesanya bánatos könnyei. — Pénz kéne, vagy mi! —szólt dúrva, borizű hangon. — Nincs több. Az elébb vitted el az utolsót, amit öcséd küldött keservesen megtakarított filléreiből. — De nekem kell! bárhonnan veszik is elő. Hangos zokogás volt rá a felelet. — Adja ide azt a rongyos aranyérmet, amit a nyakán visel, — szólt Elek szívtelen hangon. — Ezt ? Soha! Felemelkedett karosszékéből özv. Bakacsné, mintha menekülni akart volna. Két kezével reszketve szorította keblére az aranyérmecskét, melyben két fiának gyermekkori arcképét viselte és nem egyszer könnyeivel áztatta rideg magányában. — Ha nem adja szép szerével, majd ideadja máskép! Vad, eltorzult arccal lépett oda magával tehetetlen édesanyja elé és szentségtelen kezekkel letépte kebléről egyetlen, féltett kincsét, a rég mult szép idők kedves emlékét. Az anya visszahanyatlott karosszékébe. Elek, amint kezében érezte az értékes érmecskét, rohant vele az ajtó felé, amely e pillanatban feltárult és ott állott Miska kiegyenesedve, mint egy itélő biró. — Fiam! — Anyám! Anya és fiú egymás karjába rohant s sirtak hosszan, némán, szótlanul. Elek, mintha sóbálvánnyá vált volna, úgy állott egy helyben. Nem birt mozdulni. Feltámadt bensejében mardosó lelkiismerete, amint látta az anyát és fiút egymás karjaiban. Szeretett volna menekülni e helyről messze-messze, de valami nem . engedte. Könny szökött a szemébe és sirt, mint a gyermek. — Nézd fiam! Ott áll Elek is —szólt Bakacsné könnyben uszó szemekkel. — Bocsáss meg bátyám, -— szólt Miska szelid hangon — hogy nem vettelek mindjárt észre, de . . . Elek odarohant édesanyjához, leborult előtte és csókjaival árasztotta el jóságos kezét. — Meg tudsz-e bocsátani, anyám ? — kérdezte bűnbánó hangon. Fiam! Fiaim! És együtt sirtak mindhárman. Az öröm és bánat könnyei egybefolytak. E percben igazán nem tudta Bakacsné, melyiket szereti jobban. A közeli templomból pedig behatolt az ének: „Dicsőség a magasságban Istennek! Béke a íöldön a jóakaratú embereknek!" Mire az utolsó akkordok elhangzottak, ott térdeltek mindhárman az Úr Jézusnak falon íüggő képe előtt. Csak másnap került rá a sor, hogy elmondhassa Miska a katonaságtól való szerencsés szabadulását, amit egyedül jószívű kapitányának köszönhet, kinek elmondotta otthon hagyott övéi szomorú sorsát. A kapitány megsajnálta és közbenjárására az ezrednél elengedték hátralévő idejét. . . . Amikorra pedig kitavaszodott, a gazdag Szendeyék Bözsikéje ott etette a baromfiakat Bakacsék portáján, mint Miska hites felesége. Az öreg nemzetesasszony még megérte, hogy két dolgos fiának kezenyomán ismét visszatért Bakacsék kúriájára az elmúlt szép idő, amikor Bakacsék béreseinek és béresgyerekeinek ostordurrogatásától volt hangos az utca. Mária lobogója. Kicsiny sereg indul élet-halál harcba, Láng ül a szemében, tűzben ég az arca. Hogyne menne harcba, hódító csatára, — Mennyei üdvének győzelem az ára! Viszi is a zászlót nagy bátran a vészbe, Rajta a talizmán, a Szüzanya képe. S az Ur az egekből gyönyörködve nézi : Mária-leventék, Mária vitézi . . . Vitéz leventehad . . . ifjú valamennyi, S a halál himnuszát lelkesedve zengi, Duzzadó erükben megpezseg az élet, De a tarka rétről virágot se tépnek; Az enyelgő szellő ingerkedik vélük: Örömre válthatnák minden szenvedésük, És ők tovább mennek tüskék között járva, Hosszú még az utjuk föl a Golgotára. Aranyfény ragyogja be a messze tájat, Mégis — az arcukon sötét felhő támad; A virágok kelyhén meg se rezg a harmat, Hire sincs, jele sincs dúló zivatarnak, Derült az ég alja, tiszta az ég kékje, A fegyver, ha csörren, el-elhallgat félve; Csend ül a vidéken, a levél se lebben, — Mit akar e sereg? hol van itt az ellen?! . Kezükbe a kardot az Ur szava adta: »Vigyétek e zászlót büszke diadalra! Ne várjatok itten soha békességet, A fegyverszünet is irtóztató vétek. Menjetek a harcba, életre-halálra, Csak győztest díszíthet a babér, a pálma. Én adtam a vágyat, mely a szivbe bent ég, — Föl a háborúra, Mária-leventék! . . . S megindul a küzdés, hadba száll az ellen : A merő anyaggal küzködik a szellem; Erény a vétekkel, bűnnel kel birokra, S Isten erejével földre is tiporja. Izzó szenvedélyek, indulatok árja Boszutól lihegve csak a jelet várja; Elül a vezérük: a pokoli sátán, Szemébe' gyilkos láng, tűz lövel a száján. ¥ Majd vad tusa támad: a kard vasa villog, Megdördül a fegyver, feszülnek az izmok; Mintha csak titáni karral küzdenének, Legyűri a halált a krisztusi élet! A rút szenvedélyek kialszanak lassan, Kifárad a sátán a nagy viadalban, De a fehér zászló vigan lobog, leng még: »Föl az uj csatára, Mária-leventék! . . .« És a kicsiny sereg megy újra a harcba, A győzelempírtól kigyúlad az arca; Hogyne menne ujabb, hóditó csatára, Hisz' a győzelmének mennyország az ára! Viszi is a zászlót veszélyből a vészbe, Rajta a talizmán: a Szüzanya képe; Az Ur meg az égből gyönyörködve nézi: Mária-leventék! Mária vitézi! . . . Tomor Árkád. különféle lelkületek karácsonya. Irta: Hédly Jeromos. I. Egy kép. (Megrajzolja az élet; az az élet, melyet megaranyoz az ifjúkor ártatlansága). A szent karácsony- estéjén együtt ül az egész család. A kis Olivér valóságos ostromot intéz édes mamája ellen. — Drága anyuskám. Eljön-e ma éjjel a kis Jézus ? — Nem tudom, fiacskám. Ha jó voltál, kétségtelenül eljön hozzád is. — És nem voltam jó, anyuci ? — Hát bizony, egy párszor nem a legjobban viselted magadat — szól az apa. Olivér odaugrik édesatyja ölébe s elkezdi őt csókolgatni. — Édes apuskám, én azt nagyon sajnálom. Ezentúl mindig jó leszek, csak kedves, drága jó apuskám ne mondd meg a Jézuskának. — Ejnye fiam, hisz agyonszorítasz! — Nem mondod meg apuska ? — Ha jó leszel, nem mondom meg. — Olyan jó leszek apuskám, hogy mindig meg lész velem elégedve. Te sem mondod meg anyuci ? — A kis Jézus úgyis tudja fiacskám, hogy néha rossz voltál, de ha igazán sajnálod, akkor eljön hozzád is. — Nagyon sajnálom! Édes apuskám és drága anyucim bocsássatok meg és mond-