Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-11-20 / 47. szám

t>

. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1910. november 378. Ezekből az alkotó elemekből-alakul ki .az ellenség, mely félelmes felszereléssel rohanja meg ujabban hazánkat. Gombafnódra teremnek a folyóiratok, lapok, röpiratok, ponyvairodalmi termékek, felolvasások, egyesületek stb., amelyeknek részben bevallott célja, részben többé-kevésbé leplezett tendenciája a keresztény, fóleg pedig a kath. világnézlet kiirtása, a magyar nemzeti öntudat szennyítése, nemzetünk históriai erőinek nem az a fejlesztése, átalakítása, megifjusodása a kor társadalmi szükségletei es a milliók jogos aspirációi szerint, amelyet mindnyájan óhajtunk és munkálni akarunk, hanem megtörése, megsemmisítése, elpusztítása. (Lelkes taps). Hogy ezzel a rettenetes támadással szemben kellően érvényesül-e a védelem, hogy föl vagyunk-e szerelve a győzelmes visszautasításra minden téren, a tudományos vitára hivatott folyóirattól kezdve a ponyváig, az egyetemi katedrától kezdve a népies tanfolyamig, hogy a keresztény és nemzeti fenntartás erői mutatják-e az összhangot, áldozatkészséget és munkaképességet, amelyet ellenfeleinknél lehetetlen meg nem bámulnunk: mindezekről itt nem akarok szólni, mert ez ma még nem a ti dolgotok, ifjú barátaim. De a ti látástok mégis arra ösztönöz, hog}

T mintegy nevetekben, egy szent jogotok képviseletében e gyiilés idősebb résztvevőihez, a mai kor hivatott munkásaihoz forduljak és nekik ezt mondjam: Nézzétek, — vagyis inkább nézzük, mert nekem is szól az intés — tehát nézzük ezt a fiatalságot, mely teli van jóakarattal, tiszta szándékkal, bizalommal, lelkesedéssel, mely saját kortársai sorában meg tudott állani a gonosz áramlatokkal szemben és megmaradt az egyenes uton; nézzük ezt az ifjúságot; ezek a mi fiaink, a mi örököseink. Ne legyünk rossz apák, ne engedjük a gondjainkra bizott örökséget pusztulni; áldozzunk, dolgozzunk annak fenntartására, ne hagyjunk fiainkra züllésnek induló vallási és nemzeti életet. A maguk munkáját majd elvégzik ók, ne rakjuk vállaikra azt is, amit nekünk kellett volna elvégeznünk. Most pedig hozzátok fordulok, ifjú barátaim. Komoly idők elé mentek; küzdelmes, fáradságos, de annál dicsőbb élet vár reátok. Fegyverkezzetek. Legyetek férfiak a szó teljes értelmében. Az elméletek azon anarchiája, amely szellemi világotokat körültáncolja, ne szédítsen el, hanem tanítson arra, hogy annál tántoríthatatlanabbul ragaszkodjatok ahhoz az egész keresztény igazsághoz, melynek letéteményese a katolikus anyaszentegyház. Ragaszkodjunk hozzá gondolatban, érzelemben, szóban és tettben, egész éltünk berendezésében; ragaszkodjunk hozzá egészen, nem elszigeteltségben, sőt kétséges együttműködésben másokkal a keresztény világnézlet közösen birt igazságainak és a nemzeti fentartás nagy érdekeinek megvédésére, de megőrizve az igazság azon teljességét, amelyet egyházunk tanításában találunk, ragaszkodjunk hozzá támadó fellépés nélkül, önérzetes nyugalommal, nem mint valami gyengeséghez, amelyet palástolni, vagy mentegetni kell, hanem mint ahhoz az erőhöz, amely nem csupán minket tart lelki egyensúlyban, hanem közvetett hatásával bizonyos szilárdságot és kohéziót kölcsönöz a rajta kivül álló becsületes lelkeknek is (Lelkes éljenzés cs taps). Ezzel a habozást nem ismerő, minden kétely fölé emelkedő szilárdsággal vértezzük körül a nemzeti öntudat uralmát is lelkünkben. Ez nem azt jelenti, hogy elzárkózzunk a nagy emberi ideáloktól, hogy egész erővel bele ne vessük magunkat abba a szociális munkába, melynek célja egyszóval mondva az, hogy emberhez méltó élete lehessen minden embernek, hogy tehát ki kell küszöbölni mindazt, ami ennek útját állja és létesíteni mindazt, ami odavezet. A nemzeti eszme ezt a gondolkodást, ezt a felbuzdulást, ezt a munkát nemcsak hogy ki nem zárja, hanem egyenesen követeli. (Igaz. Ugy van). Mert a nemzet emberekből áll és boldogsága és nagysága és hatalma és fejlődése ezen emberek boldogulása és önérzete és ereje és haladása nélkül nem gondolható. De viszont, az egyén életének külső biztossága és benső teljessége nem képzelhető azon szolidaritási érzék nélkül, amely azt egy nemzeti kötelék szilárdságába beilleszti, lelkét a határtalanságba szétfutó vágyak bomlasztó hatásától megóvja és a mellőzhetetlen társadalmi korlátozásokat egy szent érzés varázsával enyhíti. (Élénk helyeslés és taps). De szükség van-e ezekre az általános elmélkedésekre, mikor magyar ifjakhoz nemzeti érzésről szólok ? Nem elég-e rámutatnunk erre, a mi édes, drága, sokat szenvedett magyar hazánkra, erre a magyar nemzetre, melynek küzdelmes volt egész múltja, küzdelmes a jelene és küzdelmes Lesz a jövője is, de amelynek gondviselésszerű emberiségi hivatása van, a Nyugat és a Kelet e találkozó pontján, hivatás, amelyet tiz évszázadon át dicsőségesen betöltött és amelyet ezután is betölteni kell, mert az egységes magyar nemzeti állam organikus erejét semmiféle mechanikai tákolmány nem pótolhatja. (Igaz. Ugy van). Gondoljunk arra, hogy e tiz évszázadon át a mi őseink, a mi elődeink teremtették itt, gyakran vérük által, de mindig küzdelemmel és fáradságos munkával azt az állami szervezetet, azt a szabadságot, azt a jogrendszert, azt a kulturát, azt a polgárosult légkört, melyet mi örökségkép élvezünk; gondoljunk arra, hogy minden jó, csak amit birunk és oly természetszerűnek találunk, hogy fogyatékosságait vesszük észre, magát a jót pedig alig emlegetjük, a mi szakadatlan nemzeti munkánknak'eredménye. (Igaz. Ugy van. Élénk tetszés). Valóban fiai vagyunk e hazának és a mi anyánk ő, aki fájdalmakban szült és fáradságosan rakta össze- örökségünket: becsüljük meg ezt az anyát. Az árva, akinek nincs anyja, a szánalom cimén tiszteletet érdemel, de aki anyagyilkosság által jutott TÁRCA. Emlékek. I. A Sirius nem az En világom napja; Csak eg}» távolodó Tündöklő csillagja, Vakitó csillagja. Hittem dőre ésszel Kelő hajnalomnak, Játszi balgasággal Hevítő napomnak, Éltető napomnak. Mosolygó fényéért A magasba keltem, О meg tova szállott S én szárnyaszegetten Le a földre estem. De ragyogj tovább is Te bódító csillag, Ködbe so'se vesző Távolodó csillag! — Szeretlek, siratlak! II. Bántotta-e lelked Az a pár sor irás, Vagy féltél miattok ? Vagy talán zavartak S nem akartál többé Boszankodni rajtok ? Mindegy, akármért is, Elégetted őket. . . Piros lánggal égtek. Hej a pirosságot A véréből vették írójuk szivének. Füstté, hamuvá lett Az a pár sor irás . . . Szántszándékkal tetted. — Szived érzése is, Mint azok a versek, Füst és hamu lettek ? III. Nézz a szemembe, s mondd, ha nem szeretsz. Mondd, hogy mindennek régen vége már. Nézz a szemembe, mondd, ha az idő Már csupa szürke hétköznapból áll, Mondd: »Vége már a csókos ünnepeknek, Számodra nincs már hév a szivemben!« — Össze nem omlik attól a világ, Ha szivedből egy álom kirebben. Ha meguntál már, ne szánj, ne sajnálj! Mondd az igazat, hallgasd meg szavam. Ne hagyj ábrándok kis mécse mellett, Sejtések közt őrlenem magam! Akaratos Tamás. JVIuraparti történetek. — Irta: Győryné Kolozsváry Margit. — II. Háromszor vontatták ki a malmokat a partra és háromszor bocsátották ismét vizre, máskép szólva, háromszor lett tél és utána tavasz, azután nyár és ősz, azóta, hogy Andris eljegyezte szive választottját. Ez idő alatt Zsizsek Miska megnősült, Markó meg kiszolgálta a katonaságot. Andris is már kétszer volt sorozáson, de, mint özvegy édesanyja egyetlen támaszát, felmentették. Még egyszer kell a bizottság elé állnia és aztán! — Megy Mankával a pap elé. Nem hideg télen lesz az ő esküvője, hanem húsvét után, mikor a kökénybokor virít az útszélen s a vetésben már elbújhat a fürj. Mankának is olyan szép fehér koszorú lesz sötét hajában. S meghivatja lakodalmára az irigy molnárokat mind, hadd engesztelődjenek. így ábrándozott Andris. Ez évben hosszantartó szárazság volt. Sok háznál a kenyér is elfogyott, mert az emberek nem tudtak őrleni. Szeptember