Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-07-17 / 29. szám

PAPA ES VIDEKE. 1910. julius 10. Szó sincs róla! Folytatni kell a munkát. Ha minden megsemmisült volna, akkor is azt mondanám: kezdjük el élőiről ! Nagy célokat, nagy feladatokat nem lehet egy-két év alatt megoldani. Ha kezet kézbe téve, vállvetve dolgozunk, nem adok neki tiz évet, a mai kitartó önzetlen, becsületes munkának meglesz az eredménye! Most a Kath. Kör fellendítésére kell az erőket egyesítenünk. Mert erre a Körre oly szükség van, mint egy falat kenyérre. Fenn kell tartanunk még áldozatok árán is! A sokaság, a szám nem határoz. Kicsi, de fegyelmezett sereg csudákat művelhet. Mindnyájan egyért s egy mindannyiért ! Össze kell hívni a közgyűlést. Lelkes, kipróbált vezéreket kell a Kör élére állítani, mert csak lelkes emberek tudnak lelket önteni a seregbe! 1851-1910. Csak a napokban adtunk hírt arról, hogy Pető Menyhért, a pápai bencés gimnázium volt érdemes igazgatója, Bakonybélbe megy nyugalomba. Ám a dispozicióba beleszóltak a földieknél magasabb, égi hatalmak. Június 30-án azt irta Kalocsán lakó öccsének, hogy juh tizedike körül keresse fel őt Celldömölkön. Csomagolni akar, hogy minél előbb Bakonybélbe mehessen sze• retett volt házfőnökéhez, Ocsovszky Kázmérhoz, akihez régi, benső barátság fűzte, s a csomagolásban számít öccse közreműködésére. Öccse fel is kereste őt kilencedikén, de bátyja akkor már oly súlyos beteg volt, hogy rá sem ismert. Csak a kezét szorította meg forrón, szeretettel s néhány perc múlva kitűzték az ősi apátsági székház ormára a fekete lobogót. Rendkívüli szerény, példás szerzetesi életet élő, csendes, magába vonult, munkás ember dőlt ki benne. Kalocsán született 1851. szept. 18-án, 1871-ben lépett be a szt. Benedek-rendbe s 187'8-ban szentelték áldozópappá. Egy évig Pannonhalmán volt hitszónok, majd Győrbe került tanárnak. 1893-ban nevezték ki Pápára igazgatónak. Tizenhárom évet töltött városunkban; tagja volt a Kath. Iskolaszéknek és a városi képviselőtestületnek, elnöke a Kath. Körnek. 1907-ben celldömölki jószágkormányzó lett, de egyre jobban sulyosodó betegsége miatt kénytelen volt a felmentését kérni, amit meg is kapott 1908. nyarán. Azóta csendes visszavonultságban élt anélkül, hogy igazában pihent volna, mert még nagybetegen is résztvett a közös munkában : folvton gyóntatott. Mint előljáró, kötelességének odaadó teljesítésével igyekezett hatni rendtársaira. Jószívű, szeretetreméltó ember volt, akit lehetetlenség volt nem szeretni. Magára alig költött valamit; úgyszólván mindenét rokonaira áldozta. Körülbelül öt évvel ezelőtt kezdett betegeskedni. Mivel orvosa nem ismerte fel a bajt, állapota egyre válságosabb lett. A későbbi házi-orvos, dr. Csehszombathy László, mindent elkövetett a megmentésére. Úgy látszott, bogy ki is gyógyul súlyos lábbajából, de mikor eltávozott Pápáról, egy év múlva újra visszaesett régi betegségébe. Két év óta jóformán nem is tudott a lábára állani. De azért gyötrő fájdalmai közt is megőrizte régi, derűs kedélyét. Mikor érezte, hogy közeledik utolsó órája, igazán példás áhítattal vette fel a halotti szentségeket s f. hó 9-én csendesen elaludt az Úrban. A pápai gimn. igazgatóságában utódja, Jándi Bernardin, főmonostori perjel temette el 11-én óriási részvét mellett. Emlékezete legyen áldott mindörökké ! Száz év. Történeti visszapillantás a pápai kath. gimnázium bencés korszakára. - Irta: Takács Gedeon. (Folytatás). A csonka gimnáziumnak 8 osztályúvá fejlesztésénél mindig előtérbe nyomul az a kérdés is, vájjon lenne-e a főgimnáziumnak elegendő növendéke. Jogos ez a kérdés, mert hiszen tudunk egy-két kisgimnáziumnak kierőszakolt kifejlesztéséről, és a főgimnázium kong az ürességtől. Ami a pápai kath. gimnázium növendékeinek számát illeti, a vidéknek a főgimnázium betetőzése alkalmával való nagyobb idefordulása, főképen pedig az a körülmény, hogy a Pápa körül fekvő városok főgimnáziumai mind nagyon népesek, és ezen főgimnáziumok tanulóinak bizonyos hányada a város fekvése miatt is idejönne, ha középiskolai tanulmányait itt kezdve, itt be is végezhetné, — gimnáziumunk a közepes népességű középiskolák között foglalna helyet. Erre a feltevésre alapot nyújt az a körülmény is, hogy a pápai kath. gimn. növendékeinek a száma a többi csonka középiskolák népességi átlagát felülmúlja. A tanulók évi átlaga 150 körül van. Legnagyobb volt a tanulók száma 1877— 78-ban, amikor 192 ifjú iratkozott be, legkisebb pedig 1858—59-ben, amikor 77 deákja volt • az intézetnek. De a lefolyt 100 év alatt csak 8-szor fordult elő, hogy 100-nál kevesebb volt a deákok száma, mig 43 esetben közbe szakgatott, száraz köhögésre késztette. A szegény gyermek fölkelt, hogy ágyba feküdjék, de egy gondolat visszatartotta még. Oly komolysággal, akár csak az ég valamely jele; oly világossággal, akár csak az Isten valamely sugallása: jutott hirtelen eszébe padre Jacinto utolsó tanácsa, a madre Katalina mindennapi kérése: »Egy nap se feküdjél le lelkiismereted vizsgálá,sa nélkül!« Lulu odafordult ahhoz a drága gót térdeplőhöz, mely ott állt ágya fejénél. A fölötte levő fülkében volt a szent Szív szobra, mit a kolostorból hozott magával s melynek eredetije ott volt látható a kápolna főoltárán. Lulu letérdelt e régi jóbarátja előtt, kinek szive nyitva volt előtte mindig, kora ifjúsága óta s két tenyerébe hajtva homlokát, kitárta előtte lassan-lassan ő is a magáét. így telt el egy negyed óra, aztán fölvetette szemét s tekintete találkozott a Krisztuskép tekintetével. Krisztus szemében végtelen szeretet ragyogott, Lulu szemében teljes ártatlanság. Aztán elmondta a bűnbánat imádságát s alázattal megköszönte az Urnák, hogy megőrizte minden bűntől. Ám a tagadás szelleme megérintette erre tisztátalan ujjával szűzies homlokát s ezt a gondolatot keltette föl benne: - Látod, hogy anyádnak volt igaza!... Padre Jacinto túlzott... Semmivel sem bántottad meg a szent Szívet! Elfáradván, Lulu csakhamar elaludt s álmában a követség termeiben táncolt a herceggel. — Straussnak egyik keringőjét játszották s Lulu igen jól mulatott. Rohanva röpült végig az óriás termen, mint valaha a kolostor udvarán ; de e terem egyre tágult, mintha fala visszahúzódott volna csak azért, hogy Lulunak nagyobb helye legyen. Az urak röptében vetették oda, milyen csinos, de ő föl se vette, mert az egyik tükörből egy halálfő hajolt ki feléje a a padre Jacinto hangján mondotta: ami most vagy, az voltam én is; ami vagyok, az lész majd te is. Az ifjú herceg fölségesen járta a keringőt s a frakkja vörös volt. Lulu nagyot nevetett, mert ő neki olybá tünt föl, akár csak a főtt rák; de oly sebesen, őrült sebesen forgott vele, hogy a kicsi Lulu elszédült s meg akarta állítani táncosát. A herceg azonban a szeme közé nevetett s tovább táncolt a zene ütemére oly őrületes sebesen, hogy valami mámor fogta el mindkettőjüket. Lulu sírva fakadt, mert a fiatal ember két keze, mint két vaskapocs, szorította s ez borzasztó fájdalmat okozott oldalában. Hasztalan hívta anyját segítségül; ez mosolyogva nézte őt s legyezővel hűsítgette magát. Akkor aztán a gróf bácsit hívta; a gróf bácsi nem volt ott, nem is felelt hát és a szegény Lulunak tovább kellett táncolnia, táncot ropnia zene ütemére, mely a pokol örvényénél is szédítőbben ragadta. Egyszer csak eltűnt a világosság és a terem padlata. Lulu atlaszcipőcskéi nyirkos, tapadó földbe sülyedtek s ez szörnyen megborzongatta. De azért csak tovább járta az édes muzsikára. Csakhogy ez már nem hegedű s fuvola hangjaiból állott, hanem klarinét és bagoly szavából; a fiatal herceg jobb keze pedig, mint valami fúró mélyedt oldalába s okozta azt az éles fájdalmat, mely fagyasztó köhögésre késztette. A sötétben azt is látta, hogy a hercegből kékes lángnyelvek csaptak ki; ezek ugyan őt nem