Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)
1910-07-17 / 29. szám
1910. ápr i lis 17. PÁPA ÉS VIDÉKE. 233. 150-nél több volt a beiratkozott tanuló. 1909—10-ben 172. A deákság számáról lévén szó, talán nem egészen érdektelen tudnunk azt, hogy miként oszlottak meg az ifjak a vallásra nézve. Első sorban azt kell kiemelnünk, hógy 1843—44-ig nem volt az intézetnek protestáns tanulója; azóta szórványosan előelő fordul, hogy protestáns fiu is jelentkezett az intézet növendékeül, de a legmagasabb szám, midőn egyrészt 1885-ben és 1895-ben 4 lutheránus tanulója és másrészt 1883—84-ben 3 református deákja volt gimnáziumunknak.*) Az izraeliták azonban jóval nagyobb számban tanultak a kath. gimnáziumban. 1806—809-ig nem volt izraelita deákunk, 1827—8-ban már 10, 1846— 47-ben 26, 1874—5-ben 30, 1872—3-ban 44, ezután rohamosan emelkedik az akkortájban emancipált zsidóság tanulógyermekeinek száma; olyannyira, hogy 1877—8-ban a pápai kath. gimnáziumban az év végén 182 tanuló közül 8 y az izraelita vallású, a katholikusok tehát csak 8-cal voltak felettük többségben. A jelen iskolai évben 7 izr. növendék tanult intézetünkben. Ezen számadatok kétségtelenül mutatják a gimnázium vezetőinek vallásilag türelmes voltát is, de másrészt azt is nagyon élénk világításban tárják elénk, hogy a magyarság nem mindig törekedett a történelmileg kialakult és egyedül őt megillető értelmiségi helyzetét sértetlenül megőrizni. A lefolyt 100 év alatt a sz. Benedekrendből 19 igazgató állott a gimnázium élén. A tanárok száma az igazgatóval együtt a régebbi tantervek idejében 6 volt, ujabban 7, de többször előfordult az is, pl. a jelen tanévben is, hogy a gimnáziumnak az igazgatóval együtt 8 tanárja volt. Jól is van 7 ez így egyrészt azért, mivel a tanterv több órát ir elő a régebbieknél, másrészt a tanároknak papi és szerzetes hivatásuk is ád dolgot, — másrészt a modern társadalmi alakulások, sőt a felettes állami hatóságok is kérik a (*1909—10-ben 2 református járt az intézetbe.) tanárságtól, hogy tudományos és társadalmi téren működjék, és joggal várhatja kath. társadalmunk is, hogy a szerzetes papság is vegye ki részét, legyen támogatója, harcosa a komoly és magasztos kath. társadalmi mozgalmaknak. (Folyt, köv.) Pápa sétautjai. A szép Dunántul egyetlen városa sem oly szegény sétaterekben és sétautakban, mint Pápa. Ha az Erzsébet liget nem volna, sokan nem tudnák, hol üdíthetnék fel a nyári forróság és munka által elcsigázott testüket. A grófi park ugyan megfelelne teljesen egy modern sétatér igényeinek, de oda is, vannak esetek, nem lehet bejutni. S a szegény pápaiak róhatják azután a kemény és forró aszfaltot a belvárosi kath. fiúiskolától egész a széles vizig. Pedig ezen a tűrhetetlen állapoton lehetne ám segíteni. Az igaz, hogy egy, közsétatérre most alkalmas helyen terület nem volna kapható, de egy kis jóakarattal oly remek sétautakat lehetett volna s lehetne még most is létrehozni, hogy e tekintetben Pápa párját ritkíthatná. Ott van a kálvária területe. Nagyobb gondviseléssel egy elegáns és nagyon kedves sétautat lehetne varázsolni. Ha valaki ily esetben a kálváriát megkerülné, teljesen elég lenne egy kellemes üdítő sétául. A belvárosiaknak nagyon közel lenne a grófi út. Olyan szép hely az, hogy egy kis gondozással, utána nézéssel s néha egy kis öntözéssel, esetleg gyalogjáróval való ellátással pompás sétauttá lehetne tenni. De talán mind között legélvezetesebb lenne a Ligetutcától kezdve a Bakonyere partjának egészen a szőlőhegyekig sétahellyé való átalakítása. Az utat szélesebbé kellene csak tenni, az utszélet befásitani, padokkal ellátni s készen lenne egy ideálisan kellemes sétaút. Köröskörül kertek, mezők, rétek, tiszta levegő, csobogó patak, mindmegannyi szükséges feltétel egy igazi sétauthoz. Ugyancsak be lehetne fásitani az alsóvárosiak számára a Verbőczi-utca folytatását, az alsóvárosi temető alatti mezei utat, vagy jobban gondozni az alsóvárosi temetőhöz vezető rövid, de elég széles utat, s padokkal ellátva a közönség használatára átadni. Ugyanezt kellene tenni a Vak-Bottyán-utcát a Hosszuutcával összekötő mezei úttal a felsővárosiak számára. Egy szóval lehetne találni kellemes helyeket, utakat, hol lehetne pihenni, nyugodni, üdülni, jó levegőt szivni, szemet, lelket gyönyörködtetni, s akkor nem kellene az utcák kövezeteit róni, a romlott, poros levegőt szívni s nem kellene a város közönségének egymást az Erzsébet-ligetben kerülgetni. Egy modern, törekvő városnak kell az ilyenekkel törődnie, mert nem elég a villany, nem elég az aszfalt s a vizvezeték, hanem szükséges az emberek egészségének gondozása elsősorban az üdítő sétaterek és utak fenntartása által. i hírekÚj pápai kamarások. Megyéspüspök urunk felterjesztésére ő Szentsége pápai kamarássá nevezte ki egyházmegyénk két érdemes papját: Szántó László h. esperest és sámsoni plébánost, a Veszprémi Hirlap volt szerkesztőjét és Lukcsics József, budapesti tudományegyetemi ny. r. tanárt, akit pápai káplán korából ma is szeretettel emlegetnek városunkban. — Emlék Jándi Bernardinnak. A patronesszek gyönyörű emlékkel kedveskedtek volt igazgatójuknak, Jándi Bernardin, pannonhalmi főmonostori perjelnek. Hálájuk és szeretetük jeléül egy remek ezüst plakettet készittettek, melyre rá van vésve az összes patroérték, de maga se foghatta meg, hogyan, hogyan se, ő szította, élesztette őket. Látta, hogy a herceg szeme, mint két mérgezett nyíl fúródik arcába s födetlen nyakába s lobbot vet, mitől szegény Lulu megborzadt, mert a beszennyezés veszélyében forgott lelke ártatlansága, mint csiga nyálában a rózsa üde szirma... S Lulu mindamellett egyre járta a keringőt, mert az anyja parancsolta... mert emberi segítség nem volt a közelben sehol... Egyszer csak a távolban, maga se tudta hogy, hogy sem, néhány fát pillantott meg, tövükben a földön egy embert oly helyzetben, ahogy Krisztust szokás ábrázolni a Getsemané-kertben. Jézusom! — kiáltott föl Eulu s Jézus e kiáltásra talpra ugrott. Szép volt, erős és hatalmas, kezében megsebzett szive, ahogy oly sokszor látta a kolostor kápolnája oltárán, ahogy az imént is látta saját térdeplőjén, de a herceg csak egyre táncolt s el nem ereszté zsákmányát, közbeközbe vadul fölordított...' Eulu egy szörnyűt sikoltott és — fölébredt. A széken ott volt még a fehér báli ruha, a térdeplő fülkéjében Krisztusnak : szobra s a szegény lányka oldalában még ! mindig érezte azt a rettenetes fájdalmat, melyet álmában a herceg vaskeze okozott. A nap fénye átrezgett már a rózsaszinű függönyökön s barátságos szinbe vonta a hálószobát. Lulu sikoltására sietve bent termett a • szobalány, nyomában nagy hévvel-lével a marquesa. Lulu halaványan, eszméletlenül, tágra nyitott szemmel s vérfagyasztóan köhögve tárta ki karjait édes anyja felé. Ez sirva borult reá. — Mamám, mamám — szólt Eulu ijesztően tompa, halk hangon *—- ott, ott!... a bálban... az olajfák kertjében... a herceg... Nem én!... Én nem vétettem... Nem, nem én, Istenem... de mégis én vagyok az oka!... hogy az az ember... Krisztus... vé...ré. .ben... gá...zolt. Rettenetes görcs rángatta a szegény gyermek testét, mely, akár csak valamely kígyó, hullámos gyűrűkben vonaglott. — Lulu, Luizám, leányom!... szerelmem!... — sikoltozott a marquesa — csendesedj, az Istenért! Hisz csak álom volt! — Nem, nem, nem ! — szólt Lulu csudálatos erővel — a bálban álmodtam... az álmomban ébren voltam! Elképedve küldött a marquesa orvosért, ki rendkívül komolynak jelezte Lulu állapotát. Nagyfokú tüdőgyulladása volt, melyet valószínűleg a követségből jövet szerzett s a veszedelmet csak fokozta az az óriási idegrázkodás, melynek okát az orvos nem tudta megadni. IV. Harmadnap a marquesa nagy fogadóterme tetőtől talpig fehér atlasszal volt borítva; középén fehér bársonyravatal állott. Lulu holt-teste feküdt rajta; ruhája feliéivolt, mint a báli, de állig magas, dísze : jázmin helyett liliom, a tisztaságnak jelképe... Kezében a szentséges Szívnek kis szobra, melyet a kolostorból hozott magával. Lulu maga akarta ezt így. (Vége).
