Pápa és Vidéke, 5. évfolyam 1-52. sz. (1910)

1910-01-09 / 2. szám

1910. február 13. PÁPA ÉS VIDÉKE. 11. éljek, azt állítani, hogy szt. Istvánnak automobilon hozták Rómából a koronát. Szt. István és első királyaink tehát saját családi birtokaikból adományozták az egyháznak a birtokot. Ebből alapította szt. István a 10 püspökséget, Álmos herceg családi birtokából alapította a dömösi prépostságot, I-ső Géza király a garamszentbenedeki apátságot s így tovább. Az Árpádház családi magánvagyonából adományoztatván egyházi javaink, azok semmi cimen állami eredetű javaknak nem nevezhetők. Azért mondhatta szent István törvénykönyvében: az egyházi javak akként állnak a király oltalma alatt, mint a többi, a saját örökségéhez tartozó javai s ezért nevezi a tihanyi oklevél a monostornak adományozott területet «királyi réteknek», «királyi erdőknek». S ezzel meg is cáfoltam azt a közszájon forgó második hazugságot is, mintha a kath. egyház vagyonát azért kapta volna az uralkodóktól, hogy veszély idején katonaságot állítson a haza védelmére. — Ma azonban az általános katonakötelezettség idején ez a feltétel megszűnt, tehát a kath. egyháztól birtokai elveendők. Itt a kath. egyház jóindulatát használják ki elleneink az egyház ellen. U. i. előfordult olyan eset a történelem folyamán, hogy országos veszedelemben a kath. klérus ajánlkozott pénzbeli segély nyújtására, vagy bizonyos számú katonaság kiállítására s néha országgyülésileg kényszerítették a klérust ugyanerre, azonban ily esethez a római pápák beleegyezését mindig előbb kikérték. S mi következik ebből m. t. Hölgyeim és Uraim? Az, hogy ha csak külön országos határozat alapján, pápai engedéllyel vethettek ki adót s katonaságot az egyházi vagyonra, ez csak azt mutatja, hogy ezen javak "sérthetetlenek voltak, s sérthetetlennek tekintettek s elvilágiasítani azokat nem lehetett. Szóval, az egyháznak bárminemű és rangú birtoka van, s az akár a király, akár egyes főnemesek által, akár végrendelet, akár vásárlás, akár visszaváltás, akár csere utján lett szerezve, az bizonyos, hogy ez az adományozás, vásár, csere mindig a fennálló jogrend szerint, az ország törvényeinek oltalma alatt történt. S ha a kath. egyház, az említett módokon, az ország törvényei szerint jutott vagyonához, belépett előbbi földesurának jogaiba is s szintén birtokosa lett az országnak, épen azért a törvények mind a mai napig biztosítják számára a háboríthatatlan birtoklást, kifejezetten és annak elismerésével, hogy törvényes uton jutott birtokaihoz. Ezért ütközik a szekularizáció a hazai köz- és magánjogba. Most egy éve, 1908. nov. 2. az Egyenlőség cimü zsidó felekezeti lap a szerzetesek vagyonával foglalkozott s töprengése közben így kiált fel: az egyházi rendek oly tekintélyes anyagi javak birtokában vannak, hogy ezen'az alapon tényezői lehetnének a magyar politikai és kulturális életnek. És mégis kinek m-i haszna ebből a vagyonból. Ez holt tőke, amelyből a koldusnak sem jut egy fillérnyi pénzdarab sem. Ellenben, így morfondéroz tovább, ha a zsidónak pénze van, ; van pénze mindenkinek, A zsidó pénz a nemzet valamennyi erét táplálja. 51 t. Uraim és Hölgyeim! Ilyen piszkos hazugságot csak Magyarországon lehet irni. Ilyenhez alávalóság kell ! Olvastam a hazai tanító szerzetesrendek 1905—906. évi iskolaköltség kimutatását s bámulatomban majd kővé mered-, tem, midőn láttam, hogy 16,900,000 korona költséggel dolgoztak középiskoláik fentartása körül, s az Egyenlőség azt hazudja, hogy a rengeteg vagyonból a koldusnak sem jut egy fillér sem. Viszont a zsidóság, melynek ha van pénze, van pénze mindenkinek, minden célra, ugyanabban az évben 113,000 koronát költött állami segítséggel együtt azonos célokra. S ez a hazug szellem jellemzi a mai "kor kettős világnézetének történetírását is; ugy beszélnek a kath. egyházi vagyonról, mintha annak jövödelmét az egyháziak mind magukra költötték volna! Megfeledkeznek arról, hogy szt. Istvántól kezdve az iskolaügy majdnem a legújabb időkig teljesen egyház kezében volt. Megfeledkeznek arról, hogy a XIV. századig «hadakozó népeket» kellett az egyházi férfiaknak tartani, a XIV. kisasszony áll itt, amilyenről nagyanyó szokott mesélni a téli, havas estéken. A kis leány, akinek piros bóbita volt a fején s piros rózsák nyillottak az arcán, a fiú mögé bújt s onnan pislogott a hercegnőre, de a fiú is nagyon szepegett. Végre a kis hercegnő megszólalt: — Kik vagytok ? A két gyerek nem felelt, a kis leány a fiú ruháját huzoga ta. — Mit csináltok ? — kérdezte a kis hercegnő s a gyerekek felé lépett, de izok ijedten hátráltak. — Miért féltek ? Én vagyok Százszorszép, Százszorszép hercegnő, a szép hercegnő. A gyerekek nagyot kacagtak, megfogták egymás kezét s elvágtattak Csak meszsziről fordultak vissza s még akkor is folyvást nevettek: — Ha-ha-ha: Százszorszép hercegnő! A kis hercegnőnek a szivéig hatolt a kacagás. Szeme előtt összefolyt a világ s nagy, meleg könnycseppek takarták el előtte azt a szines képet, amit az előbb látott. Amint felnyitotta a szemét, még látta meszsze-messze a két gyereket s a szél a fülébe hozta a kacagást is: — Ha-ha-ha: Százszorszép hercegnő! Ott a távolban fehér kunyhók állottak s a füst felszállott egyenesen, szépen az ég felé, a levegőben pedig harangszó csengett. A kis hercegnő visszament megint a о о kastélyba, a komoly, csendes fák között s úgy látta, hogy a virágok is mind elbújnak előle. Az öreg hercegnő már felébredt s újra kezdte szőni a legendát. A vén szolga is ott tipegett a szomorú, sötét lovagteremben. A kis hercegnő görnyedten ment végig az öreg hercegnő oldalán. Alig lehetett megkülönböztetni, hogy melyik a fiatalabb. Eljön az ifjú király, bizonnyal eljön... De ez már nem olyan volt, mint régen. Nem olyan volt, mint a mese, melyben aranv szívvel fürödtünk, hallgatva csendesen kis ágyaink szélén. Ez már olyan volt, mint az élet . . . ! századtól pedig zsoldosokat kellett fogadniok, hogy kellő számú sereggel megjelenhessenek az ország védelmére. Hogy később a török ellen folytatott háborúkban hazánk védelme főképen ezen főpapi seregeken nyugodott, az eléggé ismeretes. A mohácsi vész után oly nagy volt a püspökök szegénysége, hogy a legtöbb alamizsnára szorult. De azért rémregényeket irnak a régi magyar papság dúsgazdagságáról is. Nem szólok most arról a tömérdek sokalapítványról, nemes cselekedetekről, iskolákról, egyetemekről, hatalmas templomokról, könyvtárakról, árvaházakról, kórházakról, százezrekről és milliókról, melyek mind a tudományt, művészetet, kulturát, emberbaráti szeretetet szolgálták, és szolgálják; csak azt kérdezem, miért lett köztudattá az egyház szűkmarkúsága, miért nevezték el az egyházi vagyont, holt vagyonnak, miért s mivel szolgált rá az egyház, hogy vagyona szekularizáltassék! Ha egy főúr milliókat pazal el, akkor ahhoz senkinek semmi köze; de ha egy agg püspököt lelketlen kufárok becsapnak, akkor már minden újság telekiabálja a világot, hogy azt 'a vagyont el kell a papoktól venni, mert nem tudnak vele élni. Ez m. t. Hölgyeim és Uraim, mind a mai romlott korszellemnek eredménye. Ezt a korszellemet pedig csinálják a kath. egyház ellenségei: a modern pogányoknak és zsidóságnak világnézete! Én azonban hiszem, hogy a kath. társadalom észretér, s nem hagyja magát láncon táncoltatni a gonosz újságok által, s belátja, hogy majom-módra bánnak vele. Ha mi akarjuk, a kath. társadalom, csinálhatunk mi olyan terjedelmes s olyan bőségíi újságot is, mint a Pesti Napló vagy az Az Újság, csak legyen bennünk jóakarat s legyen -annak a kath. lapnak ne 4—6,000, hanem 40—60,000 előfizetője s akkor nem leszünk idegen szellem rabszolgái, hanem lesz bennünk keresztény öntudat. Bizom és bízzunk mindnyájan a kereszténység erejében, s legyünk ennek az erőnek apostolai. Kik ? Mi mindnyájan, az egész társadalom, annak minden rétege, s osztálya, minden intézménye és foglalkozása, minden szerve és egyede, mindenki, aki köztünk él, aki közöttünk hisz, szeret, remél. M. t. Hölgyeim és Uraim! Ne legyünk gyávák! Világnézet ellen sikeresen végre is nem egy ember, nem 10 ember, nem egy : osztály küzd, s világnézetet nem egy osztály véd, hanem küzd ellene, s ugyancsak védi azt egy-egy világ. Küzdjünk s védjünk m. t. Hölgyeim és Uraim s a védelemnek első tette saját életmódunk s cselekvés módunk megváltoztatása legyen. «Non magna dicere, sed magna vivere» nem nagyokat s szépeket mondani, hanem nagyokat s szépeket átélni, ez szent Cyprián szerint a nagy keresztény életstylus. S ha ezt megérjük, akkor nem igen kell majd a Ferrer láz s a szekularizáció zivatara ellen beszélni! Vége.