Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-03-07 / 10. szám

IV. évfolyam. Pápa, 1909 március 7. 10. saárn. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2"50 K Egyes 6zám ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: ZSILAVY SÁNDOR. Szerkesztőség: Pápán, Anna-tér L. házszám. A kiadóhivatal vezetője : SÜLE GÁBOR, Viasz-utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz HajnÓCZky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése Feliegek. A puskaporos hordó, aminek Bis­marck a Balkánt elnevezte, csakugyan felrobbanni készül. A diplomácia bo­gozza a kérdést s most már a dunai motorok néhány ágyudördülése talán nem is segíthetne. De nem ártjuk bele magunkat a nagy politikába. Innen-onnan úgyis min­den politikai kérdés átalakul gazdasági kérdéssé. S mi lenne elsőbbrangu kér­dés, mint a háború? Az európai börzék érzékenyebben reagálnak, mint a higany, ha György, a maga nációjának e preg­náns képviselője, néhány harcias nagy­mondást kiereszt. Az meg éppen nem vigasztaló, ami néhány zabliferánst bol­doggá tesz: hogy a zab ára mind na­gyobb, mert minden bizonytalanná válik, nálunk talán jóidőre. Még egy győzelmi háborút se áhitnak az emberek, amióta a technika oly félelmetessé tette a há­borút s mióta a nemzetek és uralkodók átlátták, hogy egy belső fejlődésben bol­dog ország békéje többet ér minden te­rületszerzésnél, ha az a pacifikáció tö­mérdek költségét igényli és érzésben ővé soha sem lesz. Az bizonyos, hogy a tornyosuló fellegek sötétek. Akármilyen felszínesen nézzük is a kérdést, egy kétségtelen, hogy belső ba­jaink közben soha rosszabbkor nem jön a háború hire, mint most. Már évek óta pangó gazdasági viszonyok vannak. Sem­mi fellendülés ós a tőkének avatos tét­lensége. Ez aztán ipart, kereskedelmet sorvaszt. Pang minden. Egy uj gazda­sági lendülés a munkáskezek ezreinek adna foglalkozást és tisztes keresetet. A vármegyék közgazdasági bizottságain az alispánok riasztó híreket közölnek arról, hogy noha Amerikában még mindig pang az ipar és kereskedelem s túlontúl sok a munkátalan kéz: itthon csoportok kel­nek tengeri útra s mennek — elpusz­tulni Amerikába. Ahelyett, hogy egy gazdasági lendülés visszahívná a messze idegenben szerencsét próbáló honfitár­saink millióra menő számát, — a vér­veszteség mindignagyobb és nagyobb lesz. Ekként mérlegelve a kérdést, csak sopánkodás és a legőszintébb sajnálat jut a vidéki sajtó részére, mikor szóvá­teszi a háborús híreket. Mert csakugyan tul vagyunk azon az Ízléstelenségen és olimpusi nagyképűségen, hogy hivatott­nak érezzük magunkat Aerenthalnak tanácsokat osztogatni. A béke minden barátja állandóan konservál: erejét, anyagi és erkölcsi tőkéjét. És konservá­lásnak ezt a módját nem minden siker nélkül gyakoroltuk a polgári munka handabandázást nem túró nyugodt élet tiszta örömeivel. Felleg borult a közélet egére. A nemzeti erőgyűjtés nyugodt munkaterületéről átsiklottunk talán arra a térre, ahol a történelmének több mon­dani valója lesz. Adja Isten, hogy az ok­nyomozó történelem utódainknak azt de­rítse föl, hogy a fellegjárás nemzetünk­nek hasznára volt! A tengeri kigyó. Az a vergődés, melyet a városok s a városok képviselői az állami segély s a vá­rosok bizonyos rendezése felől folytatnak, kezd j\ mi karácsonyunk. 1906. A karácsonyfánknak nincs zöld lombos alja, Arany dió, alma nem mosolyog rajta; A mi karácsonyfánk szomorúfűz ága, Fájó emlékezés a diszités rája. Valamikor, talán nem is olyan régen. Más karácsonyfánk Volt, fénylett gyertya­fényben. Szép aranyszálakkal körül Volt futtatVa, Száz csecsebecsével körül Volt aggatVa. Edes kis húgommal letérdeltünk minden És imádtunk téged földreszállott Isten. Elszállt jászlad elé szivünk hő fohásza . . . BűVös fényt árasztott a gyertya Világa. Volt azután öröm a sok szép láttára, Fel-felhangzott húgom öröm kacagása; Mindenegy darabra édesen mosolygott, Jézuskának mindért köszönetet mondott. — 0, bocsásd meg Isten, hogy karácsony [este, Mikor minden sziVet égi öröm tölt be, Amikor mindenki örömekhez fordul: Ami szemeinkből fájdalomköny csordul. — kis — Későn volt . . . A farsang utolsó napján látta Milivoj utoljára a szép Novenkát. A főváros nedves, sáros utcáján véletlenül találkoztak. Korzó volt. A sok furcsa, izlésee és Ízléstelen álarc kicsőditett SOK nézőt. Novenka is ott volt. A forgalmas körútról egy 30 évesnek látszó, dús, fekete hajú, élesszemü, fürge úri­ember betért a mellékutcába. Mig a tömeg élénken szórta a rengeteg sok koriándolit és Karnevál hercegnek hódolt, ő megunta a lár­mát. Béke után vágyott. Milivoj volt: a jogász. Középiskoláit kitűnő sikerrel végezte szülő­földjén, jelenleg a jogi tudományok hallgatója. Vizsgái nem igen mennek. Érzékeny lelkét nagy teher nyomja. Elégszer próbálkozott szabadulni, de nem sikerült. Egy szép, művelt, jó leányka képe lopózott a szivébe. Talán ez is sikeres vizsgáinak nagy kerékkötője. Még nagyobb baj: anyja betegsége. Szegény Milevna, az ő jó anyja, mennyit fáradozott érette! Annak a csekély nyugdijnak fele, amit férje után kapott, a fia taníttatására kellett. Nem is volt mindig elég. Mig fia mellette volt, ár­tatlan volt Milivoj lelke ... De a magasabb tudományok letépték a fiút anyja kebléről. A fővárosba került. Jogot hallgatott. A kisleány képe, kit szivébe vésett, Nevenka volt. No­venkával még szülővárosában ismerkedett meg. Jó leány volt. Magasabb tisztviselő gyer­meke, jó tanuló a felsőbb leányiskolában. Karcsú testalkata, szőke haja, finom arca, ár­tatlan szemei, jó modora, egész magaviselete igézően hatott a nagy deákra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom