Pápa és Vidéke, 4. évfolyam 1-52. sz. (1909)

1909-04-11 / 15. szám

6. oldal. Pápa és Vidéke 11. szám. Már saját házába be is költözött, S él vigan a többi háziúr között? És ha nem nagyítja a tereíere: Endrődi, Ferenci a házmestere? Sőt olyan jól mennek uri dolgai: Lakója is van már s hozzá Jókai? . . . Elpattan a lanton, ezt hallva, a hur, Petőfi Sándor és pesti háziúr! »Költő és sorsharag« visszázott sora, »Egy gondolat« s mellé — házbéruzsora? Hiszen könnyelmű volt mindig a fiu, De most venni házat? S Pesten — iszonyú! S már ezer bocsánat, egyet kérdezek: Ki adta a pénzt rá? Mely szövetkezet? Csak nem akarja tán kiszépiteni, Hogy a Kiadói, a költeményei? S hurcolkodni télen? Hát ez is lehet? Vagy nem hurcolkodott, mig élt, eleget? Ezer ilyen kérdés. S nincs rá felelet, Legfölebb az ismert kényelemszeretet. Furcsa kis eset ez! és már az is igaz, Ha nagy ember botlik, nagyot botlk az. De megjön a böjtje, megjön, türelem. Mert a rozsa mellett tüske is terem. És jön még majd ő is, hogy a tüske szúr, S panaszkodik, mint a többi háziúr, De már akkor késő, lágy sziv nem akad, Nem sajnálják ma a háziurakat! Ott a Dunaparton, a hidhoz közel, Állását is — kérdés — nem veszti-e el? Azt a jó állást, hol mindig csak szavalt S egyvégben örökké — a »talpra magyar«-t Ki a zsarnoklást, mint ő, ugy inegszoká? Kérdés, kibírj a-e más véle soká? Már erre fogadni magam sem merek, Jókai és Bajza nem oly emberek. Jókai és Bajza ... jó egy gondolat: Petőfi Sándorral egy fedél alatt. Hanem nekem most a vér fejembe száll: S gyanitani kezdem, hogy is áll a bál. Pajtások, vigyázat! Gyanús a dolog, Meg is mondom nektek, amit gongolok. O-most megjelenik — berendezkedik — Jókai és Bajza már körülveszik. Hogy semmi se késsék növelni a bajt, Most még Csokonait veszi oda majd — Ha jön aztán Tompa, Gzuczor, Vajda Pál — Oda lesz a módi, s az lesz a valódi Petőfi Társaság! Szávay Gyula. Szeretetért - halál. Irta: Röder Ákos. Megvívták Maglaj mellett az első ütközetet. Azaz nem is volt az ütközet. Lent a völgyben egy század huszár, fönt a völgyet körülövező hegyeket tömérdek sok bosnyák fölkelő: ilyen volt az ellenséges csapatok elhelyezése. Itt nem ütközetről, hanem mészárlásról ehet csak szó. Mit ér a vitézség, ha a meredek * negy oldalt nem lehet megmászni, a kijárat is, bejárat is el Yan torlaszolva, a bosnyák csak a hegytetőkön mutogatja magát, nem megy j le a völgybe hanem küld maga helyett apró | puskagolyót, öreg szikladarabokat? Nem csoda, hogy az egész századból | csak a kapitány, egy hadnagy és a trombitás \ menekült meg. Történt pedig minden 1878-ban, augusztus hó harmadik napján. Slavon-Brodban volt a kórház, oda vitték vissza Varga hadnagyot: ő volt tudniillik az a szerencsés, aki egy bosnyák golyóval a karjában megmenekült a maglaji vérfürdőből. Folyton hoztak uj meg uj sebesülteket, akik nem győztek eleget panaszkodni, hogy milyen kevés a magyar katona, a bosnyák meg annál több lesz, minél többet pusztítanak el belőle. A sok panaszt végre Bécsben is meghallotlák és útnak indítottak még egy sereget. Varga hadnagy már egészen meggyógyult. Ugy volt, hogy ő is csatlakozik az uj sereghez és megy megint hadakozni. Egyszer csak beállít hozzá egy káplár. — Hadnagy urnák alássan jelentem, levelet hoztam a hadnagy ur szülőfalujából. Egy öregasszony adta oda, mikor arra mentünk, hogy okvetlenül vigyem el a hadnagy urnák. — Jól van, köszönöm ! A káplár egy finom szivarral a füle mögött boldogan távozott. A hadnagy pedig aggódva, valami ismeretlen félelemtől izgatva nézte a levelet, rajta a kuszált betűkkel megirt cimet. Mit jelenthet ez? Csupa ismeretlen, sohasem látott vonás kivül is és mikor fölbontotta, belül is. Az izgatottságtól dobogó szívvel kezdte olvasni. Remegett a keze, elsápadt az arca, mire a végére ért. Pedig az a kéz erős volt, reszketés nélkül fogta föl és osztogatta a halálos csapásokat, az az arc nyugodt és mosolygó volt, mikor körülröpködték a halál sivitó golyói. Hogy tudott most annyira elgyöngülni ? Varga hadnagy nem sokat tűnődött azután, hogy elolvasta a levelet. Diszbe öltözött és beállított az ezredparancsnokhoz. — Ezredes urnák alássan jelentem, kérek egy heti szabadságot. König ezredes akkorát bámult, mintha egy ágyúgolyó búgott volna el a füle mellett. — Te-e-esék? Mi-i-it akar a hadnagy ur ? ? — Egy heti szabadsárot kerek, ezredes ur! Az ezredes kezdte á%tni, hogy nem az ő józan esze tagadta meg a szolgálatot, hanem a hadnagyé. — De hadnagy ur, az Isten szerelmére, hogy tud ilyet kívánni? Most akar szabadságot ! Holnapután indulunk előre, Doboj felé. Annyit csak tud a szolgálati szabályzatból, hogy a hadjárat viselésére kirendelt hadosztályból senkinek sem szabad távoznia, amig csak nem válik teljesen alkalmatlanná a harcra ? — Ezredes ur, kérem, most kaptam hazulról tudósítást, hogy édes anyám halálos beteg, legfölebb ha egy-két napig birja még, igen szeretném . . . — Ha szeretné, ha nem szeretné, az nekem mindegy. Ismeri a hadnagy ur a sza»bályzat utasításait, tessék magát azokhoz tari tani. Mindenféle gyerekes okból nem adhatok j szabadságot, kivált ilyen körülmények között, j Azt hiszem, nem szükséges tovább beszélnem. A kihallgatásnak vége, abtreten ! A hadnagy Összeharapta ajakát, tisztelgett és sarkon fordulva eltávozott. König ezredes félig tréfálva, léiig gúnyolódva kiáltott utána: — Aztán meg ne szökjék a hadnagy ur! Háborús időben igen rövidesen végzünk a szökevényekkel! * * * Két nap múlva már a Boszna völgyében ütött tábort az előnyomuló magyar sereg. Estére borzasztó vihar keletkezett. Az őrszemek három lépésre sem láttak a pokoli sötétben. Nem látták meg azt a magányos embert sem, aki nagy óvatosan, hellyel-közzel hason csúszva lopódzott ki a táborból. Másnap reggel a gyülekező helyen hiába várták Varga hadnagyot. Csak az ezredes volt tisztában a helyzettel. Sajnálkozva dörmögte a bajusza alá: — Kár a szegény gyerekért. Jó katona volt, még sokra vihette volna. Igy meg elfogjuk és főbe lőjük. Hja, a Dieust-Reglement nem ismer tréfát! * * * A szegény Vargáné bizony végét járja. Valami gonosz betegség lepte meg és háromnégy nap alatt ugy elbánt vele, hogy ha még ezt a délutánt is kihúzza életben, hát igen meg lehet elégedve. Már föl is vette ájtatos lélekkel a haldoklók szentségét. Készen várja a halált, csak azzal a gondolattal nem tud megbékülni, hogy bucsuzatlan kell megválnia az ő derék fiától. Alig van már szólásnyi ereje, de azért «sak odafordul nagy erőlködve a jó szomszédasszonyhoz: — Ugye édes Kata húgom, elküldte az éu szerelmetes jó Pistámnak a hazahívó levelet? — El, el, Varga néni, legyen csak nyugodt, megjön nemsokára a Pista. Majd maga is csak meggyógyul lassankint. — Meg, meg, — gondolja magában a szegény beteg — de majd csak a másvilágon. — Ád még a jó Isten magának, kedves Varga néni, egy pár jó napot, — folytatja biztatásait a szomszédasszony. — Együtt lesz a derék hadnagy-fiával, mesélhetnek majd sokat, hiszen úgyis rég nem látták egymást. — Igen, igen, — fűzi tovább gondolatait a beteg is — csakhogy azok a jó napok nem itt következnek be. Azután csend lesz. A beszédes szomszédasszonynak sehogy sem jön a nyelvére alkalmas szó, a beteg lehunyja szemét, alig-alig is lélekzik már. Csak a fali óra szól bele hangos ketyegéssel a csendbe: tik-tak,tik-tak, én nem lassítom lépteimet, hogy tovább tartson az öröm órája, tik-tak, tik-tak, én nem gyorsítom járásomat, hogy hamarabb múljék a fájdalom éjszakája, egyformán járok mindig, tik-tak, tik-tak, tik-tak . . , — A fiam ... a fiam . . . még most sem jön? — suttogja a haldokló. — Már n«m várhatok . , . tovább . . . Egyszer csak fölnyílik az ajtó. A beteg láthatatlan kezektől támogatva fölül ágyában és kiterjeszti kiaszott karjait a belépő felé: