Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-12-25 / 52. szám

48. szám. Páp

a< és Vidéke 9. oldal. rabás kunyhóba botlott bele éppen. Pedig félre állott a teteje, mint az olasz köszörűs kalapja. Ha a szél mégegyszer belekapaszkodik, hát Ámen a Miatyánkban, hogy utazni kezd a kalyiba szőröstül-bőröstül a magas ég felé. És a kisasszony mégsem akarta szemét levenni róla. Sőt. A következő pillanatban éppen megindult egyenest neki a toprongyos háznak. Goreckyné összecsapta két kezét. Mert hát bolondság, mérhetetlen bolondság, amit az a féjérszemély megcselekszik. Azután az öreg Barabás nincs is idehaza. Fuvarral keresi a mindennapi kenyerét; ma is oda van valami zsidóval a vásáron. Timárné különben mindjárt megmondta néki: — Barabás bácsit tetszik keresni? Még reggel láttam a városba hajtani. — Köszönöm Timárné asszonyom, nagyon köszönöm — volt, a jóakaratú felelet. Timárné asszonynak tátva maradt a szája. — Hogyan — tört ki iszonyú csodálkozással végezetül — hát ismer engem a téns kisasszony? — Már hogyne ismerném! —• nevetett jóizüt az uri dáma — maga Timár György Ferkó felesége. — És azt is tudja, hogy az én uramat György Ferkónak hívják? No de ilyet! Kicsoda maga? — Nem ismer, Timár néni? — nevetett barátságóS.ábrázattal a másik. Arra: már Goreckyné is közelebb húzódott. A harmadik-negyedik szomszédból is jelentkezett egy-két kiváncsi szem. S most nézték közös akarattal, páratlan kitartással, de csak semmihogyan se világított bele a fejükbe, hogy ők azt a gazdag fejérszemélyt valaha is látták volna. — Ejnye, ejnye — tréfálódzott a szép leányzó — hát csakugyan nem ismernek rám? Annyira megváltoztam volna? Timárné már nem is biztatta az eszét, csak rázta egyszerűen a fejét. Az akarta vele mondani, belőle bolondot ne csináljanak. — Gondoljanak Barabás Mihály leányára, Marosára — próbálgatta őket csapásba zökkenteni az uri dáma. — Kófic kölyök volt, emlékszem — szólalt meg Goreckyné. —- Borzashaju kányafészek — tette hozzá Timárné. — No hát nézzenek meg engem, most sem ismernek? — Nem ismerjük, — rázta a fejét Timárné rettentő komolysággal — Csak nem akarja velünk elhitetni — tette hozzá félénken Goreckyné . . . — Hogy én voltam az a-kófic, az a borzas kányafészek — kacagott a kisasszony — no persze, hogy én vagyok Marcsa. Ugy bizony, tessék csak jobban megnézni. Én vagyok testestől-lelkestöl — s arra büszkén hordta körül fénylő tekintetét az összegyülteken. — A falusiak lassan egészen körbe fogták s majdem ugy ették meg ámuló tekintetükkel. No de ilyet! — kiáltott fel Timárné szinte magánkívül. — Megnyerte a lutrit — vélekedett valaki a háta mögött. — Ki hitte volna! Abból a borzas kölyökből ... — tépelődött Goreckyné. — Mtnél borzasabb a csibe, annál különb a jérce. — Hát bizony no — állott elébe Haramia Istók, a sirásó — neked hát fölvitte a sorsodat az Isten, Marcsa. Több szerencséd volt, mint az eszed. A többiek elcsudálkoztak, hogy lehet ilyen dámát tegezni. Persze az öreg Haramiának eszéhez kell mérni. A sirásó egyformán bánik el szegénnyel gazdaggal. Hanem Marosának tetszett az öreg barátságos modora, megveregette vállát s jóakarattal mondta: -— Semmi teketória. Ezt szeretem Haramia bácsi. Csak ugy, mint régen. Abból tudom, hogy jó szivvel vannak hozzám, hogy a magukénak ismernek meg és befogadnak .. . —- Hogy befogadjuk-é? — lelkendezett Timárné — tessék lelkem, Marcsa hugorn, tessék csak hozzánk jönni. A tisztölt édesapja úgyis beszögezte az ajtót, mindig ugy tesz, mikor útra megy. Itt hiába kopogtat. Tessék átfáradni mihozzánk. — Aztán mihozzánk — tette hozzá Goreckyné. — Minket se vessen meg — hangzott egyszerre jobbról-balról és Barabás Marcsa lám azon vette magát észre, hogy a jó falusiak majdnem összevesznek rajta. Neki kellett igazságot tennie közöttük. S elég ügyesen csinálta. Meglátszott rajta a városi finom nevelés. Ott kezdte, hogy megígérte mindnyájuknak, amiért sorra fogja őket látogatni. Ma este úgyis karácsony este van. A gyerekek sóvárgó epekedéssel várják az ajándékokat.. . No és valami az ő tarisznyájában is csak akad Aminthogy akadt is. Timárné csöppet se bánta meg, amiért Barabás Marcsát annyi böcsűlettel invitálta ; olyan selyem keszkenő volt érte a fizetség, hogy a századik asszony se huz ki olyánban minden karácsony napján. Goreckyéknál az eladóra jutott egy virágosra himzett drága kötény. Mert hát a vendég állott szavának: sorra vette a házakat. S mindenütt volt valamije, amivel az embereket lekötelezte magának; jó szava

; ajándéka s a végén mindenki beleszereretett. Elfeledte, hogy ő Barabás Marcsa, nagyságos kisasszonynak szólitotfák már." Hívták lakodalomra, keresztelőre, szóval kézzel-lábbal mutatták az iránta való határtalan ragaszkodásukat. — Most jött az öreg ! — toppant be az utcáról három betlehemes gyerek éppen mikor a kisasszony már indulófélben volt a kántoréktól. Az este jócskán előhaladt, félig-meddig éjszakának is bevállott már. Marcsát maga a kántor kísérte a rozzan ház kapujáig. Ott elvállott tőle, Mikor a leány belépett, apja éppen az udvaron a lovát fogta ki. Marcsa odalépett hozzá, vállára tette a kezét s azon kezdte: — Jó estét, édesapám ! — Te vagy az Marcsa ? — csodálkozott el az öreg. — Eljöttem meglátogatni édesapámat. -- Azt jól tetted, fiam. Tudod végrevalahára. Hat-hét esztendeje színedet se láttamt — Nem lehetett, nem tehettem. — Elhiszem, fiam, el. A postás is olyan ritkán hozott tőled levelet. Hanem hát persze oda költség is kell. No de nem baj, látod' nem haragszom, eredj be, szentem, mert kiváncsi vagyok, mennyire megnőttél azóta. Ott majd megölellek. Addik nekötöni szegény lovamat. Sokat kergettem ; nehezen keresi kenyeremet. S vezetni kezdte lovát az istálló felé. Marcsa pedig mint afféle szófogadó leányhoz illik, bement. Kibogarázta a tűzhely mellől a gyújtót és világot csinált. Itt bizony a mezítelen szegénység lakozott. Asztal, pár szék, egy régi almáriom s a gondtalanul bevetett ágy volt minden, ami a gazdagon öltözött leányt fogadta. S ő megelégedett mosolylyal nézett magán végig. Bizonyosan eszébe jutott, hogy ebből a fészekből repült ki és lám mire vitte! Szinte türelmetlenül várta az öreget. Nem váratott magára soká. Azt is hajtotta valami be, az ő rég látott gyermekéhez. — No hát Isten hozott, lelkem, gyermekem — tette be maga után az ajtót. — Oh, hiszen rád sem ismerek . . . mekkora . . . . me ... me . . . Torkán rekedt a szó. Ölelésre emelt karjai erőtlenül estek le. Két szeme kidülledt. Csak most ötlött föl neki a mód, a gazdagság, mely leányáról lerítt. A selyem és arany csillogása szinte megvakította. Nem . . . dehogyis . . . nem ilyennek képzelte az ő magzatját. Az pedig csöndes büszkeséggel mosolygott előtte. Az öreg iszonyú zavarban volt. — Te . . , Marcsa ... — rebegte szinte gondolat nélkül. A leány megelégelte végtére már apja zavarát, azért ő sietett feléje kitárt karokkal. — Öleljen meg már no, édesapám — bíztatta a szegény embert. De Barabás Mihály védekezni próbált az ölelés ellen, visszatolta leányát s mint aki maga se tudja még, mit csinál, inkább könyörögve, mint határozottsággal mondotta: — Megállj! Hadd gondolkodjam . . . A lovam éhes, sokat kergettem . . . Hadd adjak neki előbb abrakot ... ha te tudnád, milyen nehezen keresi szegény jó pára az én kenyeremet! . . . Marcsa szinte ijedten meredt az édes apja után. Ilyenre se volt elkészülve. Ahelyett, hogy ölébe zárná rég látott gyermekét, inkább élfut . . elmegy megabrakolni a lovát. Igazi keserűség töltötte el a leány szivét édes szülőjével szemben. Mert hát igaz is, csak örülhetne ő is, hogy mire vitte a leánya a dolgát. Más szülő könnyeket sírna boldog moglepetésében s az ő apja lovat megy vakarni . . . Pfuj: Szégyenletes dolog igazán. Nem ezt várta ő. Szó sincs róla. A falusiak a tenyerükön hordták az imént, pedig azok idegenek s az édesapja csak föl se veszi az ő uri módját, gazdagságát. És az sérti, sértenie kell a büszkeségét. Első gondolata az volt, hogy elfut. Itt hagyja az öreget minden lovastul, kalyibástul.