Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-10-11 / 41. szám

4. PAPA és VIDEKE 1908. október 11. is, hogy az élet összes terhei és viszásságai az ember bűnéből születnek. A mi népünknek se tegnap, se soha nem volt baja a rendőrséggel. Nem is miattunk szervezték. Börtöneink, törvényházaink ezernyi közintézményeink súlyos terhét nem mi raktuk önnön nyakunkra, hanem a rossz emberek. A korlátokat nem nekünk állították, hanem a vadaknak. Nem tagadom, hogy a korlát a jót védi, de ez a rabok szabadsága a börtön udvarán, ez a társadalmi rend paródiája és nem valósága. Ez a korlát, melyet szuronnyal kell őriztetni, a társadalom jobbfelére szégyen és óriási teher, a vadat pedig nem teszi szelíddé. Az a koriálon kivül is vad marad, ha ugyan nem lesz dühödtebb. A keresztre van itt szükség, mely az igazság karjával hozza közelebb az embereket és a szeretet szavával beszéli ki a lelkűkből a gyűlölet indulatát. A keresztről áradó hiterkölcs az, amit visszahozni és uralomra segíteni akarunk. Érdeke ez minden keresztény embernek! férfinak és nőnek egyaránt. Mi férfiak a társadalom kialakitásanak komolyabb és bajosabb munkájához vagyunk kiállítva. Itt is az események leggyorsabb és egyúttal legveszeedmesebb sodra a demokratikus fejlődés: a jogok, a felelősségek kiterjesztése a népre. Tisztelt Uraim ! Én készségesen csinálok helyet a közkormányzat trónusán a nép fiának. Nem bánom, ha keze szurtos a munka porától, de elvárom tőle, hogy a szive, az esze tiszta legyen akkor, amikor fölöttem uralkodni akar. Romlott, elvakult nép uralmánál rettenetesebb, gyalázatosabb állapot a földön el nem képzelhető. Kell valami, ami a nép lelkét jóságban konzerválja, hogy nagy erejével végzetes romlást ne okozzon, A tenger millió cseppjét konzerválja a só. Anélkül a benne mozgó élet: hal, féreg, mosszat rettentő rothadással kerülne a fölszinre és a szárazra, kiölvén mindent, ami él. Társadalmunk népében, annak lelkében ez a konzerváló só az Istenfélelem, a lelkiismeret törvénye, mely alul fölszabadítani épén őt nem lehet anélkül, hogy rothadása át ne menjen. Hiszen, láttuk kicsiben a hitétől megfosztott csőcseléket. Hát ilyen »népre« társadalmat bizni őrület. Demokratikus haladásnak első feltétele tehát az, amit a népszövetség is akar: a népet józan tudásra, a tiszta hiterkölcsre nevelni. Ehhez a munkához minden komoly férfi csatlakozhatik. A nők nevét is emiitettem. Ha valaki a világon köszönhet valamit a kereszténységnek, ha valaki várhat attól valamit, az a nő. Rongy volt, melyet kény és kedv szerint téptek meg, pária volt, kit elgázolhatott az erősebb. Ami lett, — pedig egyenlő, sőt tiszteletben és szeretetben nagyobb lett a férfinál — azt köszönje meg a kereszténységnek. Láthatja a nő azt is, hogy a szabadosság, züllés ma is a nő becsületéből csinál először országutat, hogy azon keresztül juthasson céljához. Ha tehát mi szövetségünkben a hiterkölcs védelmére sorakoztunk, nem maradhat egy női lélek sem idegen hozzánk. Hiszen a közerkölcs védelme első sorban nővédelem. Reméljük is, hogy bennük legbuzgóbb támogatóinkat tisztelhetjük. Föladataink nagysága ezekből is eléggé világos. Azért mondottam, hogy a katakombák hiténél többre van szükségünk. Krisztust és szellemét az életbe kell bevínnünk, hogy azt átalakítsa. A népszövetség második bérmálás, mely arra ád módot, hogy hitünket a legnagyobb nyilvánosság előtt életünkkel valljuk meg. A hit, melyet a közélet mozgatójává kívánunk tenni, sajátos növény. Gyökere fönn van az égben, ahonnét ered; indái hajlanak crak le a földre. Ha mi következetesen lenyírjuk a növény hajtását: virágát és levelét, Aégre is megunja az életet és kivész gyökerestül. A hitem is ilyen. Ha sohasem engedik szárba hajtani, ha sohasem nyithatja ki gyümölcshozó virágát, kivész a legjobb lélekből is. A hitnek levegő, napvilág kell, hogy élete legyen. A népszövetségben a hitem gyökerét kívánom kitenni az élet világára. Az élet nyilt terén akarunk hitünk szerint élni. Ez az igazi keresztény élet, mely átalakítja az embert s jóvá teszi az emberekből álló társadalmat. Mikor ezt tesszük, apostolaivá leszünk a társadalomnak. Azért mitőlünk ne féljen az, aki a viszonyok javulását kivánja. Tőlünk ne féltse senki a hatalmát, mert az igazságos és becsületes hatalom bennünk nem akadályra, hanem inkább olyan támaszra talál, amilyent máshol hiába keres. Tőlünk ne féltse senki a jogát és javát, mert amikor a kötelességre és igazságra tanitunk 1902. ápr. 30. Végre! végre! megjött a levél! Nevettem, sirtam örömömben. Tán százszor is elolvastam. Most is itt fekszik előttem az asztalomon kinyitva. Hogy is tudtam csak egy percre is kételkedni ;bban az emberben.? Bocsásd meg, Istenem, amit hibáztam ellene! Csak az fáj egy kicsit, — de igazán csak egy kiczit, — hogy most megint soká nem ir. Nem irhát. De legalább nyugodt leszek. * ' 1903. május 22. Még reszket a kezem. Nem csoda. Egy év óta nem fogtam tollat. Azt mondják, élethalál közt voltam. Lehet. Én nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nincs már szivem. Itt, itt a baloldalamon lüktet ugyan valami és dobog, érzem. De az nem lehet sziv. Mert a sziv érez és szeret. Ez a valami meg nem érez és nem szeret. Épen ma egy éve történt. Kezembe akadt egy uiság és megláttam benne egy hymen-hirt. »Lapunk buzgó munkatársa, Garam Gyula

; ki csak nem rég nyitott már most is sürü átogatottságnak örvendő ügyvédi irodát, folyó hó 30-án vezeti oltárhoz szép menyasszonyát, Vámoss Margit úrhölgyet, Vámoss Antal igazgatónak ismert szépségű, kedves leányát. Áldás és szerencse kisérje az uj házasok minden lépését!« Olyan hidegen tudok most már visszatekinteni erre az újságcikkre. Pedig ennek lettem majdnem a halottja. De csak a szivem halt meg. Es akinek meghalt a szive, hogyne tudna hideg, érzéketlen lei.ni? Édesanyám biztat, menjek férjhez. Jó. A legelső kérőt elfogadom. 1 * 1903. jun. 9. Ma itt járt Raskó Gábor. Megkérte a kezemet. Talpig derék, becsületes ember, nem nagyon fiatal, de igen szerény és komoly. Mikor elmondta röviden, egyszerűen a szándékét, én nem tudtam felelni rá. Soha, soha nem éreztem niég azt az érzést, ami akkor elfogott. Csak ráborultam az asztalra és sirtam. Egy év óta ezek voltak az első könyeim. Azután odanyújtottam a kezemet: — Édes Raskó ur, ne haragudjék rám, hogy nem tehetek eleget a kérésének. De ássa, a jó feleség szivében csak egy férfi képe lehet. A férjéé. És az éu szivem — de hagyjuk ! Nekem már nincs is szivem. Nem tudok szeretni. Szeretet nélkül meg nem akarok ámítani egy ilyen derék embert. De azért jóbarátok maradunk, ugye? Nem, nem, nem tudtam máskép tenni. Istenem, legyen meg a te akaratod ! * 1903. ju!. 12. Olyan gyöngének érzem magamat. Nem tudom, miért. Alig birok járni. De azért ma megnéztem a kis kertemet. Igen szépen nyílnak kis virágaim. A piros szegfű, a fehér szegfű. * 1903. aug. 23. Ma már nem tudtam fölkelni. Fekve kellett maradnom. Pedig nagyon szeretnék járkálni virágaim közt. Igen elgyöngit a fekvés. Tegnap este gyönyörű csillag futott le az égről. Ki tartja számon, hogy egy csillaggal kevesebb van? Ki gondol vele, hogy egy sziv megszakadt ? * * * Eddig a napló. A többiről egy virágos sirhalom beszél. Péchy Ákos. LukácsD ezső J • f kőmives-mester és épitósi-vállalkozó Lakl-níca sz. Vállalkozik mindennemű kömives- "1 munkálatokra, építkezésekre. Felvilágosításokkal, tervezetekkel: • költségvetéssel szívesen szolga».' ! Az ópittotö kösSaség pártfogását kérL j