Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-07-05 / 27. szám

ÜL évfolyam. Pápa, 1908. julius 5. 27. siám. PÁPÁ ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanitói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész érre 10, félévre 5, negyedévre 2'50 K Egyes szám ára 24 fillér. MEGJELENEK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőség: Pápán, Fö-tér 13-ik házszám. A kiadóhivatal vez u >e : SÜLE GÁBOR, Viasz-utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket Mvesz HajnÓCZky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése. Isten veletek! (*) Hull a kalász a mezőkön. Hull. Dalosajku lányok kévékbe hordják, izmoskaru ifjak a gépbe dobálják s lepereg a tiszta, acélszemü buza, az élet. S mig köröskörül zsendül, forr, lüktet az élet, az acélszemü búzát, az anyaföldből termett életet, tovaviszik, hogy éltesse, táplálja kelettől nyugatid a magyar föld fiait S ha véget ér az aratás, dalolhat a madár, zokoghat a szellő/ragyoghat napsugár; csilloghat harmatcsepp a hajnali fényben: szomorú a határ, kietlen és kopár — az édes, napbarnitotta anyaföldön meghalt az élet! . . . Arattak nálunk is. Ne csodálja senki, ha borúsnak látjuk az eget. Egytől is nehéz lett volna elválnunk s most egyszerre kettőtől kell elszakadnunk. Talán örökre, talán csak egy időre, a jó Isten a megmondhatója 1 Lelkesedésük, munkakedvük ugyan 1 tovább él és megkap, magával ragad másokat, de mi haszna, ha működési terük már nem a mienk? . . . Minél több sikért aratnak nálunk, annál fájdalmasabban érezzük mi, hogy mit vesztettünk bennük 1 Ha csak az én barátaim volnátok, megszorítanám a kezeteket forrón, melegen s könnyes szemmel mondanék Istenhozzádot. De a szivemben szorongó érzést nem vinném ki az utcára. De ti a nyilvánosság emberei voltatok. S bár erőtök, tehetségetek szine-javát a mi kis szűkebb világunknak, a Katholikus Körnek szenteltétek, tiszta jellemtekért, buzgó lelkesedóstekért és önzetlenségtekért tisztelt, becsült benneteket az egész város. Ezért emlékezem meg Rólatok a lap élén, a nagy nyilvánosság előtt, melynek érdekében pihenést nem ismerő buzgalommal fáradoztatok . . . * . Szekeres Bónis 7 évvel ezelőtt került városunkba. Szeretetreméltó egyéniségével, gavallér modorával csakhamar közkedveltségre tett szert. Hamarosan megválasztották a Kath. Kör titkárának, majd dr. Prikkel Marián távozása után a társelnöki tiszttel tüntette ki őt a közbizalom. Sokat vártak tőle; nagy reményeket l'üztek működése elé. S most, hogy távozik, nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy többet tett, mint a mennyit vártunk tőle ! Szó sincs róla. Azelőtt is voltak a Kath. Körnek szép estélyei: De az intelligencia úgyszólván teljesen hiányzott. A különös angolok. Fordította Szeberényi László. Hideg októberi este volt, midőn a »Conciliation«, a hatalmas angol gőzhajó készen állott az utra Holyhead kikötőjében, hogy a hires irlandi városba, Dnbiinba menjen. Az égboltozaton komor fellegek tornyosultak, a hömpölygő h.dlámok iss?onyuan csapdosták a gőzhajó oldalát, a kéményből kitóduló fekete füst a part felé húzódott, mintha megijedt volna a haragos tengertől. Csak néhány utas volt a fedélzeten, kik csakhamar visszavonultak az eső miatt kabinjaikba. A hajóhídon egy férfi sétált, ki vízálló köpenyébe burkolózva, nyugodtan szivta cigarettáját; középnagyságú egyén volt, szőke hajjal, kékes szemekkel; arcáról nyugodt kedély és bizonyos gúnyos mosoly tükröződött le. Mikor észrevette, hogy a matrózok folytonosan körülötte sürögnek-forognak, megkérdezte az egyiktől: — Talán azt akarják mondani, hogy a hidon nem szabad dohánvnzni ? — Oh nem, Sirr! — felelt mosolyogva a matróz — dohányozhatik, mert csak egyedül van. — Azt hiszem, kevés utas lesz, ugy-e? — kérdé ismét az idegen. — Igen, Sir, ön lesz az egyedüli a nagy kabinban. Különben a salonban csak egy hölgy van. — Ugy látszik, zivatar lesz — mormogd az idegen és tovább sétálgatott a hidon. Miüthogy szeretett társalogni, örült, hogy legalább lesz valaki a salonban, akivel beszélgethet az unalmas, fárasztó ut alatt. Ezután a hajóba ment ós a csigalépcsőn lemenve, belépett a salonba. Egy feketeruhás hölgy ült az asztalnál, aki teát rendelt. A hölgy mintegy harminc éves lehetett; noha sápadt volt az arca és melankolikus, szornc1 a tekintete, látszott rajta, hogy valamikor viruló szépség volt; megjelenése, magatartása előkelő, finom, vonzó; de az is látszott, hogy valaha sokat szenvedett. Épen az egyik matróz feleségével volt elfoglalva, aki a teát készítette számára, midőn az idegen belépptt. Tüstént letette köpenyét és utazó táskáját; azután a tükörbe nézve, köhécseléssel igyekezett magáról életjelt adni. A hajó egy könnyed ingása következtében a hölgy félrefordult és észrevette a jövevényt, aki őt udvariasan köszöntötte. E pillanatban a hölgy hangosan felkiáltott és leesett volna székéről, ha a mellette álló asszony néni segítette volna. Az idegen férfi elsápadt és tekintetén nagy ijedtség volt látható. — Hozzon hideg vizet — monddá izgatottan az asszonynak —- nincs baj . .. nanagyon megijedt .. . egy előre nem látott körülmény meglepte. És egy vizes ruhával udvariasan törülgette t. pillanatra elájult nő homlokát, aki tüstént eszmélni kezdett. — Hagyjon magunkra, mondá ezután áz idegen a felszolgáló asszonynak. — Addig nem távozhatom — feleié — mig az úrnőnek szüksége 'van rám. — Már távozhat, jó asszony — szólt ekkor a feketeruhás hölgy — köszönöm szívességét.