Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-06-07 / 23. szám

IIL évfolyam. Pápa, 1908. junius 7. 23. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör s a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói kör r tk hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2'50K Egyes 6zárn ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőseg: Pápán, Fö-tér 13-ik háaszám. A kiadóhivatal vf zetCj 8 : SÜLE GÁBOR, Viasz-utca 15. Előfizetéseket és hirdetéseket f lvesz Hajnóczky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedésePünkösdnapi gondolatok. Irta : Jánd Bernardin. Pünkösd a természet nyári ünnepe. Ami csirát a tavasz megfakasztott, életet meginditott ; a nyár megérleli, teljessé teszi. Kikeletnek tarkaszinü, illatos* virága nincs sehol. Arany kalász, pirosló gyümölcs integet rónán, kertben és mezőn. Lelkünk világában máskép van talán ? Dehogy ! Itt is vannak ünnepek s köztük nyári ünnep a pünkösd. A lélek ünnepe. Mert a Szentlélek az Üdvözitő életének, szenvedésének a gyümölcse; az ő erény virágos életének, biborszinü szenvedésének gyümölcse. Fenséges művének folytatója, dicsőséges megérlelője. Műve: az örökkévalóság gyümölcsének nyári megmunkálása. Amit Krisztus elvetett, a Szentléleknek kell megérlelnie, learatnia s Isten csűreibe takarítania. Huszszáz esztendő óta szünet nélkül folyik e munka. Mennyire vagyunk ? Akik térdenállva imádják az emberré lett Istent: parányi kis része az emberiségnek. A földkerekség nagyobb része mása a megtestesülés előttinek. Kétségbeejtő? Korántsem. A vallás, melyet Isten Fia hozott e földre, diadalmas erővel hatja át az emberiséget, de mint minden kozmikus erő, mely alakot adott az anyagi világnak, lassan működik. Nem anyagi győzelemről van itt szó. Meggyőződések nyerendők meg, szivek hódolata kell nekünk. Hiszen szeretetnek szövetsége a vallás: Isten önként hajol le kegyesen a teremtményhez és az is kényszer nélkül, szeretettül hajtva emelkedik fel hozzá. Ez pedig nagy. hosszú időnek munkája. Hol van még az aratás napja ? Sokan még mindig a tévedés dülőutain keresik az igazságot, vagy a bűn ben a boldogságot. A társadalmi és állami szervezetek mind e napig tele vannak vad, pogány elvekkel. Az evangélium szelleme, amely lassan hatja át a világot, eleddig csak bizonyos számú egyes emberi nyert meg, itt-ott él a családokban is, ám a közéletben, a politikában, a nemzetközi viszonylatokban még egyáltalán nem érvényesült. Pedig nemcsak oly erő van benne, mely az egyént szenteli meg, hanem szociális hatalom is, mely a társadalmat Isten szándéka szerint akarja formálni. Senki ne higyje, hogy ez a középkorban már megvalósult. Oh, nem. Igen, kísérlet történt, de az anyag kicsiny volt, nyers is, barbár is. A lelki és világi hatalom bizonyos tekintetben a különtartozás tudata nélkül összeolvadt. Az újkor fölkeltette bennök ezt a tudatot s mint két ellenséget állította egymással szembe. Csak, ha az evangelium szelleme átjárta már a nagy társadalmi szervezeteket, csak akkor fognak majd tudva és akarva kezet s egyesülnek, mint két szerv, az egységes szervezetnek, Isten országának e földön való alakítására. Ettől ugyan még jó messze járunk, — lehet, még csak az ut elején vagyunk. Ám, a világtörténelmi fejlődés szemlélete azt mutatja, hogy bár lassú léptekkél, de mégis közeledik az Isten országa. Az írás, mind az Ó-, mind az Élet a romok alatt. Irta: Béri F. Zsigmond. A tiszamenti kis falura leszálló csendes alkonyatban egy csinos férfi haladt a temető felé. Kezében vadvirágbői font koszorú, — ott szőtte a szőke Tisza partján — a szivében halálos csend és keserűség. Ahogy kinyitotta a nyikorgó kaput, megrezzentek a lombok. A madarak először ijedten rebbentek széjjel, aztán, amikor látták, hogy ez az ember is csak oly csendes, mint a többi, aki idetér — megpihenni, lassanlassan visszaszálltak a puha, meleg fészekbe. És tágranyilt szemmel bámulták a nagy szál, szép komoly embert, hogy mit is keres piros pünkösd napján kinn a temetőben. Mikor köröskörül forr, zsendül, lüktet az élet — mit akar ez künn a temetőben? Ahol niecs szenvedés, de öröm sincsen; nincs vágy, de élet sincsen. A férfi odament egy sirhoz. Levette a keresztről az elszáradt koszorút s rátette az ujat, az élőt, az illatosat. Aztán letérdelt és imádkozott. Amikor fölkelt és körülnézett, sötét pir lepte el az arcát. Kevéssel odább egy szomorú füz lombja alatt egy fehér ruhás aszszony imádkozott. Hullámos hajában vadvirág. Lenge ruhája habos csipkével volt sze^gélyezve, karcsú derekáról egy kis kék selyemöv hullámzott alá. Hosszú aranyhaja selyemként ragyogott a nap fényében; patyolat fehér arcára rózsás pirt csókolt a suttogó szellő. Az első pillanatban szó nélkül akart távozni. De nem tudta leküzdeni vad erővel előtörő érzéseit. Kiszakított egy rózsát a koszorúból. És odament a másik sirhoz, ahol az a magányos nő csendesen imádkozott. Nem is üdvözölte. Csak oda térdelt mellé s imára kulcsolta kezét, Azután felállt s odatüzte a rózsát barátja fejfájára. Pedig — talán meg sem is érdemli tőle. Hiszen azt a leányt vette feleségül, a kit ő szeretett forrón, igazán. S ugy érezte, ugy érzi most is, hogy a leány is őt szerette. A búsongó özvegy szeméből kicsordult a könny. Megindultan ragadta meg a férfi kezét, aki viszont megcsókolta az övét. Az asszony elpirult egy kisé, de azért ő is kiszakított egy rózsát a maga koszorújából s a szive fölé tűzte. — Ha megengedi, ezt meg majd én tűzöm a maga megboldogult felesége sírjára. Amint odaérkeztek, letérdelt az asszony. Odatüzte a rózsát a sirra boruló édes anyaföldbe. A férfi maga sem tudta, hogy történt, de egyszer csak azt vette észre, hogy újra ott térdel mellette. És imádkozik. Nemcsak az elköltözött, szépséges asszonyért, hanem azért is, aki itt térdel mellett, hogy ne legyen örökké olyan bus, olyan végtelen szömoru. Sokáig térdeltek. Egyik sem akart fölkelni. Mintha csak odaláncolta volna őket .ahhoz a sirhalomhoz! Végre fölállt az asszony. — Isten vele Jenő ! Haza kell mennem, mert vár a kis lányom.