Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-01-26 / 4. szám

IIL évfolyam. Pápa, 1908. január 26. 4. szám. PÁPÁ ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10 korona Félévre 5 korona Negyedévre .... 2 korona 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőség: Pápán, Fö-tér 13-ik házszám. Hova a lap szellemi részét is illető mindennemű közlemények küldendők. Kiadóhivatal : Pápa, Viasz-utca 15. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Erőfeszítés - tunyaság. Az erőfeszítés a szociáldemokratákra és ezeknek oldalvédjeire vonatkozik. A tanyaság azonban a keresztény, a katholikus társadalom bizonyos köreinek és legfőbb egyedének jellegzője. A szociáldemokraták és a többi »demokraták« (Pesten ezt ily »finomam« mondják) igenis nagy erőfeszítést tettek sajtójuk, vagyis céljaik érdekében. Arra vállalkoztak u. i., hogy lapjaikat, — melyeknek cime igen fordítottja, sőt gúnyja ne mondjuk, hogy pellengérezője a belső tartalomnak, — ajánlgatni, széthordogatni fogják és egyegy ily terjesztő nem nyugszik, mig 3-4uj előfizetőt nem szerez lapjának. Ilyen újságok pl. a Népszava (Wolksstimme) Világosság stb. épen nem tekinthető a nép szavának, sem pedig áldást osztó világosságnak, hanem a kolomposok hasbeszédének és romboló tűznek. De ez nem akadálya a lap terjesztésének, sőt a fanatizmus, az elvakult u. n. osztályfelfogás, a tudományt nélkülöző feltűnni vágyás, a gyűlölet a fennálló rend ellen, a veszettségig fokozódott tomboló düh a kereszténység, főképen a katholicizmus ellen, — ez adatta azokat az újságokat a »vöröskarácsony« híveinek kezébe. Orvosok, ügyvédek, egyetemi hallgatók, u. n. feminista hölgyek ajánlkoztak a munkás férfiak és nők mellé a lapterjesztés nehéz feladatára. Nem csodálatos-e ez? Igen! Nem megdobbentő-e? Igen! De gondolkozásra is nyújt bőséges alkalmat. Ugyan, kérdjük, azok az urak és úrnők, asszonyságok, akik szinte ájuldoznak a »szocializmus« puszta nevének hallatára, — vájjon ismerik-e névszerint, tartalma szerint azokat a lapokat, amelyek egységes felfogású, változatlan irányú életelvükkel tisztán és egyedül a magyarságot, a kereszténységet védik, erősilik, propagálják? Nem a sujtásos, pitykésgotnbosünnepi magyarságot. Nem is a parádéul felöltött, urnapi körmeneteken — hivatalból kirukkolt kereszténységet, az u. n. jó hatholikusságot értjük ezen. Nem kell ez a lélekhelyett fürészporral kitömött, vér helyett limonádéval telitelt, tüz helyett hitvány reflex sugarakkal bevilágított hamis katholicizmus. Ez csak annyit ér, mint a papirosszinfal, mint a színházi promencligyöngygyel kirakott korona: csak hamisfény, csak álomba ringató melódia. Nekünk élet kell! Tüz, fény, erő; nekünk harci riadó kell, nem pedig gyászinduló; nem ódai szárnyalású beszéd, hanem tett, cselekedet. Ez a tett, ez a cselekedet pedig lehet egy krajcár, lehet ezer forint: lehet áldozatkészség arra, hogy egy példány Lj Lapot vegyek, avagy alapítványt tegyek a Sajtóegyesület céljára. Váraink: templomok vannak. Van benne katonaság is: a jó pap az ő népével. De ha nincs golyószórónk, ha nincs ágyunk, — hiába van muníciónk, t. i. nagy igazságaink, ha védeni sem A harangszó. — Irta: Bárka József. — Csipős, hideg szél száguld végig az országúton, fel-felkapva a friss, pehelyfinomságu, szüztiszta havat. Szeszélyes fordulatokkal majd az árkokat hordja tele hóval, majd meg az országúton csap át olyan hótömegeket, hogy ember legyen, aki átgázol ezeken a hatalmas torlaszokon. Esteledik. A távoli hegyeket fekete fátyolljal boritj'a a homály s a földre szálló éjjeli sötétségen alig-alig bir áttörni a közéjt tanyák, majorok egy-egy kivilágított ablakának gyenge pirossága. Az országúton egy fekete alak baktat előre. Meg-megbotlik a hótorlaszokban, néhanéha megáll pihenni, de azért megy előre. Rozoga kabátjába, melyet görcsösen szőrit magához, belekapaszkodik a dühös szélvihar. Olyan ágrólszakadt a szegény. Fogyatékos, rongyos ruhaját át- meg átjárja az éles. téli levegő. De ugy látszik, ez az ember már nem is érzi a hideget. A járása is inkább gépies, mint öntudatos mozgás. Megy, de talán már nincs is célja, nincs is vágya, talán nem is tudja már, hogy hova akar menni. De igen. Ezt tudja. Haza. Még egyszer haza. Aztán meghalhat. Aztán tehetnek vele, amit akarnak, de legaláb még egyszer hadd legyen otthon. Messziről jön. Idegen országból. Itthon talán már el is lelejtették az édesatyja, az édesanyja, a kis testvérei . . . Sürün hullott a hó, mindig sötétebb lett, már alig látta az utat. Meggyorsította a lépteit, pedig már alig birta a lába. Az egész teste reszketett, fázott; mégis ugy érezte, forró verejték lepi el a homlokát. Belelépett egy szakadékba és alig volt annyi ereje, hogy kivánszoroghasson. Rá akart újra térni az útra, de nem találta. Kereste jobbra, kereste balra, de hiába. Letért róla. Önkéntelenül is eszébe jutottak mindazok a históriák, amelyeket valaha a hóviharban eltévedt, megfagyott. utasokról hallott. Újra belebotlott valamibe, ugy hogy elesett. Nagynehezen felállott. Pár lépésnyire egy fa-félét látott, odabotorkált hozzá, nekitámaszkodott a hátával, behunyta a szemét, aztán gondolkodni próbált, de sehogyan sem sikerült. A fáradság, a fizikai fájdalom egészen elzsibbasztotta az idegeit. Inkább viziói voltak, mintsem gondolatai s az agyában kusza összevisszaságban adott helyet egyik kép a másiknak. A szél pedig süvöltött irtózatosan. Mivel már nem birta a lába, lekuporodott a fa tövébe és a szél lassanként valósággal betemette a lábát, a derekát hóval. Ugy érezte, hfrgy már nem fázik. Mintha csak otthon lenne az ágyában, a jó puha, meleg ágyban. Szinte elálmosodott. Érezte, mint fokról-fokra elhagyja az öntudat., hogy helyet adjon egy álomszerű, tompa érzésnek, a közeledő halál érzésének. A szól az arcához csapott valami ágfélét, mire fölriadt és körülnézett. Mintha egy pillanatra felismerte volna a helyzetet. Talán az élet szikrájának utolsó fellobbanása, makacskodása, mielőtt kialszik. Ugy látszik tényleg magához tért, de a felálláshoz nem volt. elég ereje. De meg nem i aljait ftlkilni.