Pápa és Vidéke, 3. évfolyam 1-52. sz. (1908)

1908-05-17 / 20. szám

IIL évfolyam. Pápa, 1908. máj us 1

7. 20. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10, félévre 5, negyedévre 2'50I£ Egyes szárn ára 24 fillér. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Feleiős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőség: Pápán, Fő-tér 13-ik házszám. A kiadóhivatal vezetője : SÜLE GÁBOR, Viasz-utca 15. Előfizetéseket és hirdeté=eket kivesz Hajnóczky Árpád és Vajdits Károly könyvkereskedése' A néptanítók gazdasági kiképzése. A magyar nép boldogulásának egyik főakadálya eddig az volt, hogy nem rendelkezett azon szükséges gazdasági szakismeretekkel, melyek a föld okszerű müveléséhez fellétlenül megkívántatnak. Hogy ez igy van, annak oka elsősorban a népoktatás gazdasági viszonyainak elhanyagolt állapota, másodizben pedig népünk tartózkodó magatartása, úgyszólván „maradi" gondolkodása, mely minden életrevaló intézkedésnek útját állja. Ámde ugy az egyik, mint a másik jelenségnek meg van a természetes magyarázata. A népoktatás gazdasági irányának elhanyagolása szoros összefüggésben áll a tanitók gazdasági kiképzésével, a köznép tartózkodó és maradi gondolkodása pedig visszanyúl a mult század utolsó évtizedeibe, amidőn népünk megyőződött arról, hogy ő vele csak akkor és azért lép érintkezésbe a kaputos osztály, mikor szüksége van — voksára. Lássuk — vázlatban — e két -tényező káros hatását! A múltban a gazdasági oktatás a tanítóképzők mostoha gyermeke volt. Szerepelt ugyan, mint rendes tantárgy, azonban kevés képzőben tanitotta rendes szakember. Rendesen a legfiatalabb tanár nyakába sózták, aki — nem lóvén szaktárgya — iminel-ámmal tanított ugyan gazdaságtant, de azért alig várta, hogy szabaduljon tőle. Ez azonban még a kedvezőbb eset. A legtöbb képzőben megelégedtek egy kis elméleti tudással, a gyakorlati kiképzést a legtöbb esetben elhanyagolták, vagy pedig oly emberekre bizták kiknek gazdasági tudásukhoz szó is fér, de különben is egyéniségüknél fogva nem voltak hivatottak arra, hogy a leendő tanitóknak hivatásához mórt gazd. ismeretet és ezek folyományaként irányt adjanak Ez a személyi kérdés, amihez hozzájárult azon körülmény, hogy a legtöbb képzőnek nem volt gyakorló telepe s — elég sajnos — ma sincs. Ennek eredményét a tanitóság soraiban naprólnapra tapasztaljuk. Az ily képzőkből kikerült tanitók nem is értenek a gazdálkodáshoz, de ha értenének is, lekicsinylik a gazdálkodó embert.- mert az szerintök „paraszti". Es e ferde és téves felfogásért a képzőket terheli a felelősség. (Nem egészen! Korrector.) Ám az élet utjai kiszámíthatatlanok. A legtöbb felekezeti tanitó, — ha családot akar alapitani — ma még kántortanitói állást igyekszik elnyerni, a melyből az következik, hogy a tanitóság legnagyobb része gyakorlatilag is gazdálkodik. S itt következik a komikum, mely egyúttal megszégyenítő is a tanítóra nézve. Mert az a tanitó, a ki a gazdaságtant - oklevele tanúsága szerint tanulta, a legtöbb "esetben a falubeli népétől tanul meg gazdálkodni. Attól a néptől, ki maga sincs tisztában a haladottabb gazdálkodás alapelveivel. Ritka eset, hogy az ily gazdálkodó tanitó példát tudna adni községének s ez természetes is Már pedig a kinek példája nem méltó a követésre, az hiába hirdet bármily szépen hangzó elméletet, Város a tenger alatt. Irta : K. Jerome. — Angolból: Szeberényi László. Évszázadokkal ezelőtt az Északi-tenger partvidékének egyik kies részén hatalmas, remek város pompázott. A város mellett emelkedő hegyen épült egy nagyszerű apátság; jámbor lakói csodálkozva tekintgettek le az élénk városra, melynek széles falai, hét tornya, négy gazdag temploma, nagyszerű kikötője káprázatos látványt nyújtott a szemlélőnek. A város boldog, megelégedett volt, szépen virágzott, mig el nem jüt.t az a borzasztó éj, melyben gonoszat cselekedett Isten és emberek előtt. Rettenetesen megbűnhődött érte. Mert a tenger hullámai háborognak, hol századokkal ezelőtt a héttornyu névtelen várós állott. A város szász nemzetiségű lakói ellenséges viszonyban voltak a dánokkal. Sokszor folyt patakokban a vér a falak körül, sokszor hangzott fel a haldoklók sóhaja, mely az apátság szent életű tagjait buzgó imára serkentette . . . Végre béke lett. Örültek a szászok, örültek a dánok. A szerzetesek magányos kolostorukban nyugodtan zengték remek himnuszaikat .. . Egy csendes este megjelent a dan Haafager seregével a város mellett. A héttornyu város lakói kinyitották a kapukat és barátságosan szóliták meg a dánokat: »Harcoltunk ugyan, de most már béke van ! Jöjjetek be, maradjatok nálunk éjszakára és reggel menjetek tovább.« De Haafager igy válaszolt: »Öregember vagyok, ne vegyétek rossz néven szaváimat. Békét kötöttünk és ismerjük is udvariasságtokat, de kardunkon még nem látszanak a vérnyomok. Hadd táborozzunk tehát csak a falakon kivül. Majd idővel, ha jobban feledtünk, könnyebben összebarátkozunk, mint ahogy jó szomszédhoz illik.« De a városbeliek nem tágítottak. Eközben az ; pát is lesietett a kolostorból, ki veszélyt sejtett és biztatólag monddá: »Jöjjetek csak, gyermekeim! Legyen béke köztetek s Isten is megáld benneteket.« A jólelkű apát meg volt győződve a szászok jószivüségéről. Ekkor ünnepies komolysággal válaszolt Haafager: »Emeld fel, Atyám botodat, hogy a te néped előtt szent kereszt árnyéka alatt bemehessünk a városba és béke legyen közöttünk. A ti Istentek ugyan nem a mi Istenünk, de az eskü szent mind'enütt.« — Ekkor az apát az ég felé emelé keresztalaku botját és Haafager bevonult a városba seregével, mély az asszonyokkal és gyermekekkel együtt mintegy 2000 főből állott; mögöttük a kapuk bezárultak. A város lakói nagy lakomát rendeztek a vendégek tiszteletére; a barátság jeléül egymás poharából ittak. Haafager emberei szentül azt hitték, hogy jó barátok közt vannak; letették tehát a fegyvereiket és a gazdag lakoma végével nyugodtan pihentek. De ekkor egy gonosz hang zúgott végig a városon keresztül: »Kik ezek, akik közénk jöttek, hogy osztozkodjanak országunkban? Nem piroslanak-e még utcáink kövei asszonyaink és gyermekeink véréiül? Ezek ölték, meg őket! Szabadon engedhetjük-e a farkast,