Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)
1907-02-24 / 8. szám
2. PÁPA és VIDÉKE 1907. február 24. Kétségtelen : a pápa elhatározásaira döntő befolyással volt a francia kormányok változó, nem állandó volta; a pápának ügyelnie kell a saját tisztességére, becsületére s nem szabad uj meg uj megalázásoknak tennie ki magát, nehogy a 'katholicismus végleg elveszítse azt a a kis bizalmat és tekintélyt is, melylyel még Franciaországban bir. Midőn Clemenceau s Briand látták, hogy X. Pius semmit sem sejt, megváltoztatták taktikájukat. Hajléktalanokká teszik most a püspököket és papokat, de nyitva hagyják a templomokat, hogy tiltakozásokra ne legyen alkalom. Egyben elfogadtatják a Briand-féle törvényt, mely azonban nem orvosolja a szétválasztás szülte bajokat. Most aztán vádolják a pápát, aki épenséggel nem hajlandó elfogadni az uj törvényt. De hogy 'is fogadhasson el oly törvényt, melynek szándéka szabályozni az isteni tiszteletet a kath egyház fejének akár nyilt, akár kéz alatti megkérdezése nélkül? Joggal mutatott rá a kormány rossz akaratára a parlamentben egy képviselő, mondván, liogy a kormány törvényt akar hozni a kath. vallás ügyében, de sémmibe sem veszi a pápát. Mi lesz e válság vége? A válasz nem könnyű Ha Franciaország hitetlen vagy hivő ország volna, a jelekből meglehetne mondani: a kormány győz :e, vagy a katholikusok; ám a franciák voltakép skeptikusok, kételkedők, a vallással nem törődök. Az ilyen országban minden lehetséges. Ha a kormány alkalmazná Combes erőszakos módszerét, volna talán, — de nem bizonyos — visszahatás; de ha a kormány Macchiavelli-féle óvatossággal dolgozik, ha sikerül a mairek, polgármesterek erőszakát féken tartani s a klerikálisok ellen irányuló működésükben — Combes ós Clomenceau egyet akarnak, — lassan haladniok, aligha támad reakció. A polgári osztály meg csak anyagi érdekeivel törődik, vallás dolgában pedig teljesen közömbös, ugy látja, hogy minden szép rendben van: hisz a templomok nincsenek becsukva. Az, hogy a püspököket, plébánosokat kiűzik lakásukból: az hidegen hagyja őket. Ha pedig klerikális részről elragadtatják magukat, mint már meg is történt, akkor a kormány actiója kevés ellenállásra lel. Minden baj forrása tehát: Franciaország belső viszonyai s nem — mint sokan hiszik — a Vatikán politikája. Nemcsuk a francia, hanem a külföldi katholikusok között is vannak sokan, a kik vállvonogatva nézik X. Pius állásfoglalását a szótválasztás kérdésében. Itt is, ott is olvashatni, hogy X, Pius derék, becsületes, de korlátolt „falusi pap", írtig elődje, XIII. Leo a nagy diplomata dicsőséges fényében ragyog. Pedig ez legenda, s az igazság parancsolja széttépósét. Az igazság ez: X. Piusnak meg kell enni a levest, melyet az előző pápai diplomata kotyvasztott. Ugyan mi hasznát látta a francia egyház a köztársasággal való hires szövetségnek? Halálra üzikhajtják s Marienna kezet fog a „la bella ltaliá"-val; ezt akarta meggátolni XIII. Leo diplomatiája. X Pius ellenben ráállt a történeti tények talajára: hogy világi eszközökkel s diplomatizálással semmire se megy. Bizalmát az isteni gondviselésbe vetette, a felülről jövő segitsógbe. Lehet, hogy ez sokak szemében „paraszt pap" politikája; de gyümölcsei nem lesznek oly keserűek, mint a finom diplomatia üvegházában érlelte. A francia kormány összes fenyegetéseire s hizelkedóseire X. Pius semmit se felelt. A szikla-erősségű pap a végső esetben „csodát" várt. És ez a csoda megtörtént; a francia klérus engedelmessége s önzetlensége, önmegtagadása valóságos csoda önző, anyagias gondolkodású korunkban. Magunk szemével látunk 100.000 papot, akik hiven kitartanak vallásuk mellett. És erre a papságra fogják rá, hogy annyira meggyülöltették a pápista franciákkal Istent, hogy a pénzekről is lrtörlik szent nevét! Ugyan hány republikánus tart ki oly hiven a köztársaság mellett? Meglátjuk: a francia papságnak ez az erkölcsi ereje bő gyümölcsöt térem még. X. Piusnak végtelenül egyszerű politikája széttépte a francia hatalmasoknak finoman szőtt hálóját. Már harmadszor megkellett változtatniok tervöket. Azt hitték, oly könnyen vethetik az egyház nyakába az igát, mint valamely eb nyakába az örvöt. S mint csalódtak a körmönfont ravaszok! Hát ki bizonyult nagyobb emberismerőnek ? Briand-e, aki abban bizakodott, hogy schismatikus kultusközségekbe tereli a klérust; X. Pius-e, aki amaz ezrek odaadására s együttérző kötelességtudatára épített, akiket „non possumus"-a a sanyarú szegénység karjaiba dobott? Ha sikerül szép lassan megfojtani az egyházat a rábeszélés szelid hatalmával, hej, mint dörzsölték volna Franciaország hatalmasai a kezöket! így pedig egyre ott lóg fejők felett a megoldatlan szétválasztás kérdésének Domokles kardja nehéz gondok terhével. Ezt az eredményt szülte s fogja még szülni X. Piusnak „paraszt pap" politikája, amely sokak előtt: együgyűnek látszik, alapjában mégis a legjobb, az egyetlen jó ós helyes Tisztelt szerkesztő urnák kész hive Bánkfia György. Züllés utján. Már egyszer iríam ezen a cimen azokról az urakról, kik minden elismert tekintélyen keresztülgázolva, őket utjokból félrelökve, feltartóztathatlanul sodorják városunk társadalmát a züllés útjára. Azon cikkért gratulált nekem egy zsidó uri ember, ki higgadtságáról, nemes gondolkozásáról és a közügyekbe!) való önzetlen és hasznos működéséről az egész városban elismert tekintély. De ezt az elismerést abban az időben, csak egyes ember magánvéleményére lehetett volna lefokozni, szemben az általános közvélemény'nyel. De ma már az a romboló gárda kétségtelenül beigazolta akkori állításomat ésigy az előbb emiitett felfogás most már nem is egy ember véleménye, hanem úgyszólván egész társadalmi osztályé, kik undorral fordulnak e felforgatók működésétől. De azért nehéz _ felvenni ellenük a küzdelmet, mert összetartásuk szorosabb a láncszemekénél, fegyelmezettségük pedig példás: úgyszólván katonás. Rendkívül ügyesek a támadásban és mathematikai pontossággal ki tudják jelölni a társadalom testén azokat a helyeket, ahol az ütés legfájdalmasabb és ahonnét a vérkeringés legnagyobb körbe viszi szét a seb sajgását. Most is jól megtalálták ezt a helyet, midőn a Kaszinó választmányi tagjai közül kibuktatták a katholikus kör elnökét ép azon a napon, melyen ez a kör tiz éves jubileumát ünnepelte. Zárt csatasorban vonultak fel szavazni, győztek — kibuktatták a katholikus kör elnökét és e felett jót kacagva lelkesedést merítettek a legközelebbi hőstetthez. Ki az a Bottka Jenő, akit kibuktattak? Talán a Kaszinó fejlődésének kerékkötője? Dehogy, ezt nem hiszi el senki, még azok közül sem> akik leszavazták. Más bűne volt neki, még pedig az a főbenjáró bűne, hogy a »Pápa és Vidéke« helyi lapnak a Kaszinó részére való megrendeltetését ajánlotta. Látod mennyiepés harag ömlik feléd te szegény »Pápa és Vidéke«, mivel szerényen védekezni mersz, ha durván támadnak, Szenylapnak neveznek, nyelvet öltenek reád, de azért előttünk ragyogó a te képed, mert minden betűd szivünkből fakad. A »Züllés utján« cim alatt irt első közleményem megjelenése alkalmával a »Pápai Hirlap«-nak eszébe jutott egy mese: »A kergetett tolvaj fut és üldözőivel együtt kiabál, hogy el kell fogni a tolvajt!« Ennek az volt a jelentősége, hogy mi katholikusok felekeze-' tieskedünk, de másokra akarjuk azt ráfogni. Én nem voltam jelen a Kaszinó közgyűlésén, de nem hiszem, hogy valakinek eszébe jutott volna Baranyai, Barthalos, Galamb, Saáry és Kis József választmányi tag urak nevét a