Pápa és Vidéke, 2. évfolyam 1-52. sz. (1907)

1907-10-13 / 41. szám

II. évfolyam. Pápa, 1907. október 13. 41. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. v A pápai katholikus kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanitói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 10 korona Félévre . 5 korona Negyedévre .... 2 korona 50 pH. Egyes szám ára 24- fillér. Kiadótulajdonos: A PÁPAI KATH. KÖR Felelős szerkesztő: GRÁTZER JÁNOS. Szerkesztőség: Pápán, Fö-tér 13-ik házszám. Hova a lap szellemi részét is illető minden­nemű közlemények, küldendők. Kiadóhivatal: Pápa, Viasz-utca 15. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Zászlószentelés. 1907. okt. 13. Ne tessék megijedni. Nem keli be­csukni a bicsakot. Nem kell leereszteni a redőnyöket. Rendőrre sincs szükség. Nem az elvtársak »öntudatpskodnak«. Ma a keresztény' szocialisták ünne­pelnek. Zászlót bontanak, zászlót szen­telnek. Évek óta küzd már Pápán a ke­resztény munkás-egvlet. Örökké harcban áll a létért, a megélhetésért. Sokszor félreismerték, sokszor meggyanúsították, sokszor üldözték. Tavaszi napsugár rit­kán ragyogott fölötté — zimankós, ke­mény tél volt az élete. Erényeiről hall­gattak, bajait roszindulatilag kiszemezték. Ne legyünk túlságosan szigorúak. A ker. munkásegyletben lehetnek bajok, lehetnek ferdeségek, melyek ideig-óráig elveszik a kedvünket, lelohasztják a lelkesedésünket. De ezeket az akadá­lyokat kölcsönös szeretettel el lehet és el is kell kerítenünk az útból. Mert az bizonyos, hogy a munkásegylet egyik legerősebb bástyája Pápán a keresztény­ségnek, őrtornya, végső menedéke a bitéhez és hazájához hű magyar mun­kásságnak. Ha ez az Őrtorony ledől, maga alá temeti ezeknek a becsületes lelkű magyar munkásoknak a hitét és hazaszeretetét — egyik pillérét a ke­resztény Magyarországnak. S ezt a vesz­teséget nem szabad kicsinyelnünk. Mert a nemzet testéből van kiszakítva. Ma erre az őrtoronyra kitűzik a zászlót. De mit ér a zászló sereg nélkül? Nem gyér hadoszlopok kellenek ide, hanem izmos, hatalmas sereg, tele tűzzel, lelkesedéssel. Fegyelmezett, hit­ből élő, nemzeti eszmékért lángoló se­reg, melyet az Isten lelke éltet. Testvérek vagyunk mindnyájan. Egy, ugyanazon mennyei Atyának gyer­mekei. Dőljenek le már egyszer köz­tünk a válaszfalak. Egyesüljünk mind­nyájan a szent kereszt jegyében, az igazi szeretet szellemében. Az őrtoronyra kitűzték a lobogót. Talán nem egészen a véletlen já­téka, hogy épen ma, a Magyarok Nagy­asszonyának ünnepén. Akiről oly sok szépet daloltak, akit ugy tiszteltek, akit ugy szerettek vallásos eleink. Ha be­borult az ég, hozzá menekült, hozzá sikoltott az üldözött magyar, s lassan­lassan eloszlottak a felbők s újra nap­sugár ragyogott a fejük fölött. A Nagyasszony nagy lelke ihles­sen meg bennünket, hogy egyek leszünk mindnyájan szívben és lélekben, Iste­nünkhöz és édes magyar hazánhoz való hűségben és szeretetben. Az az Újonnan megáldott aászló pedig vezesse diadalról-diadalrz a ke­resztény eszmék harcosait! Ügy legyen! Haladás filozófia nélkül. Irta: Bárka József. Feltartóztatlanul, makacs következetes­séggel megy előre az emberiség azon az uton, amelyet haladásnak nevezünk. A tudomány, a művészetek, a társada­dalom minden osztálya, minden rétege fut, rohan előre és az egész világot betölti a fej­tárca Vénasszonyok nyara. — Szonett. — Liilaszin ül a sziklás hegyvidéken, Kékes párát lehelnek erdei, Rám hullnak a napfény lágy csepjei, Fehér felhő, mint csónak, száll az égen. Finom pókháló rezg a zöld Vetésen, jóit fénysáVokkal hint a nap teli, Árnyékomat lágy szőnyeg öleli. Sugárzó dicskörét csodálva nézem. A komor lélek büVös álma ez, hétét sejtő szív kéjes mámora: A zord apó mosolygVa ébredez. Az őszi ökörnyál 'imbolygVa száll, Ne m a taVasz menyasszony-fátyola ; A szemfödőt szöVi ez ős halál. Gen/i/esi Ferenc. Az édesanya. »Hull a fának a levele, Mégis szól a fülemüle!« Szól bizony és bánatos panasza; csatto­gása hangot vált ki szivemből: a fájó vissza­emlékezés nyomán fakadó bús hangulatot. Akkor is sárgult, peregve-koppanva hul­lott a fáról a levél, fújdogált az ősszi szellő s jobb hazába szállott a költöző dalos ma­dárka. Mi pedig, akik szerettünk s még most is szeretünk s mindvégig szeretni is fogunk: féltve őrző gonddal, sejtelmes, aggódó és mégis bizva-bizó reménységgel kisértük szi­vednek minden dobbanását körünkből távozott édes jó anya! A földre hullott falevélnek ki­keletkor más festik ki helyén; a költöző ma­dárka is vissza-visszatér a fészkébe; és én hiszem, hogy te is körünkbe térsz meg annak a nagy, annak a fölséges, örökké viruló ki­keletnek bíboros hajnalán. A nap már leáldozott; vérvörös foltok égtek még az égbolt peremén s bronzszínű fény ragyogott a hegyek ormain. Az öröm­nek-e, a fájdalomnak, a közeledő szenvedés­nek égő virágai voltak-e, mit tudom én?! Egymás után gyúltak ki az égen a csillagok, egymás után aludtak ki a földön az ablako­kon át kivillanó másvilágok. Az alvégen, a nagy épületcsoportban egy ház — csak itt nem alusznak : bent az alvóházban magános mécses ég, kiviil leskelődik a sötét. Ily sokáig ébren vájjon mért van még az ifjú, sápadt férfi, meg a megtört szegény, már sírni sem tudó jóságos nagyasszony? Beteg vari a ház­ban, vagy beteg: a szépséges, anyai szerete­tének, vagy szivének áldozatul esett drága ifjú asszony . . . Puha, hószín ágynak dagadó párnáin mozdulatlan nyugszik bájos feje. Vért fagyasz­tón mozdulatlan. És ha egykor oly kedves arcára rózsákat nem fakasztott volna a sor­vasztó láz; bízván mondhatnám, hogy halálo­san mozdulatlan. Am az ajkról elröppenő sóhaj, hogy élő fekszik ottan, a halálosan elfáradt, kimerült élő. F.gyszer csak fölveti szemét megnyugtatja majd az édesanyján, majd meg az ur n - alig halhaléii rebegi:

Next

/
Oldalképek
Tartalom