Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)
2020-01-10 / 1. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2020. január 10. Portré te minden perces támogatására. Laci bácsi már „benne van a korban”, mégis sírni látom, amikor a szüleit, édesanyját emlegeti. Akikről azt is megtudom, hogy véradásban elsők voltak a megyében, édesapja a legelső volt a véradók között, akinek a hetvenes években az egészségügyi miniszter az Erkel Színházban adta át az ezért járó kitüntetést. 2002- ben maradt magára a szülői házban, ahová korábban gyakran jártak beteglátogatóba, segíteni Giziké és barátnői - innen az ismeretség. S az édesanya az utolsó időkben gyakran kérdezte is Laci bácsit, melyik asszonyt választaná, ha választhatna, s a válasz mindig Gizikére utalt. Aztán a gyászév letelte után egy alkalommal, amikor a kerti csapot kellett javítani Gizikénél, Laci bácsi ott maradt a takaros házban, néhány kertnyi távolságra a saját házától. Ott maradt, és azóta is a legnagyobb békességben élnek. Nem csupán társra talált Laci bácsi, de családot is kapott mellé. Dolgoznak szorgalmasan mindketten: kukoricát termesztenek, egy másik földterületen ezer akácot gondoznak, tavaly hatvanöt kacsa, harminc csirke koptatta a baromfiudvart. És szeretik, tisztelik egymást. Laci bácsi életében, ahogy ő mondja, nincs olyan történet, olyan cselekedet, amit megbánt. A családtól szerény lehetőségeket, de erős szeretetet kapott, nagy vágyai sohasem voltak, mindene megvan ma is, ami szükséges és elégséges az élethez. Hangos szóváltásba sohasem keveredik, felbosszantani még provokálással sem lehet. Laci bácsi idén szeptembertől nyugdíjas lesz. Nem látom rajta a felhőtlen boldogságot, és mondja is: bár várja a pihenőéveket, abban biztos, hogy hiányozni fog az élet munkába járós ritmusa, a biztonság, és ami a legfontosabb, a munkatársak. Nézem ezt a sokat megélt, jóságból és bánatból épített embert, a derűs arcát. Azt üzenem Nagy Lászlónak, van remény. Vannak, lesznek emberi arcok a világban. Teli Edit Emberi arcok Nádudvari László Nagy László az utolsó vele készített televíziós interjúban, 1975- ben Kormos István kérdésére - mit üzenne a száz vagy ötszáz év múlva élőknek? - ezt válaszolta: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket.” Az interjú készítése óta negyvenöt év telt el. Még vannak emberi arcok, legalábbis én sok emberi arccal találkozom manapság. Az első ember, akiről írni szeretnék, észrevétlenül tett hozzá ehhez a mai világhoz valamit, amit szeretetnek, nyugalomnak nevezünk, meg kedélyes akarásnak, törődésnek. 2019-ben, Szent István napján ismertem meg. Ültünk egy asztalnál, többen, a munkatársaival, a „Dunakomosokkal”, ahogy itt a városban mondani szoktuk, és beszélgetni kezdtünk. Laci bácsinak szólítottam, és ahogy kérte, tegezni kezdtem. Nagyon várt valakit, még ugratták is a többiek, de udvarias férfiasán, szóval inkább kedvesen, mintsem bántón. Laci bácsi Gizikét várta, az élettársát. Olyan szeretettel, amilyennel én mostanában nem találkoztam. Megejtő volt Giziké jövetele, aki éppen olyan szeretettel érkezett, ahogy vártak rá. Összeszorult a szívem, ahogy néztem őket. Serkentő szorongás volt ez. így érez az ember, ha valami megrázóan szépet lát. Szóval, Laci bácsi és Giziké már erőst benne voltak a korban, amikor találkoztak, pedig csak hét ház választotta el őket egymástól, és persze az a helyzet, amibe László akkor került, amikor sorkatonaként elveszítette az édesapját. A hirtelen bekövetkezett veszteségre hazaérkező fiatalember családfenntartóvá lett, hiszen a családban hetedikként, utolsónak született fiú volt az egyetlen, aki otthonmaradóként képes volt erre. A lányokra ettől kezdve nem maradt ideje. A kifejezetten szegénységben, de a lehető legnagyobb szeretetben és értelmes szabadságban felnőtt, kőműves mesterséget tanult fiatalember számára nem volt ismeretlen a gondolat: értéket csak munkával lehet teremteni, hiszen általános iskolás diákként, már a sóstói táborozás alatt, délutánonként paradicsomot szedett a társaival, hogy a fagylaltra és a szüleinek szánt ajándékra megkeresse a pénzt. Nyaranta málnát, barackot szedett, kukoricát címerezett, otthon ott segített, ahol csak tudott. Hosszú évekig ápolta édesanyját, aki élete utolsó két évében szorult rá igazán fia szin
