Paksi Hírnök, 2020 (29. évfolyam, 1-20. szám, 1-9. különszám)
2020-01-10 / 1. szám
Mozaik Paksi Hírnök, 2020. január 10. ■ 11 „Szép embertelenség. Csak egy kis darab / vékony ezüstrongy - valami szalag - / csüng keményen a bokor oldalán, / mert annyi mosoly, ölelés fönnakad / a világ ág-bogán.” József Attila hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez. - Merre? S véljük, hogy semerre. Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél. - Istenem!... De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Fiát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk. - Hova jutok?! S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál elne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.” A kályha előtt száradnak a ruháim, édesapámnak eszébe jut, hogy elfelejtette bezárni a tyúkokat, a zseblámpát keresi. Ajjaj! Lapulok csendben a paplan alatt, majd amikor elég távolról hallom a hangját, előbújok, s viszem neki, mintha a helyéről hoztam volna el. Ő gondosan lesöpri a járdát a csirkeólig, becsukja a tyúkokat, az elemlámpát visszaakasztja a helyére. Nem merek elindulni érte. Fekszem a sötétben egy téli éjszakán és mindenre egyszerre gondolok. Ahogy most is. Igen, valahogy mindig minden egyszerre van jelen. A téli esték melege, ami reggelre kihűl, vagy a karácsonyi díszek fénye, ami vízkeresztre megfakul. A vasszánkók hidege, a paplan alatti félhomályban olvasott sorok, a feladatok, kötelességek, a holnap és a holnapután. Minden, ami értelmet ad az éléshez... TellE. Városi olvasmányok Egy téli éjszakáról Fotó: magánarchívum A januári hidegben az arcomat pirosra színezi az este. Van az a fázás, ami jólesik. A Duna-parton, fagyott levelek között ballagok, a hideg vizet nézem, beleborzongok a félelembe. Valami hasonlót éreztem, amikor a jegesre csúszkált Zápor utca kövein siklottam a faszánkómmal, és mögöttem a vasszánkósok nagy sebességgel csúsztak lefelé. Attól féltem, hogy nekem jönnek, s az a hideg vas törni-zúzni fog mindent maga körül, legfőképpen engem. Mennyi vasszánkó került aztán mögém az életben! S néha hiába álltam félre, a kemény vas ütése valahogy mégis utolért. S én leporoltam magamról a hideget, talpra segítettem magam, és folytattam az utat. A borpince mellett szánkóztunk, sokan. Valódi közlekedési szabályok szerint. Aki lefelé csúszott, az középen ment, aki felfelé húzta a szánkót, az jobb oldalon közlekedett. Másnap izomláza volt az egész csapatnak. Riadólánc jelezte, amikor nagy ritkán autó érkezett. Gyönyörű telek voltak! Nyoma sem volt a vízhatlan kezeslábasoknak, melegítőben szánkóztunk, utcai cipőben, sapkában, sálban, és jó, ha akadt egy-egy egyujjas kötött kesztyű. Egyébként pedig mindenünk pillanatok alatt átvizesedett, kályhacső formájúra és merevségűre fagyott a nadrágok szára. A vacsora ezeken a napokon mellékes volt. És mennyit könyörögtünk a néniknek, bácsiknak, akik kiálltak a házak elé, s mondták, csak mondták a magukét, hogy holnap nem lesz ám itt hangoskodás, mert felszórják az utat salakkal! Meg is tették, és mi másnap legalább fél óráig azon dolgoztunk, hogy a pályáról lekoptassuk a jégbe fagyott salakot. Olyan fényesek lettek a szánkótalpak, mint az öreg, ezüstözött karácsonyfadíszek a vízkeresztig megtartott karácsonyfán. Ma is nézem magam a régi karácsonyi díszek domború gömbtükrében, és érzem, ahogy rám hidegül a ruhám a meleg szobában is. S én hagyom, mert ez már a megküzdött szeretet átmeneti hidege, meleg borzongás, torzítás nélküli. S a szánkózást követő téli éjszakák! Az a végtelen csend a szobában, a hó halk mozdulatai! Én elemlámpa fényénél olvasok - titokban - a paplan melege alatt. Gárdonyi Géza Ida regénye: „Sötétben állunk néha, magunk se tudva,
