Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-05-10 / 9. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2019. május 10. Mozaik „Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval.” Hervay Gizella Városi olvasmányok A szavakról Isaszegre utazunk, vonattal. A Déli pályaudvaron átszállunk, onnan indulunk a Keletibe, aztán gyorsvonattal tovább a nagymamához, a keresztanyámékhoz, Isaszegre. (Itt, a Keletiben vizeszsemle, hajszálvékonyan megkent vajjal, rajta Olasz, vagy Turista felvágott, szezonban vékony fehérpaprikacsík az Utasellátóban. Nagyon szeretem.) A fülkében, ahol ülünk, mások is utaznak. Az ablakot nehezen húzza le édesapám, lábujjhegyre állok, az ablak előtti parányi asztal is akadályt jelent, hogy a fejem kidughassam a szélbe, így csak bentről érzékelem a suhanást, miközben a lehúzott ablak tetejébe kapaszkodom. A távvezetékek játékát bámulom, ahogy fel-le sétálnak a tájban: Rákosliget, Rákoskeresztúr, Pécel... Szeretem ezt az utazást, jó megérkezni az isaszegi vonatállomásra. (A családi elbeszélésekből tudom, hogy kétéves múltam, amikor egy testvéri szöktetés alkalmával - akkor bővítették a vasútvonalat - jónéhány bordám megrepedt és eltört, amikor a bátyám nem jól értelmezte az életkori adottságaimat egy hatalmas gödör átugrásakor.) Leszállunk a vonatról, a váró dohányfüstös. Sokan vannak ilyen-olyan emberek: átutazók, indulók és érkezők. Kis gyaloglás következik, én kajla vagyok, előrefutok, a bátyám csendes. Egyébként a ruhát, ami rajtam van, nem szeretem. Nem is értem, hogy édesanyám, akárhányszor a nagymamához jövünk, miért adja rám azokat a holmikat, amiket nem szeretek. Mindig azt mondja, hogy most a nagymamához megyünk, ezt meg ezt a ruhát vedd fel, mert ő ezeket szereti. így hát a dzsörzéruha - ami mellesleg egyforma édesanyáméval, aki mégiscsak a harmincas évei közelében jár, én Fotó: magánarchívum meg csak hatéves vagyok - rám tapad. A három ízléstelen aranyszínű gombot hiába gombolom ki a vállamig érő gallér alatt, középen, nem segít - így rohanok a sorompóig, amit éppen leeresztett a bakter. A bakterházat is szeretem, innen már látom a házat, ahol édesanyám gyerekeskedett. A sorompónál bevárom a többieket - ez a szabály -, aztán együtt érkezünk a frissen felsepert udvarba, ahol az első, az „új részben” a keresztszüleim, unokatestvéreim laknak, hátul, a „régi részben” a nemrégiben megözvegyült nagymamám. (Nagymamáéknak a hatvanas évek végén négyes találatuk volt a lottón, abból építtették az első, új részt.) Minden látogatás ünnep. Olyan más ez a táj. Olyan nagyon jól érzem magam. Hátul, a partoldalban a múltból megmaradt tárolóhely, a sufni, előrébb a kukoricagóré, a baromfiudvar és a nyulak óljai - mindegyik megtartva eredeti rendeltetését. A góré tele kukoricával, a nyulak leadásra várnak, a csirkék elégedettek. Szemben Tusor Bözsi néni nézi, hogy rendben megérkezünk-e, az utcaajtóban nagymama vár minket, a keresztszüleim és unokatestvéreim. Aztán szó esik mindenről. A konzervgyárról, a budapesti munkahelyekről. Az utolsó találkozás óta eltelt hónapokról. Az életükről, a végén az isaszegi kocsmáról, ami egyben a helyi mozi is, ahol éppen ma Búd Spencer Különben dühbejövünk című filmjét adják. Májusi sorok, szavak, emlékek egy szeles tavaszi hajnalon, anyák napján. Jól látható, szinte tapintható rétegrendek. Egy ruha, egy pályaudvar, egy rét, a nyulaknak szedett szelíd csorbóka illata, az utcai kút vize, a végtelennek tűnő, magányos nyarak a nagymamánál, a dohos, öreg esték és éjszakák szorongása - az anya „cserben hagyása” -, és a szavak, a szorítások, az üzenetek, melyeket nem értünk azonnal, akkor és ott. Annyit értünk csupán, amennyit abban a pillanatban értünk a világból. Nem többet. Ahogy távolodunk az alsó, az első rétegektől, úgy kezdjük érteni őket. A nagyszüleink, a szüléink, a testvérünk akarását, szándékait. Az élet tereit és helyzeteit, az ezeket kitöltő mozdulatokat. Ahogy oldalra nézek, látom a „vonatból” a magasfeszültségű vezetékeket, ahogy a mellettük való elmozdulás le- és fel mozgatja őket. Amikor kiszállok a vonatból, és megállók, nem mozdulnak, így mondom, a magam szavaival, a mozdulatlan térben: egy anya nem tud mást, mint szeretni. Teli Edit
