Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-05-10 / 9. szám
Portré Paksi Hírnök, 2019. máius 10. ■ 11 Jó napot, mi újság? Feil József Májusi esőben érkezem Csámpára. Hideg is van, a szél is fuj. Vendéglátóm, Feil József jelenik meg a bejárati ajtó előtt, betessékel. Én leülnék az ebédlőasztal mellé, de ő a ház őszszel berendezett „vadász” szobájába hív, helylyel kínál. A falon a házigazda vadászatainak emlékei, megsimogatom a gondosan kezelt és kikészített állati bőröket. Látja rajtam, hogy elérzékenyülök, s őszintén mondja: ahogy öregszik, ő is egyre jobban sajnálja a zsákmányait. A feszengésemet az oldja fel, hogy érzékelem, ebben a szobában - a hatalmas asztal körül - minden bizonnyal nagy élet folyik. És valóban, minden vasárnap ő főz a népes családnak. (Ez az ember tele van egészséges életösztönnel, csodálva nézem, ahogy mosolygó szemekkel mesél. A gyermekkorával kezdi.) A szülei hagyományos paraszti életet éltek, nehezen a három, közvetlenül a háború után született gyerek mellett. Az édesapa, megfontolva a család sorsát (meg az egyetlen lovuk csökönyös viselkedését), Biritón helyezkedett el, a Paksi Állami Gazdaság tulajdonolta földeken, először gyalogosként, aztán hamarosan a gépműhelybe került, majd közel három évtizedig kombájnozott. A családi tulajdonban maradt földek továbbra is a családi ellátó rendszer részei maradtak. (Az édesapa szorgalmát a legmagasabb állami kitüntetésekkel értékelte a szakma.) A kis József az általános iskolát Csámpán végezte, a nyolcadik évfolyamot harmadmagával fejezte be, a következő évben a felső tagozatos csámpaiak Paksra jártak iskolába. Ezt követően a biritói gépműhelybe került géplakatos inasnak, elméleti oktatásban Pakson részesült a Kossuth Lajos utcai iparitanuló-iskolában. Az édesapa vigyázó szemei előtt és példamutató kezei között tanult és szerezte meg szakmai bizonyítványát 1964-ben, és azon a nyáron - ritka dolog volt ez akkoriban - saját kombájnnal arathatott. 1969-ben megnősült, és megszülettek a lányaik. Amikor a hétforintos órabér, amit húsz fillérenként emeltek, kevésnek bizonyult a család eltartásához, átigazolt a Dunamenti Termelőszövetkezethez, ahol 1970. és 1993. között dolgozott. (Úgy mesél a szervizműhelyről, mint aki a gépek szerelmese.) Közben kiépítette, felépítette a családi gazdaságot, haszonnövények termesztésébe kezdett - eddig az átlagos élettörténet. Feil József áll a piacon, egyedi hanghordozása, szóhasználata, pödrésre érdemes bajusza mögött mindig ott lapul egy mosoly, egy lefelé kerekített összeg a fizetésnél. Ott lapul egy elkötelezett csámpai lélek, aki teljes szívvel vetette, veti neki a hátát ma is a feladatoknak településrészi önkormányzati képviselőként, a negyedikönkormányzati ciklusban. (Aki a példát otthonról hozta, hiszen már édesapja is, egykori tanácstagként, a puszta fejlődésének szolgálatába állt.) Részönkormányzati képviselőként első megmozdulása a Borsodi-kereszt megmentése, majd a Jajvölgyi csapadékvíz-elvezetési gondok felszámolása. Később megszervezi az elszármazott csámpaiak találkozóját Felső- Csámpán, lobbizik a közösségi házért, az utak kövezéséért, a kilenc II. világháborús hős katona emlékhelyének kialakításért, a játszótérért. (Az emlékpark köveit személyesen választja ki Bátaapátiban.) Ő tesz javaslatot az utcák elnevezésére, becsempészve két tulajdonnevet: a kicsi, rövid utca a Kis utca, ami mégis Kis Józsefre is utal, aki a II. világháborúban esett el, és a Határ utca, ami Határ János, a faddi származású, országosan elismert festőművész emlékét is hordozza, aki egyébként műhelyvezető, műszaki irányító volt a biritói majorban. Ezek után érthető, miért verődik folyton a piaci standja köré minden alkalommal kisebb csoport. Régi, már-már feledésbe merülő szófordulatokat használ, a tárgyakat, eszközöket az eredeti nevükön nevezi, mindenkihez van néhány biztató szava, egyébként pedig költemények születnek a gondolataiból, amit - nem titkolja - előfordul, hogy a hajnali piacozásra utazva kis cetlikre jegyez fel - mostanában az asztalfiók rejti ezeket. S a beszélgetésnek e pillanatában elindulunk „hátra”, hogy megmutassa azt, amivel mostanában a több ezer paprika- és paradicsompalánta nevelése mellett foglalkozik: a néprajzi gyűjteményét, ahogy ő fogalmaz, a paraszti világból. (Előkerül - meglepetésemre - a chopper motorja is, melyet a fiatalkori lemezvillás Csepel, majd Pannónia, a 350-es Jawa után élete utolsó motorjaként emleget.) Aztán előkerül a cseh Otto rendszerű robbanómotor, százéves darálók, szelelő, gépi szecskavágó, a böllérek és borászok egykori eszközei, s végül egy hagyományos nyári konyhában találjuk magunkat, a múlt században, ahol a lúgköves szappany az 1930-as évekből való, a falvédőket még az édesanya hímezte. A legkedvesebb emléktárgy, ami magával ragad, mégis az édesapa gyerekkori cipője, mellette a kopott talpú dolgozós bakancsa. Nem lehetett másképp, csak úgy, hogy beszélgetőtársam végiggyalogolta édesapjával a huszadik század második felét. Szorgalmat tanult, kitartást, törvénytiszteletet, alázatot, a család iránti felelős magatartást, elkötelezettséget. A májusi hidegben már az ő kabátjában járom be a gazdaságot: megvakargatjuk a malacok hátát, ránézünk a estikékre, tyúkokra, a paradicsom-, paprikapalántákra. Megöleljük egymást, amikor elköszönök. Találkozunk a piacon! Teli Edit
