Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-12-20 / 24. szám
Portré Paksi Hírnök, 2019. december 20. U 9 ? Jó napot, i7ii újság Rózsa Beáta Karácsony közeleg. Egyetlen üzenetét sokféleképpen élik meg az emberek Adománygyűjtések sora kíséri a decembert. Játékok cserélnek gazdát, bútorok kerülnek otthonokba, édességek nélkülöző asztalokra, a szeretet szinonimái helyet és teret kérnek advent idején. De akadnak emberek, akik a világ nagy, megmagyarázhatatlan, kissé szabálytalan ellátórendszerét nem csupán karácsonykor működtetik. Közéjük tartozik Rózsa Beáta is, akit gyakran látok kisfiával és kislányával a lakótelepi parkolóból a bölcsődébe, óvoda felé sétálni, húszéves nagylánya már egyetemista. Sokan tudják, hogy a két egészséges lány mellett cseperedő kisfiú évek óta egy rendkívül ritka betegséggel küzd. És persze küzd vele és mellette az egész család is. A beszélgetést ezzel a témával kezdjük. Bea végtelen szomorúsága megijeszt (bár érzem mögötte az erőt), s úgy érzem, csak azzal tudok segíteni magunkon, ha egy másik témára térünk át, egy másik időbe, a kilencvenes évekbe. Ahogy ő fogalmaz: a művházban élt, a Tűzvirág Táncegyüttesben táncolt, motorozott és minden fiús dolog érdekelte. Ez a karakteres fiatal - húszévesen - a lakótelepi kulcsos gyerekek egy csapatából alakította meg a Triolett Tánccsoportot, akikkel az első Ki mit tud? fellépésükön különdíjat nyertek. Ezzel a díjjal együtt pedig egy budapesti utat, az Anna Karenina előadásra, ami aztán életre szóló élmény maradt a csapat számára. Bea segítségével, közbenjárásával ugyanez a csapat - néhány társsal kiegészülve - Székesfehérvárra is eljutott korcsolyázni. Többségében olyan fiatalokról van szó, akik számára ez a két lehetőség Bea nélkül nem adatott volna meg. Mindeközben az IFI klubbot vezeti, tizenkilenc éves, amikor a Vöröskereszt helyi szervezetének gyűjtését önkéntesként támogatja az Erzsébet szállodában - amióta a fiatal felnőtt eszét tudja, mindig keresi az alkalmat a közösségépítésre, mások támogatására. Voltak szélsőséges esetek is, amikor egy Bécsből kapott meleg pulóvert ajándékozott el, mert szerinte annak a másik embernek nagyobb szüksége volt rá, mint neki... de az autóját is bármikor kölcsönadta, ha úgy hozta az élet. Mert szerinte ezek a tárgyak csupán általunk birtokolt eszközök, ott kell hasznosítani ezeket, ahol szükség van rájuk... S én csak hallgatom őt, az elsőre harsánynak, lázadónak tűnő embert, egy törődő, céltudatosan gondoskodni akaró édesanyát, aki, ha a látókörébe kerül egy veszni látszó sors, azonnal ott terem, és segít. Házat újít fel Uzdon, ahol egy húszéves kismamát és gyermekét szeretné az életbe menteni, Tolnán egy vak gyermeken próbál segíteni, a városhatáron innen pedig érkeznek hozzá az adományok, melyeket rászoruló családoknak juttat el - szívjóságból, önkéntesen. Honnan van energiája? - kérdezem, miután hosszasan beszélünk az átlagember számára láthatatlan sorsokról. S ekkor ül viszsza mellénk Béni, akivel kezdtük ezt a beszélgetést, s Bea bevallja: igen, kicsit túlmozgásos, kicsit sok cselekvésbe veti bele magát, de nem tehet mást, mint a bánat és aggodalom mellett megkeresni azokat a dolgokat az életben, melyeknek értelme van. Megtalálni, összegyűjteni a kapaszkodókat, melyekkel ebben az elanyagiasodott, kirekesztésre, önkényeskedésre, önzésre hajlamos világban segítséget adhat másoknak... Mondja, miközben minden érző-értő ember tudja, hogy ő is segítségre szorul. Segítségre, hiszen a hatéves kisfiúcska lassan tudatára ébred, hogy nem olyan, mint a többiek, s ha nem kap segítséget - megértést, támogatást -, magányossá válhat... Karácsony közeleg. Jó lenne, ha a jóság nem ünnepfüggő lenne. Meg a szeretet. Itt, Pakson, biztosan nem így van. Ezt Bea is bizonyítja, és mindazok, akik Béni gyógyulásához nyújtanak támogatást. Karácsony közeleg. S utána egy új év. Vendégeskedjen a december minden hónapban jövőre is. Teli Edit
