Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-12-20 / 24. szám
10 ■ Paksi Hírnök, 2019. december 20. Mozaik Városi olvasmányok Az illatokról „A jóság, az olyan valami, mint egy nagy ásványvíz, minden ellen jó. A publikum már hallott róla. Vannak világcikkek, amik időnként feledésbe mennek. Ilyenkor jön a reklám, ami felrázza a publikum érdeklődését. »Ön rosszul alszik? Gondok kínozzák? Ön sápadt, rendetlenül emészt, fogyasztja életerejét? A mentség közel van önhöz: szedje a világszerte elismert, bevált, milliók által eredményesen szedett kitűnő életelixírt, a Jóságot. Kapható eredeti csomagolásban minden nagyobb felekezetűéi, továbbá jobb könyvkereskedésekben és a forrásnál.«" Márai Sándor Az aranygaluska tésztája már a kandalló előtt kel, vaníliaíz a levegőben - nézek kifelé a konyhaablakon, mintha nem is december lenne. A fűzfa levelei sárgán virítanak a földön, szomorú eperfa ágai nyúlnak utánuk, a kertet ágakba öltözött diófa vigyázza. A kerítésen belül málnabokrok, levéltelenül, mellettük egy másik fiatal, erős diófa áll. Idebenn pattog a tűz, néhány perce tettem rá néhány hasáb akácot, itt van velem a lobogó tűz illata. A kályha elé telepszem, a lángokat bámulom... Istenem! Milyen hidegek voltak a szobák gyerekkoromban! A hideg szobában a hűvös dunyha alá bújva szinte fájt a bőröm, aztán lassan átmelegedtem, az arcom ugyan kipirosodott a szoba hűvösétől, s az orrom határozottan hideg maradt. Drága nagyszüleim! Ha tudnák, mennyire hiányzik nekem a telek, a szobák hidege, az éjszakák értelmes magánya! Az az igazi szívbemarkoló honvágy a szüleim után. Az apró ablakokon beszűrődő képzelet gyártotta világ, amiben farkasok, angyalok jelentek meg éjszakánként, amikor maguknál aludtam. Hiányzik a nagy hó! Tudják, amikor nem tudtuk kinyitni a gangra nyíló ajtót. Ki kellett ásni magunkat a házból. És a farakás messze volt. Nagypapa utat vágott a hóban, nagymama közben kevés vizet mert a zománcos vödörből a nyeles edénybe, úgy várta, hogy nagypapa begyújtson a teatűzhelyben, és ráönthesse a forrásban lévő vízre a tejet forralni, amibe aztán cikóriakávé került, majd ebbe aprítottuk a szikkadt kenyeret. Ma is érzem a kávé illatát. S látom a zsíros fölét a tejnek, amit a nagymama leszedett róla. Na, ez a zsíros tejbőr került aztán a kőttesbe, többek között a karácsonyi kalácsba. Nagymama vékony, hosszú ujjaival gyömöszölte a kalácstésztát, ami lassan kelt a hideg szobában, és mire a sütőbe került, az udvar kivilágosodott, a kicsi ablakon és az ajtó üvegén át már a borotválkozáshoz is hozzáfoghatott nagyapám a zománcos lavórba mert hideg vízben. Én öreg kockás plédbe burkolózva nézem őket a sezlonyról... Drága nagyszüleim! A nagy telek, az egészséges fagyok és hidegek lassan kimúlnak az életünkből. A hoszszú esték csendjében már nem a disznótort tervezzük, hogy a karácsonyi asztalra hús kerülhessen, hanem egész menüsort írunk össze, amihez minden megvásárolható. Idegesen, kényszeresen aggódunk, hogy minden rendben legyen azon az egy estén, amikor a „szervezett szeretet” helyet követel magának valami régi rend szerint, amire egyre kevesebben emlékszünk pontosan. Harsány lett ez a világ. Minden közlés hangos, mindent bizonyítani akarunk, életünk képei a közösségi oldalakra kerülnek, nem fényképalbumokba. így hát nemsokára nem lesz lapozgatnivaló a téli estéken, nem csap meg bennünket a régi képek kissé dohos illata, nem kapkodjuk ki sírvanevetve egymás kezéből a fényképeket... Szóval, bámulom a lángokat, néha felemelem a tálról a konyharuhát, aztán kiborítom a tésztát a gyúródeszkára, és miközben az ablakon keresztül továbbra is a kertben gyönyörködöm, formába rendezem az aranygaluskát, beteszem a sütőbe, és elkészítem a vaníliásodét. Lassan, nyugodtan teszek-veszek, két héttel járunk karácsony előtt. Hálás vagyok ezekért a nyugodt időkért, amikor a múlttal lehetek együtt egy meleg, vendégszerető házban, jó emlékek, jó emberek és jó illatok között. S végül karácsony nélkül is ünnep lesz. Megérkeznek a gyerekek, már együtt terítünk. Ünnep az mindig, amikor együtt vagyunk. Felejthetetlen percek és illatok. Teli Edit
