Paksi Hírnök, 2019 (28. évfolyam, 1-24. szám)
2019-10-11 / 19. szám
14 ■ Paksi Hírnök, 2019. október 11. Mozaik Városi olvasmányok A bog résdiákról - Pákolitz István 100 Fotó: magánarchívum „A fényt, a színt, az ízt, a hangokat kiszűri szívemből a tiszta csend. A kisgyerek, ki itt játszott a porban, a foltos ingben újra megjelen. E szűk hazában s tágas idegenföldön kanyargó útjaink nagy íve - ha el is térül hetedhét határba - csak visszatér az első állomásra.” Pákolitz István Kedves Tanító Úr! Itthon a címe annak a kötetnek, amit száz évvel a születése után - a születése napján - tartok a kezemben. Szép kötet. Végtelenül egyszerű, kedves kötet. Tetszene Önnek. El kell mesélnem, hogy tizenkét éve is van már annak, hogy a műveiből egy ismerősömmel összeállítottunk egy estre valót - megtaláltak a versei. S aztán a prózái, a Bögrésdiákok című kötetből. Sokszor, sok helyen beszéltem el a „gyónásait”... Biztosan emlékszik a következőre: Szokott haragudni a papa szó nélkül is, ilyenkor a legjobb, ha az asztalnál senki se ejt egy mukkot se; nekünk gyerekeknek egyébként se szabad beszélni evés közben; hát én nem beszéltem, mégis kaptam a mamától két olyan pofont, hogy az orommal csaknem föltaszítottam a tányéromat; ez pedig azért volt, mert a mama összeszólalkozott a papával (a mama úgy mondja: összeszórakosztunk), ilyenkor előfordult, hogy napokig nem beszéltek, csak azt, ami nagyon fontos volt; hát most se szólt a papa egy szót se, csak az elégetett hagymát kirakosgatta a tányérja szélére, fekete koszorúba; persze a mama máskor is elégette a hagymát, s ha nem voltak összeveszve, a papa nevetve mondta: Te mama, má megin elégetted a hajmát. - Erre a mama ugyancsak nevetve válaszolta: El, papa! - De most a papa semmit se mondott, csak gyűjtögette az égett hagymát a tányér peremén; gondoltam, én is kihalászok néhányat a kanalammal, pusztán ügyességi gyakorlatból; nem mondom, ment is a dolog, de a mama észrevette, hogy ugyanazt csinálom, amit a papa, hogy a hagymát rakosgatom a tányérom szélére, ezért kaptam a két pofont, pedig én nem haragudtam az égett hagyma miatt, csak megpróbáltam kihorgászni az égettebbjét, de a mama másképp értette, azt hitte, én is duzzogok, mint a papa, vagy tudom is én, mit gondolt; és ezt a hagymadolgot elmondtam a Józsinak, amikor megjött a karácsonyi vakációra, és azt felelte rá latinul, hogy kvodlicet jóvi, nonlicet bóvi; és amikor értetlenül bámultam rá, lefordította: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek; így már megértettem, hogy a papa rakosgathatja az égett hagymát a tányérja szélére, én azonban nem, mert én még nem vagyok a papa meg semmi se, de az igaz, hogy ökörnek sem érzem magamat, mert akkor nem kaptam volna könyvet az év végi vizsgák után; abba a könyvbe, melynek az a címe, hogy Száz magyar közmondás, bele van írva: »Szorgalma jutalmául« - de hát mindegy, nekem nem szabad azt, amit a papának; kvodlicet jóvi, nonlicet bóvi; és kész...” Nem olyan régen ebben a sorozatban András nagyapámmal „sétáltam” végig a főutcán, nézelődtünk, gondoltuk egymást útközben. Tanító úrral is szívesen tennék egy sétát, akár Cseresznyés felé. Tudja, a pusztai iskola felé - akár biciklizhetnénk is. Beszélgetnénk útközben. Elmondhatná - nem lírában és nem prózában -, hogyan élte meg a puszta értelmes magányát, a pusztai gyerekek ösztönösségét, a tanítóságot, az íróságot. Hogyan élte meg a szerelmet, a vágyait, a családot. Félretenném a műveit, s csak hallgatnám. Semmi líra és semmi próza - a nyers, feldolgozatlan szöveg (élet) érdekelne, a szöveg mögötti valóságtartomány. Ért engem? Tudna, akarna őszinte lenni? Vagy a „kulturális gátlásai” miatt nem lehetne? És megkérdezném: Vajon mindig jelet kell hagyni? Akármi áron? És egyáltalán, ki lehet fogni a halálon? Hm? Ezeken még gondolkodom.. . Szóval, azt szerettem volna mondani, hogy minden rendben van. Olvasunk még. Beszélgetünk is. Meg gondolunk magára. A születésnapján innen és túl is. Teli Edit